Aktuális

Bözsinek, nagymamámnak

anyák napi poszt

Bözske, azaz nagymama

A nagymamám 1907-ben született. Igen, nálunk a nők általában harmincöt fölött szülnek, kései gyerek volt anyám, és negyvenhez közel szült ő is engem. Voltak próbálkozásaik korábban is, de úgy látszik, így akarta az élet. Szóval, a nagyanyám abban a korban nőtt fel, amikor a lányokat még luxus volt gimnáziumba járatni. Nagyit se akarták beíratni, hiába volt kitűnő tanuló. "Két év a gazdasszonyképzőben, aztán férjhez megy" - mondták a dédszüleim, a többi polgári családhoz hasonlóan. Az öccse, akit én soha nem ismertem, mert igen korán igen ronda betegség vitte el, az élet császára volt. Féktelenül bulizott, kártyázott, ivott, fürtökben lógtak rajta a nők. Kiskamaszként sem volt más, nem érdekelte az iskola, szinte minden tárgyból bukásra állt. Rimánkodás, könyörgés, zokogás, zsarolás és vasszigor - semmi sem segített, Lacika nem tanult. A dédszüleim úgy döntöttek, a legjobb, ha nagylányukat is beíratják a gimnáziumba, hogy rajta tartsa a szemét rakoncátlan öccsén, és délutánonként korrepetálja őt matekból, fizikából, latinból, történelemből és kémiából. Olcsóbb volt, mint öt korrepetitort fogadni a lusta, fegyelmezetlen kölyök mellé.

Nagyanyám a gimnáziumban végig osztályelső volt: három-négy lány akadt csak minden osztályban, ötven-hatvan fiú mellé. A tanárok magázták a lányokat, és külön vizsgáztatták, feleltették őket. A szünetekben kisasszony foglalkozott velük egy elkülönített helyiségben, majd ő kísérte őket a tantermekbe – így a fiúkkal nem sok kapcsolatuk volt. Ők lettek az első generáció, akiket beengedtek a gimnáziumba – a szüleik számára ez még nem volt opció. Mind a négy dédanyám négy elemit végzett, pedig mind egészen más háttérből érkezett. Talán ez az egyetlen közös pont – és ez a kapocs a világ több millió dédanyjával is, bárhol fedje őket a föld.

Már rég felfalta nagyanyám agyát az Alzheimer, amikor még kívülről fújta a latin igeragozást, a különféle királyok uralkodásának dátumait. Okos nő volt, nem csak szorgalmas. Kitűnőre érettségizett, és a haszontalan öccsét is sikerült valahogy elrugdosnia a záróvizsgákig. Lacikát a továbbtanulás várta, szülei utolsó csepp vére és kemény böjtje árán is. Nagyanyám gyógyszerész szeretett volna lenni, de kinevette a család.

“Egy lány, aki patikát visz és vegyészkedik! Bözsike, közben meg az urad éhen hal… majd felébredsz aztán, ha a bilibe lóg a kezed” – nevetett mindenki. Fiatal orvosjelölt volt élete szerelme, kilencvenen túl még egyszer találkoztak, betegen, fogatlanul; G. Dezső újra elénekelte nagyanyámnak, hogy “Csak egy kislány van a világon” meg “Gyere velem akáclombos falumba”. Hetven év után. Bözsike és Dezső soha nem lehettek egymáséi, mert  Dezső szegény volt,  Bözsike pedig szintén nem született elég gazdag családba ahhoz, hogy praxist nyithasson a hozományból az ambiciózus fiatal doktorhallgató.

Anyám és a két nagynéném, mindhárman diplomások, egészségügyi dolgozók, mindig mondták a nagyinak: “De anya, ha szerettétek egymást, miért nem házasodtatok össze? Ennyire nem lehet fontos a pénz…” Nagyanyám elnézően mosolygott: nem úgy van az. Akkoriban nem úgy volt. Anyuék nevettek, kinevették a nagymamát, nem értették. Én nem nevettem, de nem is sajnáltam: annyira idegen és távoli volt az egész, hogy tizenegy-két éves kamaszként nem tudtam mit kezdeni az életével. “Kikapós lány volt, szédítette Dezsőt meg apánkat is, aztán az utóbbi volt a gyorsabb” – mondták mindig a lányai nevetve. Nagyapa élete is gyorsabb volt, mint Dezsőé: három tíz éven aluli gyerek várta otthon, amikor egy szép napos délutánon összerándította szívizmait a halál. Csak egy rándulás volt, nem kelt fel többet.

Nagymama nem tudott dolgozni, hiszen nőnek született, nem vették fel sehova. Takarítani járt, hiába volt – nagy szó – érettségije. Bánta, hogy nem sikerült az egészségügyben elhelyezkedni, hiszen ápolónőként dolgozhatott volna akkor – így viszont sebet kötözni sem tudott. “Okos lány vagy, de nem lesz szükséged a munkára soha, én vigyázok rátok” – mondta neki mindig nagyapa. Nem ment férjhez újra, a lányainak azért mindent megadott egyedül is Bözske: Judit fogorvos lett, Mária pszichiáter, Zsuzsa gyógyszerész. Pont, mint az apja – nagyapa abba halt bele, hogy egy tollvonással államosították élete főművét, a patikát. “Áldott jó szíve volt, de ezt már nem bírta ki” – hallottam sokszor.

Zsuzsika és Juditka, azaz anyám és nagynéném, akik a fiúkkal elláncdohányozták a tüdejüket

Most már csak egy lány, Judit nagynéném él a történet szereplői közül. Nem mondhatom el Bözsikének, Lackónak, Dezsőnek, Imrének, Máriának és Zsuzsának, hogy egy egészen picit már értem őket, azt hiszem. Értem, mert közben felnőttem, és látom, hogy hiába jött a második világháború és a we-can-do-it, a kommunizmus egyenlősége és elvtársnő-oktatása, aztán a fogamzásgátló tabletta és a szexuális forradalom a hatvanas években, hiába láncdohányoztak nadrágban és férfikalapban anyámék az egyetem folyosóján a fiúkkal… hiába minden, két generáció alatt nem alakul ki egészséges egyensúly, nem történik globális forradalom a fejekben és a testekben, a magyar falvakban, a tanyákon és a fejlődő országokban.

A  kislányok még mindig olyan irodalomkönyvet vesznek a kezükbe, amiben évszázadokon át nincsenek női írók, költők és filozófusok, és az egyetemen is kell még külön kurzus a női szerzőknek, mintha csak a szavaknak péniszük fejlődne vagy vaginájuk, és a vaginás szavak különleges, ritka egzotikumok volnának. A történelem, amit az iskolában tanulunk, még kevesebb női tudóst, felfedezőt, orvosprofesszort, politikust tud felvonultatni, mint krónikást vagy szónokot: európai és keresztény kultúránkban évszázadokon át a nőket olvasni sem tanították meg. Szerencsétlenebb tájain a világnak a kislányok csiklóját még ma is érzéstelenítés nélkül, éles kővel vágják ki, hogy soha ne élvezhessék a szexet – hol beszélünk itt könyvekről vagy iskoláról?

Hogyan lehetne két generáció, két rövidke emberöltő, pár röpke évtized elég ahhoz, hogy férfi és nő, pénisz és vagina, tűz és víz, levegő és föld, jin és jang újra olyan összhangba kerüljön, amilyenben az még a társadalom patriarchizálódása előtt volt? Nagymamában fel sem merült, hogy másképp is lehet, anyámék úttörők voltak, mi pedig – a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek lányai – már természetesnek vesszük, hogy jár nekünk minden: világmegváltó gondolatok, az utazás szabadsága, sok pénz, nagy siker, kiáradó orgazmus, szép család, tartalmas munka, hasznos élet, örök fiatalság és ránc nélküli öregség. “Jár nekünk, mert megérdemeljük” – mondjuk, mert így hallottuk a reklámokban. Nagymama még köszönt a tévének, mert azt hitte, ember van benne, dobozban.

Sírunk és dühöngünk, ha nem kapjuk meg a csiklóorgazmust a vaginális mellé vagy többet keres a férfikollégánk, mint mi, hiába voltunk jobbak az egyetemen. Pedig hogyan is élvezhetnénk felhőtlenül vagy kereshetnénk korlátlanul anélkül, hogy ismernénk és tisztelnénk magunkat, és azzal együtt saját nőiségünket és nőiességünket? És hogyan érthetnénk meg mindezt úgy, hogy semmit nem tudunk a nőről, és ami anyánkkal és nagyanyánkkal, a bennünket nevelő-alakító két generációval történt épp csak pár évtizeddel ezelőtt? Hogyan, hogyan?

Nemrég egy rendezvényen beszélgettem egy szakmámbeli férfivel. Egy elejtett mondatára kaptam föl a fejem: “A vezetőm azért nem szól bele a dolgokba, mert tudja, hogy én vagyok az egyik legjobb ezen a területen az országban, tehát megbízik bennem”. Nem vált ellenszenvessé, nem ébresztett bennem irigységet, egyszerűen csak csodáltam őt ezért a mondatáért. Tárgyilagos volt, nem dicsekvő. Soha nem hallottam még hasonló mondatot nő szájából. De vajon ha hallanék… nem úgy lettem már eleve kondicionálva, hogy törtető, önelégült, nagyképű taposógépnek tűnne a szememben? Tudat alatt persze, a hangsúlyára, az eredményeire kivetítve a választ. Őszintén nem tudom.

Aztán rájöttem: mindegy, hogy mások számára ellenszenves vagy szimpatikus-e az önbizalom, tény, hogy 2011-ben – csaknem másfél évtizeddel nagymamám halála után, a kötelező duplaorgazmus és a két diploma korában – még mindig nem hisznek a nők önmagukban. Nem a férfitársadalom tol már ki velünk, hanem mi magunkkal, amikor kevesebb pénzért is reszketve elvállaljuk a munkát, amiért férfikollégáink többet kérnek. Magukkal tolunk ki, amikor több munkát vállalunk és mások helyett dolgozunk a háztartáson belül vagy a munkahelyen, sokszor pedig azért, hogy elismerésre tegyünk szert egy-egy férfiasnak mondott területen.

És igen, még a Való Világban is – primitív példa, de igaz – Béci és Alekosz mondja ki szenvtelen arccal, hogy “meg akarom, meg fogom és meg tudom nyerni a hetven milliót”, míg a lányok összeomlanak,  mert turcsi az orruk, kicsi a mellük, görbe a lábuk, vastag a combjuk vagy egy névtelen üzenet szerint idősebbnek tűnnek a koruknál. Sírnak, dühöngenek, isznak, majd kés alá fekszenek, mert az, amit ők neveltetésük folytán a fő értéküknek hisznek – a szépségük – talán nem eladható, nem piacképes. Hiába van érettségijük, hiába jártak főiskolára. Hiába van erejük, elszántságuk, kitartásuk, hitük – mert van, hiszen ezeknek az értékeknek nincs pénisze vagy vaginája, és jóval fontosabbak, mint az érettségi vagy a diploma. Mindannyian kaphatunk belőlük, férfiak és nők, csak akarni kell.

Amíg az egyensúly nem áll helyre, addig a nők közül sokan, nagyon sokan elnyomott rabszolgák lesznek vagy törtető, emancipálthh (gúnyosan ejtve) szinglik, akik nem találnak férfit, aki hozzájuk felérne. Igen, óriási a lemaradás, két generáció alatt nem fog helyrebillenni a mérleg. Most még szélsőségek között hintázik a női nem, akadnak túlkapások szép számmal, de már érezzük az erőt, amit a vagina és a befogadó, fizikai szinten kreatív női erő ad – a péniszben is megvan ez az erő, csak tulajdonosaik már ötezer éve tudnak róla, és használják büszkén, magabiztosan. Már nyílik a virág, csak még kemény és hideg a föld, hosszú volt a tél. Néha taposnak minket, néha mi taposunk, és van, hogy magunkat tapossuk – talán ez a leggyakoribb.

Pedig – ahogy egy másik reklám mondja – nőnek lenni jó. Meg férfinak is.

About these ads
About Eszter (1001cikkek)
Szabó Magda novellája, A mosolygó Bacchus jut eszembe: “Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted”. Nos, én is épp így érzek, még ha más megfontolásból is, mint a vegyész, aki a történetben nevet sem kapott. Én inkább olyan vagyok, mint a Naphoz imádkozó sámán, akit az inkvizíció máglyára ítélt, a következő váddal: "A teremtő helyett a teremtményt tisztelte és imádta". Mire az eretnek megkérdezte: "Miért, mi a különbség...?".

3 Hozzászólások on Bözsinek, nagymamámnak

  1. Nagyon tetszett az írásod, mélyen elgondolkoztatott, sok mondatát még most is emésztgetem. :) Furcsa dolog ez, hogy milyen világot teremtünk magunk köré a társadalmi szokásokkal, elvárásokkal, hagyományokkal, s legfőképpen azokkal a belénk ivódott, felszín alatt lapuló elvekkel, amelyek valójában irányítják az életünket… ha engedjük. Érdekes (mint a csúnya nő arca) ez az egész emancipáció-téma. A jogok mellé a kötelességeink száma is nőtt általa, s így nemhogy kiegyensúlyozta volna a férfi-nő viszonyt, de bizonyos élethelyzetekben még nehezebbé is tette a nők életét Klasszikus kép: anya napi 8 órában dolgozik, gyereket nevel, háztartást vezet, természetesen csinosan, fitten, hiszen egy nő minden helyzetben maradjon nő, ezalatt apa ugyancsak 8 óra munka után bevágódik a tévé elé, hogy ő most fáradt mosogatni. Nyilván bizonyos férfi és bizonyos nő kell ehhez is, de sajnos nem olyan ritka jelenség, mint gondolnánk/szeretnénk. Arról nem is beszélve, kedves urak (akinek nem szkafandere, nem veszi magára), hogy az egyenjogúság mellett a tisztelet fogalmának nem kellene elvesznie! Az egyenjogúságnak nem csupán negatív értelemben kellene megmutatkoznia! Durva tapasztalat volt számomra, például a várandósság alatt, hogy csakis és kizárólag nők adták át a helyet a járműveken, férfiak soha.
    Engem a mai napig lesegít a párom a villamosról, függetlenül attól, hogy kettőnk közül én döntök racionális érvek alapján, míg ő az érzelmeire hagyatkozik (s nem mellékesen ő süti a legfinomabb süteményeket egész Budapesten!). Persze, lehet, hogy ez azért is működik, mert nem húzom el ilyenkor a kezem magasra tartott orral, egyenjogúságom teljes tudatában… (A példa, természetesen, számos más szituációra is behelyettesíthető.)

  2. ritkán fordul elő, h egy írás magával ragad, elgondolkodtat, és a végén úgy érzem, gazdagabb lettem, mint az elején voltam. ez pont olyan @=)

  3. Köszi nektek a kommentet! :)

8 Trackbacks & Pingbacks

  1. Feminizmus és antifeminizmus – elmondom, miben hiszek | Eszter's Offtopic
  2. A siketvakok világa, hangok és képek nélkül | Eszter's Offtopic
  3. Kopár fa « Eszter's Offtopic
  4. A férfi az úr a háznál? « Eszter's Offtopic
  5. Liberális vagy konzervatív vagyok? « Eszter's Offtopic
  6. Egy szülinappal még tartozom: 4 évesek lettünk « Eszter's Offtopic
  7. Kösz, nem kell a gépesített szerelem*, ahol a férfi pénzautomata, a nő meg háztartási robotgép « Eszter's Offtopic
  8. Most akkor így… te egy ilyen szőrös lábú amazon vagy? | Eszter's Offtopic

Hozzászólás

Email cím (nem tesszük közzé)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

You are commenting using your Twitter account. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

You are commenting using your Facebook account. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

You are commenting using your Google+ account. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 326 követőhöz

%d blogger ezt szereti: