Aktuális

A három legfontosabb dolog az életben

"Sokáig tartott, míg rájöttem arra, hogy megérintett a végtelen / Attól kezdve, bármerre lépjek, utamat állja az életem" (Hold: Nem elég)

Nem tudod mit akarsz? Nem vagy biztos benne, mi az, amire igazán vágysz, és mi az, amit a környezet plántált beléd? Két éned van, egy Jekyll és egy Hyde? "A legfontosabb az, hogy kitaláld, mi is voltaképpen a célod rövid és hosszútávon, hiszen konkrét irányvonal nélkül aligha juthatsz előre, a "boldog/hasznos akarok lenni" önmagában véve kevés" - mondják nálam okosabb, profibb emberek. Van egy egyszerű gyakorlat, ami az első lépés lehet ezen az úton. A dolog igazából nagyon egyszerű. Gondolj egy gyerekkori élményre, amikor igazán jól érezted magad: könnyű voltál és boldog. Aztán gondolj még egy ilyenre, majd még egyre. Ezek az emlékek többet elárulnak rólad, mint hinnéd: gyerekként még ösztönösen tetted, ami jó neked, nem próbáltál ezerféle elvárásnak eleget tenni, és ami a legfontosabb: nem gógyiztad túl a megéléseket, félelem és bűntudat nélkül élvezted az életet. Visszatérni ehhez a gondtalan, önfeledt állapothoz talán lehetetlen, de egy kis segítséget attól még adhatnak a korai emlékek önmagunkhoz.

Az első kép, ami most elém vetült, nyolc éves koromból származik. Életemben először jártam falun, egy kis tanya melletti mezőn futkároztunk egy ismerős családdal. Körülöttem minden zöld volt, a tücskök cirippeltek, a madarak csicseregtek, a Nap pedig lassan vörösre festette az eget, de még sokáig világos maradt. Június lehetett, forró és szabad nyár, végeláthatatlan természet. Egész nap kirándultunk és játszottunk a szabadban, a testem egyszerre élénk – érzem az izmaimat – és kellemesen fáradt. Mintha repülnék – olyan, mintha most történne az egész, lehetetlen múlt időben írni róla. Sok más hasonló élményem van: játék a parókia kertben a harangozó gyerekeivel (építettünk egy kunyhót), bóklászás a patakban a lányokkal harmadikban, homokvárépítés nagymamámék udvarában, ahol a kicsik lavórban fürödtek és játszottak, a nagyok pedig pingpongoztak… a közös nevező minden esetben az, hogy a főszereplő a természet*.

Ezt a képet idén nyáron készítettem. ez emlékeztett leginkább arra az élményre...

A második emlékkép a régi karácsonyokhoz kötődik, amikor még mindenki élt és egészséges volt, és szent estén sokan összegyűltünk a fa körül. Kaszinótojást, halat, töltött káposztát és bejglit ettünk (én mákosat, mindent betöltött az illata), a gyerekek sokáig fennmaradtak és beszélgettek, játszottak a felnőttekkel. A kis lakás, a díszes fa, a csillogó ajándékok és az együttlét… minden meseszerű, szinte már szürreális. A meghatározó élmény a biztonság, az összetartozás és a szeretet, később pedig jó volt nézni, micsoda örömet jelentenek a kisebbeknek az ajándékok. Ehhez kapcsolódó emlékkép-sorozat, amikor fürdés után vizes törülközőbe csavarva beugrottam anyu ágyába, bedugtam a lábaimat a tükörpaplan huzatába, és sikongtam, visítottam, ahogy anyu és apu összevissza csiklandozott. Eszembe jut az is, amikor az egész nagycsaláddal halottak napján körbejártuk a temetőket, mindenhol gyertyát gyújtottunk… fél hat fele már sötét volt, és gyönyörűek voltak a színes gyertyák és virágok a sírokon, és jó volt anyu és apu kezébe dugni a kezeimet, amikor fáztam**.

Egyik kedvenc régi családi fotóm: nagymama, nagypapa, apu (középen a kis szőke) és a két nagybátyám

Feldereng még harmadik fő motívumként a természet és a család mellett a fantázia világa. Mindig úgy játszottam, hogy nagyon komplex történeteket találtam ki, és egyáltalán nem tudtam hova tenni a babát öltöztető-vetkőztető kiscsajokat, ezért csak néhány lánnyal tudtam együtt piszmogni a játéksarokban. Ehhez a fantáziavilághoz kötődik az első regényem is, amit ugye elsős koromban írtam egy piros filctollal… máig sem értem, hogyan juthattam el a huszadik oldalig, hiszen később az összes munkám az első néhány oldal után abbamaradt. Azt hiszem, azért voltam képes pár hónapos, döcögős gyerekákombákomokkal felnőtthöz méltó konzisztenciával és kitartással regényt írni, mert az ég adta világon semmilyen elváráshoz nem próbáltam felnőni, és természetesen a környezetem sem várt tőlem mást, mint hogy a betűket jobb oldalról bal oldalra másoljam. Nem voltak elvárások, félelmek, és fogalmam sem volt róla, milyen nehéz egy igazi regényt megkonstruálni, éppen ezért magabiztosan és boldogan róttam a sorokat, akkori legjobb tudásom szerint. Nagyon elégedett és boldog voltam a végeredménnyel…

A pillangó számomra a fantázia jelképe... tavalyi kép a tónál

Összegezve a három fő területet, a legmeghatározóbb boldogságélményeim kizárólag a természethez, a családhoz és a fantáziához kötődnek. A jó hír az, hogy egyik sem elérhetetlen álom, nem járnak különösebb stresszel sem: asszociálhattam volna elvégre azokra a boldog, büszke elégedett pillanatokra is, amikor megnyertem egy megyei szavalóversenyt vagy ötödikben különdíjat nyertem egy városi, középiskolásoknak rendezett novellapályázaton. Esetleg írhattam volna a kalandokról, utazásokról, eredményekről is… de nem ezek a dolgok jutottak az eszembe. Természetesen mindezek kapcsán is boldog voltam, diadalmas percek voltak, de emlékük közel sem annyira intenzív és meghatározó, mint a fent leírt képek. A jó hír mellett persze rossz is van: a három közül mindegyikkel elvesztettem a kapcsolatot, és kemény munka megtalálni őket: sokáig – 2008-ig – a természetre fittyet hányva éltem, észre se vettem a szépséget, a családtagjaim szép csendben elhullottak, és az élőket sem látom olyan gyakran, mint kéne, a fantáziámat pedig közben visszagyűrte a dobozba és bebetonozta a gyakorlatiasság, a megfelelési kényszer és egy furcsa gátlás, amivel magamnak se tudok elszámolni. Ha jól belegondolok, a legnagyobb ellenségem a félelem… mindannyiunk legnagyobb ellensége az.

Alapvetően azt gondolom, hogy kellő tudatossággal és munkával sok mindent elérhetünk, amire vágyunk (a tudatosság szerves része persze a reális énkép, aminek segítségével kizárhatjuk a Megasztár-féle tehetségkutatók előselejtezőinek önjelölt sztárutánzat-szindrómáját). Van fény az alagút végén, a vonaton túl is.


*a közhiedelemmel ellentétben akkor még nem voltam gót persze…
**goddammm treehugger lettem? Nem baj…

 

About these ads
About Eszter (966 Articles)
Szabó Magda novellája, A mosolygó Bacchus jut eszembe: “Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted”. Nos, én is épp így érzek, még ha más megfontolásból is, mint a vegyész, aki a történetben nevet sem kapott. Én inkább olyan vagyok, mint a Naphoz imádkozó sámán, akit az inkvizíció máglyára ítélt, a következő váddal: "A teremtő helyett a teremtményt tisztelte és imádta". Mire az eretnek megkérdezte: "Miért, mi a különbség...?".

2 Comments on A három legfontosabb dolog az életben

  1. Már megint milyen érdekeset írtál… Belegondoltam én is az élményekbe…

    1. Amikor 1997-ben a Tavaszi Kupán 7:0-ra legyőztük az egrieket (kézilabda), a második félidőben én védtem, és nem kaptam gólt (értelemszerűen), annyira fantasztikus volt, hihetetlen élmény…

    2. A Tauris Rimaszombat-Trnava focimeccs (szintén 1997), ahol kiesőjelölt létére a rimaszombati csapat 2:1-re megverte a bajnokaspiránst az utolsó fordulóban, ezzel mi bentmaradtunk, a Trnava csak második lett… A győztes gólunk az utolsó percben esett, épp a kapu mögött ültem, láttam, ahogy jön a labda, láttam, hogy gól lesz, hogy a kapus nem fog odaérni, akkora eufóriát talán még soha nem éreztem…

    3. A napfogyatkozás. Sose felejtem. Ahogy hirtelen minden elcsendesedik, és furcsán sötét lesz. Nem tudom ezt leírni, ahhoz túl szép volt.

    és még sorolhatnám: a 2004-es műkorcsolya-Eb, életem első nagy világversenye, ahonnan mindjárt egy exkluzív interjúval jöttem az újdonsült Európa-bajnokkal… tavaly Párizsban a Sacre-Coeurnél, amikor egy roppant helyes srác gitározott, a hallgatóság meg énekelt, a nap ragyogott, a felhők olyan szépek voltak, és énekeltem én is, és az egész olyan gyönyörű volt… a csillagvizságlóban, amikor a Hale-Bopp üstököst néztük… amikor hazafelé sétálok egyedül a szélben egy kellemes esti kocsmázás után, amely során ismét roppant inspiratív dolgokról beszélgettünk… amikor a nagy példakép azt mondja, csak úgy az orra alatt, “szerintem jól csinálod”…

    Hm, akkor most mi következik ebből?

  2. Megmondom én a frankót:
    1. neked focistának kellett volna menned
    2. nekem meg traktorosnak.
    :)
    Mindenesetre nagyon köszi, hogy ezeket leírtad!

3 Trackbacks & Pingbacks

  1. Itt van Tóth Lüszi első klipje: a szegény ember selenagomeze francia producer CD-jével főz | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Tárgyiasult karácsonyi kívánságlistám | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  3. A harmincadik születésnap | Vergiftet – Eszter's Offtopic

Nehogy már benned maradjon a véleményed, ember! (Az első kommented előmoderálás után jelenik meg, de utána szabad a pálya!)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 381 követőhöz

%d blogger ezt szereti: