A napokban két olyan kedves WordPress-es blogtárs írásába is belefutottam, akik arról panaszkodtak, hogy a gyerkőctelenek egy része “undorkodva beszél a babás-családos blogokról, kategorikusan elutasítva a témát pelenkástól, szülésestől, bilistől együtt”, illetve a “már anyakorban lévő, gyerektelen nők körében gyakori a hozzáállás, hogy képesek totál ráfókuszálni a gyerekekre, családokra, mintha az valami eleve béna, idegesítő jelenség lenne, akik csak zavarják a gyerekteleneket”. Megmondom őszintén, ezt az attitűdöt egyáltalán nem értem, elvégre mindenki annak adja az energiáját, aminek csak akarja, és ha valami – legyen az egy babablog vagy az Alma együttes koncertje – nem bejövős, akkor kirohanások helyett egyszerűen nem kell foglalkozni vele. A sértő és lenéző megjegyzésekkel nem csak a családosokat bántják a fintorgó-kötekedő okosak, hanem saját magukat is kellemetlen, rossz érzések hálójába sodorják: van ennek értelme, most őszintén? Ugyanígy a másik oldalt sem értem.
Létezik ugyanis egy réteg, akik úgy gondolják, az emberek azért maradnak szinglik, mert önzőek, hisztisek, törtetőek, éretlenek, válogatósak vagy éppen az elköteleződéstől való rettegésük lenyomataként szeretnék még a fél világot a nemi szervükre/be próbálni… illetve a fentiek tetszőleges kombinációja. Ugyanez a réteg szent meggyőződéssel hiszi, hogy egy embernek kizárólag azért nincs (még) gyereke, mert nem tud lemondani a heti három berúgásról, mindennél fontosabb számára a karrier, a pénz, a kőkemény mell és a kockás has, és úgy egyáltalán, egy önző, egocentrikus, kisiskolás agyú szaralak, aki csak magára gondol a hét százhatvannyolc órájában, és lusta volna éjjel tizenhatszor felkelni egy torkaszakadtából ordító, fogzó csemetéhez. “De mit tudja ő, mit veszít, ugye – fúj, köpjünk rá, majd jól egyedül marad öregkorára, de meg is érdemli, akkor majd sírhat ő is…” – elmondhatatlanul sokszor találkoztam már ezzel az attitűddel, ami egyszerre bosszantott és fájt.
Nos, az igazság ezzel szemben az, hogy míg nyilván szép számmal akadnak olyan emberek, akikre minden fenti megállapítás igaz, a kép ennél azért árnyaltabb. Mindenki életében máskor jönnek el bizonyos dolgok, és akadnak olyan emberek, akik számára az egyik vagy a másik célállomás nehezebben elérhető. Érted, kicsit döcög a vonat, néha lerobban a metró, defektet kap a kocsi, lezuhan a repülő… szóval bajosabb az út, hiába igyekszik az ember. Oké, aláírom, hogy semmi sem történik véletlenül, és mindenki a saját szerencséjének a pogácsa (értsd: a valóságodat nyilván te irányítod a gondolataiddal, a szavaiddal és a cselekedeteiddel), de ettől még nem kellene általánosítva, ujjal mutogatva leönződugógépezni minden egyedül élő urat és hölgyet, és kényelmes kis karrierista kiskirálynak hinni azokat, akiknek (még) nincs gyerekük. (Tegyük hozzá, azokat sem, akik soha nem is akarnak, de az most más lapra tartozik: a társadalom még nem elég nyitott a szabadon választott gyermektelenség opciójának feldolgozásához.)
Persze mások nevében nem tudok beszélni, de azt tudom, hogy engem például soha életemben nem rémisztett meg a monogám párkapcsolat, a közös tér és az intimszféra megosztása, de nem értettem azokat sem, akik a szabadság feladását az elköteleződéssel egy lapon emlegetik (miféle marhaság már az, hogy “még élni kéne”, a házasság talán egyenlő a halállal?!). Nyugodtan kijelenthetem, hogy simán szeretnék két-három gyereket, és a legjobbnak azt tartom, ha az anya otthon tölt legalább három évet a csemetéivel. Értem én, hogy hosszútávon az ember szellemi kihívásokra és felnőtt társaságra (is) vágyik, de szerintem az is kimondottan izgalmas és érdekes, ahogyan a kölkök napról napra fejlődnek és kinyílnak, és ahogyan mi, a “nagyok” átadhatjuk nekik minden tudásunkat és szeretetünket, közben pedig gyerekszemmel fedezhetjük fel velük újra a világot. Ezek az ajándékok átsegítik az embereket a kisebb-nagyobb nehézségeken is, amelyek nélkül nyilván csak a mesében létezik élet.
Persze, szoktam néha szenvedgetni amiatt, mert én nem vagyok annyira ügyes, okos, gyors, fogékony és talpraesett, mint azok, akik 16 évesen megtalálták életük szerelmét és 25 évesen már anyák voltak (30 éves korukra pedig esetleg túlestek egy -két váláson is), de ennek ellenére nem érzem úgy, hogy másodrendű állampolgár lennék egy-két hiányosságom miatt. Ma már igyekszem egyre tudatosabban és előítéletmentesebben élni, és úgy gondolom, majd jönnek a dolgok, amikor jönniük kell, egy biztos: én nem fogok sem csalni, sem erőszakoskodni, sem megalkudni még a saját céljaim-álmaim érdekében sem, hát még azért, hogy megfeleljek bizonyos társadalmi elvárásoknak. Úgy gondolom, jobb vidáman, a jelen pillanat minden örömét kiélvezve élni az életet, és nem törődni a rosszindulatú, előítéletekkel teli megjegyzésekkel, akármelyik oldalról is érkezzenek azok. Most már egyre kevésbé bánt a szurkálódás, de tudom, mennyire igazságtalan és fájdalmas minden tudatlanságból fakadó gonosz prekoncepció.
Végezetül megosztanék most veletek egy (saját gondolataimmal kiegészített) mémet, amit épp ma találtam, és – láss csodát – pont témába vág:
“Mielőtt megítélnél másokat vagy abszolút igazságot hirdetnél, gondolj csak bele: az elektromágneses spektrum kevesebb mint 1 százalékát látod, az akusztikus hullámspektrum alig 1 százalékát hallod csupán. Tested sejtjeinek 90 százaléka saját mikrobiális DNS-ét hordozza, semmi közük nincs “hozzád”. A testedben lévő atomok 99.99999999999 százaléka a világűrből való, valamelyik csillag gyomrából, amely elpusztult azért, hogy te élhess. Semmi sem állandó, nem tudsz a két lábaddal ugyanabba a folyóba lépni, és miközben ezeket a sorokat olvasod, másodpercenként 220 kilométeres sebességgel száguldasz a Tejút középpontja körül az egész Naprendszerrel együtt. Az, hogy képes vagy-e a szivárványt érzékelni,a szemeidben lévő kúpos fotoreceptoroktól függ; azon az állatok számára, amelyek nem rendelkeznek kúpos fotoreceptorokkal, a szivárvány nem létezik. Így tehát nem csak látod a szivárványt, hanem te magad is teremted azt. Mindez pedig csodálatos, főleg, ha belegondolsz: hiába érzékelsz rengeteg gyönyörű szint, ez még mindig kevesebb mint 1 százaléka a teljes elektromágneses spektrumnak…”
Szóval, mindegy, hogy szingli, családos – fekete, fehér; liberális, konzervatív; öreg, fiatal; metálos, diszkós – vagy, fontold meg, mit gondolsz, mondasz másokról, és hogyan viselkedsz velük… hiszen mindannyian elég távol állunk attól, hogy pálcát törhessünk mások felett. És különben is, mi értelme volna…?
te, én azt sem értem, mi az alapja ennek az összehasonlítgatásnak. más életek, más utak, más szakaszok. viszont ha már itt tartunk: számomra igenis nehézséget okoz megérteni, h némely velem egykorúnak az egész reason of being-je egy pulya körül forog. ez alatt azt értem, h pl fészen munkahely sosem volt megadva, átlag kétóránként ultrahangfelvétel, majd pocakkép, majd eltorzult arccal bömbölő csecsemőt ábrázoló fotó “ugye, milyen édes?” aláírással. ettől hányok. ugyanakkor ha egy olyan illető, akit érettnek tartok, szintén beszűkült tudattal mesél zöld árnyalatú fossal telerakott pelenkákról, azt normálisnak könyvelem el, sőt még örülök is a boldogságának. fura ez, na.
Szerző: tempty | június 20, 2012, 1:20 de.Én azt tapasztalom, hogy nem függ a dolog a kortól. Tényleg van, aki 18-20 évesen full érett a csalásalapításra, és van, aki 38-40 évesen se. Igaz, ugyanez a helyzet a meló-fronton is: egyesek már gimisként tudják, mi a pályájuk és csak apróbb módosítások mentén képzik magukat, míg mások nagykorú gyerekeikkel mennek a pályaválasztási tanácsadóhoz, hogy nem tudják, mit és kéne dolgozniuk… Épp ezért a két dolog viszonya is nehezen összehangolható: a kétféle érettség nem feltétlenül követi egymást egy általunk ideálisnak hitt kronológiai sorrendben (“először suli, meló, aztán házasság gyerek”), és egyéntől függ, melyik van meg előbb, illetve megvan-e mindkettő vagy bármelyik egyáltalán.
Viszont értem, mire gondolsz, és írtam is egyszer régen egy posztot a jelenségről: tényleg vannak, akik kortól függetlenül, amolyan pótcselekvésként ugranak fejest a család fedőnevű projektbe: mondjuk azért, mert nem vették fel őket suliba, fél éven belül öt munkahelyet fogyasztottak, szararc a főnökük, kéne a szocpol, stabilizálni kéne a kapcsolatot a kissé link kedvessel, mit gondolnak a rokonok/szomszédok, nincs munkalehetőség, etcetera. Ilyenkor két lehetőség van: a kedves szülő a saját frusztrációját és beteljesítetlen álmait testálja a gyerkőcre, és gyed után – jobb esetben – eljár női önismereti tanfolyamokra, mert még fingja sincs ki ő és mit akar, VAGY fogja magát, felnő a feladathoz, félreteszi az egóját, és tanul, tanul, tanul a helyzetből és a gyerekétől és/vagy önmagáról.
Így, hogy egy ideje nézem az extrém fiatalon, illetve extrém önző okokból gyereket vállaló embereket, szerencsére – és nagy meglepetésemre – azt látom, h sokaknak azért egy alacsony EQ-IQ-kombó esetén is jót tesz az anyaság/apaság, mert ez azért mégis csak az a fajta mély spirituális élmény, ami kikerülhetetlenné teszi bizonyos létezés-teremtés-identitás-gyökerek-gyerekkorújraélés-mintafelismerés/követés-döntések rendezését és… brutálisan intenzív megélését. 72 óra alvás kihagyásával meg egész más lesz az érzékelés, tehát a fizikai alap is tökéletes a tudattágításhoz. :DDD
Szerző: Eszter | június 20, 2012, 2:10 de.mennyire workaholic, ha erről az egészről az jutott most eszembe, h saccoljuk meg, hány hónapig tart majd királyellnorbiék házassága? *szemét*
Szerző: tempty | június 21, 2012, 2:54 du.Teljesen helytálló a megközelítés és tökéletesen kiegyensúlyozott a mérleg két nyelve. :) Amúgy meg tényleg furcsa, hogy éppen most, amikor már nem köt senkit valami idióta elvárás vagy hagyomány ahhoz, hogy így vagy úgy élje az életét, mert ez van a nagykönyvben megírva, amikor nem kötelező 16 évesen férjes asszonynak és minimum egy gyermekes anyának lenni (a pasikat ide nem sorolhatom fel, mert ők régen is minimum 20, de inkább 25-30 évesen házasodtak, úgyhogy őket valahogy ez a változás sem nagyon érintette), akkor nemhogy üdvözölnénk a lehetőséget, hogy eldönthetjük, hogy ne legyen gyerekünk, és a hivatásunknak élhessünk, vagy éppen azt választhatjuk, hogy családot alapítunk, hanem még sarkosabban fújolunk a másik félre. Érdekes.
Szerző: Eri | június 20, 2012, 7:11 de.“Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Ismerős lehet ez a mondat. Az igazság az, hogy az emberek (különösen a magyarok) szeretik a másik háza táját nézegetni, mennyi ott a gané, és elcsemegézni azon, hogy a Géza éppen mit tett a Marissal. Közben azt meg észre sem veszi, hogy a saját portája előtt micsoda szeméthegy van… Ennek szerintem az is az oka, hogy az emberek annyira félnek magukba nézni, hogy inkább foglalkoznak mindenki mással, csak ne kelljen a saját odvát kitakarítani. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne… Csak fájdalmasabb is. Sokaknak a legnagyobb boldogságuk a káröröm… De amíg egy ember ítél, addig őt is el fogják ítélni, és ez a karma lényege: amilyen érzést, energiát kibocsát az ember magából, olyat kap vissza, méghozzá most már szinte azonnal. Ha valaki ítélt korábban, akkor addig őt is ítélni fogják, amíg a tiszta szeretet nincs meg a szívében a többi ember iránt. Magasabb tudatszinten az ember már lesz*rja, ha valakinek nem tetszik az, amit csinál. Ilyen ember mindig is lesz, ezért nem érdemes megfelelni bárkinek is, mert akkor mindenné válsz, csak önmagaddá nem, és ez most már teljesen széttépi az embert (tapasztalat).
A tervezés pedig szintén nem az egyén asztala, hanem az univerzumé. Higgyétek el, hogy a gyerekek sem tervezés útján pottyannak a szülők ölébe. Az a gyerek megválasztja a szüleit, és ha kell, jóval előbb leszületik, csak hogy tanítsa őket (mint egy volt kolléganőm esetében, aki pár hónapja élt viharos kapcsolatban 20 évesen a 22 éves sráccal, link mind a kettő, de szült neki egy gyereket, és már úton van a második, miközben úgy hallottam, szétmentek). És egy embernek nagyon nagy felelőssége van abban, hogy mit is teremt az életébe. Előfordulhat, hogy ha csak azért szül gyereket a lány, hogy a fiút magához láncolja, akkor, amikor változik a helyzet és megoldódik ez a kérdés, mégis szakítanak, abba a gyerek is belehal… Mert az ő feladata bevégeztetett. Ha valaki nagyon meg akarja tervezni az életét, amibe “most nem fér bele a gyerek, mert nincs pénz, stb stb”, akkor hirtelen áldott állapotba kerül, hogy megtanulja, ember tervez, Isten végez… A gyerek pedig nem nézi a pénzügyi helyzetet, semmit sem néz, csak azt, hogy kell-e a tanítás a szülőnek, vagy önmagától is elég nyitott-e. Én azt hiszem már elmondtam, hogy 30 évesen még nem érzem magam érettnek az anyasághoz, ezért nem vállalok addig gyereket, amíg ez be nem következik. Ettől függetlenül teljesen nyitott vagyok a gyermekemre odafönt…
Amit még szerettem volna hozzátenni, hogy hamarosan a család mai értelemben vett jelentése átalakul. Nem lesz fontos a házasság (ez is csak egy korlát, amit az egyház erőszakolt ránk), nem lesz fontos, hogy ki kivel mikor alszik együtt. Olyan közösségekben fogunk élni, ahol nem lesznek tabuk, nem lesz a szex és a testiség ilyen horderejű, hanem lesznek szülők, és ezek a szülők azzal fognak hálni, akivel csak akarnak, mindenféle megítélés nélkül. Aki nem hiszi, járjon velem utána… :)
Szerző: Cinzina | június 20, 2012, 8:03 de.Fogadjunk, hogy ezt tetted te hozzá: “nem tudsz a két lábaddal ugyanabba a folyóba lépni”
Szerző: kil | június 20, 2012, 10:42 du.Szia Eszter. Eloszor, nagyon tetszik a blogod es innen Sanghajbol is hu olvasoja vagyok az irasaidnak! Ez a cikk is baromira idoszeru, mert sokan talalkoznak ezzel a dilemmaval vagy szituacioval. Kinaban elni es latni, mit meg nem tesznek a csaladok, hogy az azt egy szem gyereket, akit az allam enged osszehozzak. Illetve sok fiatal nem is akarja, de az unatkozo leendo nagyszulok nyomasztjak vele a fiatalokat, akiknek ha akarjak ha nem, igenis kotelezo (konfuciusi/osi tanokon alapulo, szulok iranti tiszteletbol nem ellenallni, hanem) gyereket csinalni. En 36 eves vagyok es szingli. Nem azert, mert nem lehetne pasim vagy csaladom. Ez az en tudatos valasztasom, pedig nem is vagyok corporate bitch, akit csak a karrierje erdekelne. Gyerekekkel dolgozom, tobb szazzal heti szinten es imadom oket. Sok kis tanitvanyomat a baratomnak tartom es nagyon elvezek veluk lenni, akar szabadidomben is. De ugyanugy, ahogy egy kiscica is aranyos es jatszom vele, nem feltetlenul akarom hazavinni magammal. Azzal, hogy undorral beszelnek a gyerekvalalasrol, en sem ertek egyet, bar en is atmentem par eve egy ilyen korszakon. \”Horror\” – mondtam es ugy is eltem meg! De. Szerintem ez sokszor csak egy tudatalatti inger illetve frusztracio, mert a kornyezetunk, bar nem annyira extrem, mint a kinai tarsadalom, igenis erolteti a gyereket. Nagyon keves ember van, aki igazan erti, miert nem akar valaki gyereket. A The Guardianban olvastam multkor egy cikket, hogy a gyerektelenekre egy stigmat nyomnak, ami durvabb eloiteletet mutat a tarsadalom reszerol, mint a homoszexualitas elfogadasa. Egyszeruen a legtobben termeszetellenesnek gondoljak a gyerektelenseget. Plusz, ami meg duhito, hogy sok baratom, ismerosom ugy gondolja, hogy ha meg szingli vagyok, nem ertem revbe. Mintha a hazassag es a gyerekvallalas egy ut vege lenne, amire vegre ratalaltam es helyben vagyok. Total hulyeseg! Teljes eletet elek, pedig nem is rugok be heti haromszor.
Szerző: Andie | július 16, 2012, 1:44 de.Szia Andie,
köszi a kommentet, jó volt olvasni! Kiíváncsi vagyok, hogy élnek ott az emberek, úgyhogy szétnézek majd nálad. :)
Igen, ez az “út” dolog az, amit én sem értek. minden embernek másra van szüksége, más a célja, és szomorú volna, ha nem lennének egyéni különbségek. Oké, most az individuum korát éljük, de a régi korokban is szép számmal voltak olyanok, akik nem vállaltak gyereket, nem házasodtak: ez nem valami új, modern jelenség, amit az elidegenedés vagy a kapitalizmus hívott életre. Ma a különféle életutakról és vállalásokról nyíltabban beszélnek az emberek, ennyi történt, kész, pont… a stigma viszont aligha változott.
Örülök, hogy ezt megosztottad!
Szerző: Eszter | július 16, 2012, 2:15 de.