Aktuális

A szerethetőségről

"...Can you see the lights as far as the eyes can see, from this point about the world, where mortals dare their destiny... As it radiates, may I witness open eyed... Let me remain where there is light... /Letting go was never easy... Risking all for what I wanted and never needed... Deliberated whether I should serve the cause of greater things, as we moved worlds apart... /The greatest words would still fail me now... These emotions I cannot describe... I want to be where I don't need to hide myself and remain there till the end of time..."

A túléléshez szükséges ösztönfélelmeken túl a legelemibb emberi szorongás ahhoz az érzéshez fűződik, hogy nem vagyunk szerethetőek. Nem vagyunk elég jók ahhoz, hogy mások elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk, bármilyen minőségű és mélységű szeretetről és akármelyik területéről is legyen szó az életnek. A szorongás megfelelési kényszert és számos kényelmetlen pózt szül: tinédzserkorunkban a teljes identitásunkat feladjuk, és az egészségünket, a biztonságunkat is könnyedén veszélybe sodorjuk egy kis szeretetért, az összetartozás és az elfogadottság érzéséért. Később persze megtanuljuk körültekintőbben és tudatosabban kezelni kapcsolatainkat, a destruktív dolgok önmagukban már nem kötnek össze embereket. Az  igazán bátrak még a szüleiknek is megbocsátanak, akik talán - saját félelmeik miatt - a kritikus időszakokban képtelenek voltak feltétel nélküli szeretettel megajándékozni utódjaikat. (Hogyan is adhatna könnyedén, aki nem kapott soha? És hogyan is kaphatna, akinek még nem adtak?)

Sokat gondolkoztam a szerethetőségen. Valahányszor felmerül, hogy nem akarnak minket (egy munkahelyen, egy kapcsolatban, egy társaságban, egy barátságban…), a lelkünket jelképező kis fa a telken remegni kezd, fél, összehúzódik, és a gyökerek a szélvihar idejére láthatatlanokká válnak. A különös az, hogy nem csak a törékeny csemete kezd remegni ilyenkor, hanem a hatalmas, évezredes fák gallyai is ropogni kezdenek. Néha olyan hangosan törnek össze, hogy alig hallunk más zajt rajtuk kívül, ami gyökerek nélkül különösen félelmetes érzés tud lenni.

“Nem vagyok elég jó. Kudarcot vallottam. Nem tudok adni, kapni. Nem vagyok képes a megnyílásra/kötődésre/szórakoztatásra/örömre/elmélyülésre/hallgatásra/befogadásra/alkotásra/építésre/kreativitásra/hatékonyságra/állandóságra/biztonságra…” – kinek mi jelent kihívást az adott életszakaszban, életben. Vajon van ember, aki nem érezte még soha, hogy mindent odaadott, amit lehetett, s az mégsem volt elég? Egészen biztosan nincs, hiszen ha így volna, senki sem lenne depressziós a munkahelye elvesztése miatt (“ide sem kellettem, erre sem vagyok jó”), nem kapaszkodna milliónyi sírós szerelmes dal óránként a slágerlisták élére (“hiába szeretek, nem kellek senkinek, de legfőképpen annak nem, akit én szeretek, ezért magányos vagyok és üres”) és nem kísérelne meg öngyilkosságot naponta több millió ember, akik úgy érzik, képtelenek tovább küzdeni a szeretetért, az elfogadásért, a megtartottságért – amelyről azt hiszik, rajtuk kívül kezdődik.

Könnyű volna minden, ha nem lennénk tele kétségekkel, hogy elfogadhatóak, szerethetőek vagyunk-e külső mázok, pózok és pótszerek nélkül. Ha tudnánk, sőt: éreznénk, hogy egyszeri, megismételhetetlen, a magunk szintjén (és néha azon túlmutatva) ezernyi apró csodára képes létezők vagyunk, összetartozásunk pedig sokkal mélyebb, mint amit bármelyik szerelem, barátság, munkahely vagy akár vérségi kötelék megadhat. Persze ha mindezt a filozófiai, elméleti síkon túl érzékelnénk, nyilván nem mozognánk itt és most ebben az anyagsűrűségben, ezen az alacsony rezgésszinten. Kétség nem fér hozzá, hogy a szerethetőség megélése és a félelem legyőzése a fizikai lét kulcsfeladata. Igen, szándékosan használom a szerethetőség kifejezést: önmagunk elfogadása és szeretete, mások elfogadása és szeretete és saját szerethetőségünk (tehát mások szeretete és elfogadása felénk) egymástól elválaszthatatlan fogalmak.

Szeretném, ha megértenéd: követsz el hibákat, vannak hiányaid, összetörsz néha, de ettől függetlenül szerethető vagy, sőt: szép és tökéletes ígéret van benned valamire, ami messze túlmutat a jelenlegi korlátaidon. Nem állítom, hogy könnyű eljutni erre a pontra: nem, nem elég pozitív gondolkodásról szóló mantrákat ismételgetni vagy napi két órát meditálni, imádkozni. Ez csak a kőkemény gyakorlati megtapasztalással érhető el: a dolgok, amik történnek veled, idővel mind-mind erősebbé, tisztábbá, elfogadóbbá, türelmesebbé és teljesebbé tesznek, még ha nem is vagy képes rögtön felismerni a tendenciákat és a nehézségek mögötti utat. Amikor lebontottam mindent, rájöttem: a kulcs nem másban, csakis benned van, neked kell megtenned az első lépéseket önmagad elfogadása és szeretete, mások elfogadása és szeretete felé ahhoz, hogy felismerd saját szerethetőségedet, és az ezzel kapcsolatos fojtogató félelem és keserves kétség ne tudjon többé maga alá gyűrni.

Ez az egyetlen dolog, ami állandó: minden más változik. Változnak a baráti társaságok, a kollegális viszonyok, a szerelmek, az üzleti kapcsolatok, a sikerhez és a pénzhez fűződő tapasztalatok, a családi kötődések… az emberek megváltoznak, eltűnnek, elköltöznek, meghalnak, percről percre mássá formálódnak melletted és tőled függetlenül egyaránt. Nem várhatod tehát első lépésben az ő szeretetük állandó külső megnyilvánulását a saját belső utad végigjárása helyett, hiába őrülten nehéz bármiben is előre haladni pozitív visszacsatolás és adás-kapás nélkül. Ha tőlük várod azt, ami belőled hiányzik, a dolog átcsap önzésbe, beteges ragaszkodásba, függésbe, kapaszkodásba, sértettségbe,  a személyes szabadság és a fejlődésre való képesség korlátjába. Azért, mert az alapok nincsenek meg, megerősítésre viszont szükséged lesz továbbra is.

Akkor ha önmagunkban felépítettük mindezt, már nem is lesz szükségünk a külvilág megerősítéseire? – kérdezed most. Nem, nem ezt mondom. Inkább azt, hogy ezekkel az alapokkal minden más jönni fog magától, de már más lesz a szerepe a visszacsatolásnak. Hányszor, mondd meg őszintén, hányszor érezted úgy, hogy semmire sem vágysz jobban, minthogy valaki – bárki, vagy egy bizonyos valaki, ez most mindegy – megfogja a kezdet, és annyit mondjon: “Szép vagy és értékes, egy csoda vagy. Szerethető vagy, nagyszerű dolgokat értél el, amelyek már most túlmutatnak a saját korlátaidon (mit számít, másokhoz viszonyítva ez mit jelent? Ők nem onnan jönnek, ahonnan te, és egyébként is: teljesen irreleváns az ő útjuk ezen a ponton a te utad szempontjából). Annyi mindent éltél meg és értél el, óriási tartalékok vannak még benned, ráadásul a szándékaid tiszták és szeretetteljesek. Szerethető vagy, fontos vagy nekem.” Tudod, azt mondom, jó ezt néha kimondani: sőt, néha ki is kell, ahelyett, hogy a hibákat és hiányosságokat akarnánk látni folyton egymásban. A halál közelsége rádöbbentett, hogy mindezt ki kell mondani, mert nem biztos, hogy lesz holnap abban az értelemben, ahogy ma volt. Ugyanígy jó meglátni a szeretetet és teljességet egy vadidegenben, vagy akár valakiben, akihez sötét címkét tapasztott a társadalom.

Akárhogy is, egyre jobban látom: minden akkor kezdődik, amikor magunkban felismerjük, hogy igenis szerethetőek vagyunk – bármilyen terheket és sebeket is hordozunk, és bármi is történt eddig, ami eltakarta előlünk a fényt…

About these ads
About Eszter (1076 Articles)
Szabó Magda novellája, A mosolygó Bacchus jut eszembe: “Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted”. Nos, én is épp így érzek, még ha más megfontolásból is, mint a vegyész, aki a történetben nevet sem kapott. Én inkább olyan vagyok, mint a Naphoz imádkozó sámán, akit az inkvizíció máglyára ítélt, a következő váddal: "A teremtő helyett a teremtményt tisztelte és imádta". Mire az eretnek megkérdezte: "Miért, mi a különbség...?".

8 Comments on A szerethetőségről

  1. Nagyon tetszik. Szinte tökéletesen igaz. Annyit tennék hozzá, hogy az én tapasztalásaim szerint igenis elég a szerethetőséghez a belső munka, és a gyakorlat annyit tesz, hogy minél többet gyakorolod. Minél többet vagy önmagaddal. A külvilág visszacsatolásai pedig szerintem egy idő után, amikor már minden tiszta, nem fognak kelleni. Olyan szinten nem, hogy ha belül minden rendben van, akkor a világ, amit tapasztalni fogsz, szép lesz, és tökéletes. Így tudod “mérni”, hogy benned mi van.
    Eljátszottam én is a függést, ragaszkodást, mondja már ki valaki hogy szeretlek…. Tudom milyen az érem másik oldala. A komoly társfüggőségből álltam fel úgy, hogy csakis önmagammal foglalkoztam. Ma már, ha összeveszek a párommal, nem vagyok rá dühös, egyszerűen megnézem, mi váltott ki bennem ilyen meg olyan érzéseket (és a testem korrektül jelez). Még mindig van bennem félelem, de már tudom kezelni. Abban a pillanatban megszeretem önmagam, megbocsátok magamnak azért, amiért belementem az egós játékba, becsülöm magam amiért félek, és hupsz – fél óra múlva már normális hangnemben beszélgetünk újra. A társ nem azért van, hogy megadjon olyasmit, ami bennünk hiányzik. A társ – és hozzá kell tegyem, a közvetlen környezetünkben élő emberek is, lásd család, barátok, kollégák – azért van, hogy felfedezzük énünk apró morzsáit általuk, felfedezzük önmagunkat. Én magam csodálatos érzésnek tartom, amikor egy gondolat után bevillan, hogy mit is csinálok – éppen ítélkezem, vagy éppen félek, meg akarok felelni másoknak. Utána elmerülök pár percre önmagamban, elfogadom az érzést, és elengedem. Csak így vagyunk képesek oldani a bennünk lévő dolgokat, és általában nincs szükség fizikai megmozdulásra, cselekvésre. Az energiák számítanak, és ha belőled 5 perc után szeretet sugárzik, akkor a másik sem lesz képes ordítani veled.

    • Én általában nem a vita hevében történő dolgok miatt borulok ki – most már ritkán veszekszem, régen ez sokkal durvább volt – hanem az ürességtől, a fájdalomtól, a csalódástól, a hiánytól, a bizonytalanságtól. Nem vagyok már erőszakos, nem akarok meggyőzni senkit, nem is szoktam könyörögni vagy kapaszkodni: hadd menjen szabadon mindenki, aki menni akar (bár pár kapcsolat vége tény, hogy fáj, de folyton változunk, pl. egyetlen gyerekkori barátommal vagyok napi-heti kapcsolatban, hiába volt több szövetségesem, lelki testvérem az évek során…). Viszont az űr még ott van ilyenkor, és nem mindig tudom kezelni. Á, ösztönök… de fejlődőképes vagyok.

  2. Szép volt ez a poszt, jó volt olvasni, bár kissé meg is könnyeztem – régen sokat szenvedtem attól, hogy mindig úgy érzetem, sose leszek elég jó ahhoz, hogy bárki is szeressen. Ennek az oka a durva családi háttér volt, de érdekes módon, az évek alatt szép lassan sikerült feldolgozni és megérteni a régen történt dolgokat, sőt még a szüleimnek való megbocsátás is összejött. Sok belső munka, a történtek többszöri átrágása és kibeszélése keleltt hozzá, de egyszer csak tiszta lett minden és nem éreztem több haragot. Vannak még gondjaim, de úgy érzem, talán jó úton járok… Sajnos viszont most meg kellett ismerkednem a dolog másik oldalával is: mi van, ha mi nem tudunk elfogadni másokat? Nem olyan rég egy baráti kapcsolatom ment rá arra, hogy nem tudtam feltétel nélkül elfogadni és szeretni valakit, aki ezt várta tőlem. A posztodat olvasva ő jutott az eszembe: egy huszonéves testbe zárt meggyötört kisgyerek, aki csak arra vágyik, hogy úgy szeressék ahogy van, és a legkisebb, jóindulatú, építő jellegű kritikát is halálos sértésnek – ahogy ő fogalmazott “baszogatásnak” fogja fel. Máig nem tudom mit kellett volna tennem – csak egyszerűen hallgatni a gondjait-bajait, és sose mondani meg, ha hülyeséget csinál? Úgy érzem, az felelőtlenség lett volna, de még most is folyamatosan agyalok ezen az eseten… Nagyon fáj, mert megbántottam valakit, akit szerettem.

  3. Átérzem, amit mondasz, ezt már én is átéltem. Nagyon szenvedtem miatta… barátokat elveszíteni iszonyúan fájdalmas tud lenni. Az a helyzet viszont, hogy ha mellette maradtál volna barátként, akkor sem biztos, hogy jobb lett volna neki. Sajnos a hiány benne van, neki kell megoldania, a körülötte lévők ebben csak segíthetnek neki – ha ő hagyja, persze. Sokan ilyenkor csak sajnálatot és figyelmet várnak, pedig a segítséget el kell tudni fogadni. A sajnálat sehova sem vezet, és az a baj, hogy ragályos is. Nincs értelme ketten vízbe fúlni azért, mert az egyik meg akarta ölni magát és leugrott a szikláról. Ettől még ez egy fájdalmas élmény, tudom, meg magunkban is csalódunk kicsit…. pedig úgy tűnik, tényleg nincs megoldás. Írtam már erről is egyébként :( -> http://vergiftet.wordpress.com/2010/08/17/vihar/

  4. Aritareal, nekem a párom jutott eszembe arról a személyről, akit úgy érzel, megbántottál. Ő ugyanez a szindróma, sokszor támad azzal hogy “baszogatom”, pedig valójában nem is… Nem megmondani valakinek valamit, főleg ha sokat jelent Neked az illető, nem lehet. Ugyanakkor meg kell tanulni azt is, hogy neki is megvan a maga útja, és neki bizony más tapasztalások kellenek, mint nekünk. Ha hülyeség, akkor az. Mindenki a saját hibáiból tanul (vagy nem). Rágni Magad azon, hogy megbántottad, és véget ért, nem érdemes. Egyrészt mert felemészted a saját energiáidat teljesen fölöslegesen, másrészt, mert nem tudod visszacsinálni. Ez így volt jó. Ennek így kellett lennie. Fogadd el, hogy ő a kapcsolat megszakítását választotta, és továbbra is légy felé szeretettel, de ne keresd, és pláne, ne bántsd Magad a történtek miatt. Oldozd fel Magad. Tudom, hogy leírva könnyűnek tűnik, de meg lehet csinálni. Tapasztalat.

    • Én lassanként már elfogadom, hogy így alakult, és tudom, hogy nem nagyon tehettem volna mást. Nagy igazság, hogy mindenkinek más az útja. Nem is akartam volna rákényszeríteni semmit, meg baszogatni sem, de mivel évekig ugyannarról a problémáról panaszkodott és szenvedett, (szinte minden közös beszélgetésünknek ez volt a fő témája) már nem bírtam megállni, hogy meg ne mondjam, amit gondoltam. Egyébként igen, ő sajnálatot várt és folyamatos együttérzést, és pont az bántotta nagyon, amikor azt mondtam neki, hogy figyelj, ezt neked kell megoldanod, és ha ilyen rossz, kapd össze magad és tegyél valamit. Magamról tudom, hogy pont ez a legnehezebb: mikor nyavalyogsz valamin, és valaki más azt mondja, hogy nyavalygás helyett inkább cselekedj…

  5. Nagyon jól írtad, amit a tökéletesség-szépség-szerethetőség magja: az ígéret. Az emberekben lakozó tisztaság, szeretet, szépség ígérete, ami jóval túl van az anyagi világon. És valóban, ha el tudjuk fogadni, hogy szerethetőek vagyunk, nem alacsonyabb rendűek akik csak “fel” nézhetnek a másikra, hanem ugyanazon szintre emelkedve ugyanúgy kaphatunk, sorsfordító.
    Nehéz dolog, de nem veszett fejsze nyele / az utunk ott indul, hogy meghatározzuk, kik vagyunk mi akik majd rálépünk az útra, az első lépés mások felé csak ezután következik. :)

  6. Ezer éve nem jártam erre, kellemes ilyen írásokra visszatérni. :)

10 Trackbacks & Pingbacks

  1. A fájdalomréteg alatt | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Szomorú történet | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  3. Szeret vagy utál? | Eszter's Offtopic
  4. Besza’behu’! Majdnem egész oldalt kaptam egy lexikonban! | Eszter's Offtopic
  5. Guide, self and ego – conversation “toward the within” | Eszter's Offtopic
  6. 10 dolog, amit a szerelemről tanultam | Eszter's Offtopic
  7. Köszönöm – a nyár soundtrackje | Eszter's Offtopic
  8. A fiú, aki plakáton keresi a szerelmet | Eszter's Offtopic
  9. A siketvakok világa, hangok és képek nélkül | Eszter's Offtopic
  10. Próbáljuk meg együtt! | Eszter's Offtopic

Nehogy már benned maradjon a véleményed, ember! (Az első kommented előmoderálás után jelenik meg, de utána szabad a pálya!)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 371 követőhöz

%d blogger ezt szereti: