Jóga-update, avagy így hajlok én

Szörnyű dolog, amikor kimaradnak a jógaórák (nem lustaságból, hanem muszájból), mert egyedül sajnos nem vagyok túl penge. Ilyenkor mindig pofaleszakadás a visszatérés – amíg a buszon ülök, összeszedem a hét jógatapasztalatait, ami egyúttal a hónap jógatapasztalatainak is megfelel.

A keddi dinjógán Noémi eléggé kíméletes volt (talán mert előtte szóltam, hogy az utóbbi időben kissé keveset jógáztam), de azért így is átjött, hogy (magamhoz képest is) merev és reszketeg voltam, mint Alekosz a saját pornóforgatásán. Ettől függetlenül azért ha választani kell, hogy hajlékonyabb vagy izmosabb vagyok-e inkább, akkor még mindig a bizonyos pozitúrák felvétele a könnyebb, mint a megtartása. Fekvőtámasz mindenesetre nem – na jó. alig – volt, így a halálhörgések is elmaradtak. A végére kellemesen felfrissültem, ami azért azt jelenti, hogy mégsem vagyok annyira rozzant, hogy elfáradjak egy szolidabb jógaórán.

Persze ez az elméletem is megdőlni látszott a csütörtöki Iyengar-szeánszon, ami annyira fitneszesre sikeredett, hogy még csekély izomlázam is lett a hasam táján mára. Bemelegítésként az első fél órában csak ezt a gyakorlatsort csináltuk megszakítás nélkül, szupergyorsan:

1. Hátradobod és a földre teszed a lábujjad a fejed fölött. (Voltak páran, akik már itt megakadtak. Esküszöm, nem tudnám megmondani, hogy tavaly ilyenkor is ilyen könnyen ment-e ez, mint most, de szerencsére ez még számomra könnyű volt.)

2. Visszafelé megtartod a lábad csónakban öt másodpercig (ez picit nehezebb volt, mert a hasizmom, ugye…)

3. Ráhajolsz a térdedre, és átfogod a talpadat. (Ez oké volt, de a térdem még mindig messze van a csókomtól, bár közelebb, mint tavaly ilyenkor volt.)

Ránézésre nem tűnik vészesnek, de fél órán át, szupergyorsan csinálni ezt, majd kezet cserélni, és úgy folytatni, bizony eléggé húzós volt, a végén már tartottam 15-20 másodperc szüneteket két gyakorlat között, páran pedig kihullottak a csatasorból.

Persze mindannyian tudtuk, hogy ez csak az előkészítés volt, erre:

Lássuk be, a paschimottanasana – a fő előrehajlás – még mindig nehezebben megy, mint bármelyik hátrahajlás. Kedvencem a kerék és az íj – ó, egy jó íj milyen jót tesz a hátnak! Pár hete csak négyen voltunk a tizenötből, akik szabályosan csinálták ezeknek az összes variációját, a többség még a heveder segítségével is gondban volt. A hátrahajlásokat szeretem, az előrehajlások viszont nem mennek könnyen. Persze tény, hogy nem az az előremenekülő kamikázé vagyok, hanem inkább a múlton tépelődő, hátrafelé tekingető figura, és ez bizony jól látszik a mozgásomon is. A  paschimottanasanához sok-sok türelem és bátor előrehaladás kell, és persze minden nap rá kellene szánni tíz percet… Tény azonban, hogy nagyságrendekkel közelebb vagyok a térdemhez, mint akár fél éve voltam… nem is beszélve az egy évvel ezelőtti, prejógikus állapotokról. Jutalomképp meg is ajándékoztam magam egy szép új jóganadrággal a H&M-ben. Fő a pozitív visszacsatolás, nem?

Ha már homár, legyen kövér, a fenti nyalánkságok után a Harcos 3 következett, ami nevével ellentétben NEM egy gagyi akciófilm alacsony költségvetésű folytatása, hanem a következő ászana:

Mivel Hajni nem fért a bőrébe, természetesen azt is ki kellett próbálnunk fal mellett, hogy a fél lábunkat meddig tudjuk nyújtva a magasba emelni a hátunk mögött, felfelé. Nekem annyira sokáig nem sikerült azért…

Az órát előrehajlós lógással zártuk, holott én a hátrahajlósat szeretem. A kétféle hajlongást viszont nem szabad váltogatni, mert nem tesz jót a szervezetüknek – kivéve, ha ortodox zsidó rabbi az ember, aki hajlong előre-hátra a zsinagógában:

Összességében véve kitaláltam, hogy a fenti fitneszes állatságot rendszeresen fogom csapatni otthon a tévé előtt, a szép lila jógamatracomon, amit még novemberben vettem a jógaboltban. Ehhez nem kell különösebb ész, koncepció, profizmus vagy kontroll, és nagyszerűen felfrissíti a vérkeringést. Az pedig sosem árt.

Ezt az okosságot a buszon írtam, csak vacakoltak a képek, így nem élesítettem rögtön. Igaz, nem sürgős… a jógában semmi sem az.