Aktuális

Jó, de miért nem tarthat “örökké”?

Szenvedéseink egyik első számú forrása, hogy stabilitást keresünk ott, ahol az egyetlen biztos pont a változás. Azt beszélik, hogy testünk egyetlen sejtje sem ugyanaz, ami hét évvel ezelőtt volt, és természetesen képtelenség mindkét lábunkkal ugyanabba a folyóba lépni, hiszen már a másodperc törtrésze alatt is mások lesznek a vízcseppek, amik körülölelik a bőrt. Nem csak a fizikai valóság változik elképesztő sebességgel, hanem vele együtt mi magunk is: 2005-ben például kimondottan utáltam a sört, most pedig az az egyik kedvenc italom. És ez csak a jég- (és buborék)hegy csúcsa…

Az első közös képünk persze rémes, hiszen csak egy készült aznap… a fesztivál-kusza hajam viszont állandó

Ha valami jó történik velünk – nyakunkba szakad a bank, előléptetnek minket, ránk talál a szerelem, megleljük azt a társaságot, akikkel jól érezzük magunkat… – eleinte sokszor el sem hisszük, mennyire szerencsések vagyunk, aztán pedig mindent megteszünk, hogy stabilizáljuk a helyzetet. Ez önmagában véve nem rossz dolog, sőt: az élet ezernyi kézzel fogható és lelki természetű értékét nem csupán megszerezni, hanem megtartani is tudni kell. Nincs sok értelme a millióknak, ha a pénz számolatlan homokszemcseként hullik ki a kezünkből a megfelelő tudás hiányában, ezért aztán mindent megteszünk, hogy ne csak megszerezni, de megtartani is képesek legyünk a számunkra fontos értékeket. Sajnáljuk a csórón sírba szálló egykori lottómilliomosokat, tehetségkutató-felfedezetteket és valóságshow-győzteseket, akik képtelenek voltak megtartani a hatalmas vagyont, mert fejben nem nőttek fel a személethez, amit a gazdagság igényelt volna: az élet bármelyik területéről is legyen szó, érthető, hogy nem akarunk erre a sorsra jutni.

A probléma nem is ezen a szinten válik igazi gonddá: szenvedéseink akkor kezdődnek, amikor mindent, de mindent konzerválni próbálunk, csak mert egykor örömet okozott, ma élvezetes, esetleg a jövőben hasznosnak tűnik. Mindent, ami és aki körülvesz minket és ami bennünk van állandósítanánk, mert a stabilitás-tudat – illetve hát: illúzió – biztonságérzetet ad, fix irányjelzőkkel és viszonyítási pontokkal… és közben pedig nem vesszük észre, hogy helló, vannak dolgok, amiknek változniuk, alakulniuk, netán menniük kell. Hiába az egyik legcsodálatosabb dolog a megtartó, időtlen anyai szeretet, nincs szörnyűbb teher annál a szülőnél, aki nem veszi észre, hogy gyereke felnőtt, és nem hajlandó hagyni, hogy a meglett férfi vagy nő önállóan, szabadon menjen végig a saját útján.

És akkor már lefotóztuk a kék ruhát is.

Négy év után töltöttem egy hetet az egyik régi, nagyon közeli barátnőmmel, Sarkával. Azzal a Sarkával, akivel az elmúlt tíz évben körbeutaztuk Európát, akivel diákként hónapokat lógtunk együtt üres zsebbel, sokszor sátor és hálózsák nélkül. Mivel négy éven át nem találkoztunk, voltak bennem kételyek, hogy vajon tudunk-e ugyanazon a szinten kapcsolódni egymáshoz, mint tíz évvel ezelőtt: hol van már a tíz, de akár öt évvel ezelőtti érdeklődésem, prioritáslistám, kedvteléseim… énem? De hol van akár a tavalyi hó is? Mennyi mindent tudnék felsorolni, ami akkoriban fontos volt, de ma már nem az, és ami akkoriban nehézséget jelentett számomra, de 2012-ben már könnyedén megugrom az akadályt…!

Vicces volt, természetesen rögtön egymásra hangolódtunk, olyan volt minden, mintha csak előző nap dumáltunk volna – mélységében, órákon át – utoljára. Régi, elkavarodós kalandjainkra emlékeztetett minket már az a tény is, hogy a prágai buszok illegális megállója a Népligetnél új, jelöletlen helyre költözött, ezért csak némi telefonálgatás után találtuk meg egymást. Mosolyogtam magamban, hogy lám, bizonyos dolgok soha nem változnak, egy kis kapkodás a legprecízebb szervezés ellenére is beficcen nálunk – ugyanakkor minden körülöttünk más lesz, így hogyan is várhatnánk, hogy a sárga cseh buszok most is ott állnak majd meg, ahol a régi szép időkben tették?! A Balaton felé döcögő vonaton aztán hamar túlestünk a visítva röhögős közös emlékek felelevenítésének első rítusán, és újra úgy kapcsolódtunk egymáshoz, mint az ikertestvérek: hol nyelv nélkül, hol saját nyelvvel, és egy mindezen túlmutató párhuzamon, ami mindvégig – döbbenetes szinkronicitással – hasonló állomásokat hozott el az életünkbe.

Arra gondoltam, hogy micsoda érték és csoda, hogy az ember életében vannak ilyen emberek, kapcsolatok. Hálás lehetek, mert tényleg nem csak egy, hanem több ilyen időt és teret átszelő fontos kapcsolódás van az életemben, akikkel mindig, vakon is megtaláljuk az utat egymáshoz, bármi is történjék. A következő gondolatom pedig az volt, hogy persze, de nem minden kapcsolat ilyen… és ez nem is baj. Sőt. Nem, nem csak azért, mert így mindenképpen értékeljük a szeretetteljes, felelősséggel teli kötődéseket, hanem azért is, mert… egyszerűen nem kell minden emberi kapcsolódásnak ilyennek lennie. Vannak olyan találkozások, együtt állások és közös ülések pörgések, amiknek egész egyszerűen más a funkciójuk. És ez így van rendjén… csak hát ezt a többségünk n-e-m h-a-j-l-a-n-d-ó elfogadni. Mert önző módon állandó, biztos és mozdulatlan talajt keresünk a lábunk alá akkor is, amikor a szárnyalás sokkal fontosabb volna az előrehaladásunk érdekében.

Amikor Linda barátnőm – aki az a fajta kapcsolódási pont, akivel évtizedek óta könnyedén megtaláljuk a hangot hosszabb szünet után is – Amerikába költözött, szívesen találkozott volna velem együtt egy régi közös társunkkal is, de ő nem volt hajlandó meginni pár sört hármasban. Akkor furcsának találtam, hogy tizenöt évvel később még mindig valami röhejes, gyerekes dolog miatt haragszik, aminek a mibenlétére mi már nem is emlékeztünk. Aztán megértettem: vele már nincs dolgom (legalábbis egyelőre). Szép és jó volt az a pár év, amit legjobb barátokként éltünk meg, de harag nélkül el kell engedni minden kötődést az emlékeken túl. Nem volna értelme száguldó vonatok után futni sem, hát még ha épp teljesen más irányban van dolgunk… forgalommal szemben tenni ugyanezt egyenesen öngyilkosság.

Igen, vannak emberek, akik egykor – ilyen vagy olyan formában – fontosak voltak az életemben, de aztán elmentek. Megszűnt a közös kapcsolódási pont – iskola, lakóközösség, meló, szórakozóhely… – és a kontakt lassacskán – netán épp drámai módon – megszakadt. Aztán volt, hogy átéltünk együtt néhány fontos élményt, tanultunk egymástól valamit, ami mindegyikünk életét teljesebbé tette, s ezzel – mintha csak egy számla egyenlítődött volna ki – egyszerűen megszűnt a keret, ami összetartotta a kapcsolatot. Akkoriban ezt a legtöbbször tragédiaként értem meg (“cserbenhagytak”, “kihasználtak”), de az utóbbi időben egyre jobban látom: nem kell minden emberi kapcsolatnak időtlen barátságnak vagy örök szerelemnek lennie. Néha csak úgy kapcsolódunk, adunk és kapunk, aztán jön egy következő állomás, új, állandóan változó tájjal, friss arcokkal, és mi megyünk tovább. Akik útitársaink maradtak az indulás óta, azokkal megiszunk még egy sört, a többieket pedig hagyjuk, hadd menjenek csak tovább a maguk útján. Ki tudja, egyszer talán még találkozunk – de ha nem, az sem baj. Most ez kell, most így van jól. És mindig most van.

Rend van ezekben a dolgokban, csodálatos rend… még akkor is, ha sokszor nem vesszük ezt észre, mert inkább halandó földi testben keressük az örökkévalóságot, és folyton mozgó, változó földgolyón kapaszkodunk az állandóság illúziójába…

About these ads
About Eszter (1001cikkek)
Szabó Magda novellája, A mosolygó Bacchus jut eszembe: “Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted”. Nos, én is épp így érzek, még ha más megfontolásból is, mint a vegyész, aki a történetben nevet sem kapott. Én inkább olyan vagyok, mint a Naphoz imádkozó sámán, akit az inkvizíció máglyára ítélt, a következő váddal: "A teremtő helyett a teremtményt tisztelte és imádta". Mire az eretnek megkérdezte: "Miért, mi a különbség...?".

8 Hozzászólások on Jó, de miért nem tarthat “örökké”?

  1. és ha az ember életében nincs olyan ember, mint amilyen neked Sarka, egyedül érzi magát, és ezért próbál meg mármár görcsösen ragaszkodni minden lehetséges kapcsolódási ponthoz?

    • Kedves Wobe, nem véletlen, ha Neked nincs olyan ember az életedben, mint Eszternek mondjuk Sarka. Az ember ugyan társas lény, de egymagában teljes és tökéletes. Amikor mindenáron kell valaki azért, hogy jól érezzük magunkat, és ne legyünk egyedül – nos, akkor annyira utálunk magunkkal lenni, hogy ezt kisugározzuk az Univerzumba, ennek megfelelően nem lesz senki mellettünk, egészen addig, amíg el nem fogadjuk önmagunk társaságát. Ne hidd, hogy légből beszélek, most megyek át egy egyfajta magányossági “teszten”, amikor már nem feltétlenül akarok mindenkivel mindent megosztani, de azért néha jó volna, ha lenne ott valaki. (Tulajdon párommal nem találkoztam 3 hete…)
      A hétvégén egy csodálatos workshopon vettem részt, amely jó nagy tanulsággal szolgált: nagy köröket alakítottunk, és minden élelmet középre tettünk. Szedtünk a tányérunkra annyit, amennyit jónak láttunk, de ki volt kötve, hogy csak egyszer lehet szedni. Majd megáldottuk az ételt, végül az indiai vezető annyit mondott, hogy akkor most szépen a jobb oldalunkon ülő emberkének adjuk tovább a tányérunkat, és vegyük el azt, ami bal oldalról érkezik. Mondanom sem kell, az egóm hatalmasat vinnyogott: magamnak szedtem sütikét is dögivel, míg a kapott tányéron alig volt valami, de kukorica dögivel, amit nem nagyon szeretek elfogyasztani… Indiai barátunk ennyit kérdezett: boldog vagy? Hát, nem volt túl őszinte az igen… És megmutatta: soha semmi sem a miénk, mindennel úgy kell bánni, hogy elfogadni is tudni kell, de elengedni is. Az étellel, a pénzzel, és az emberekkel is. Ez az áramlás törvénye, és csak akkor lehetsz igazán boldog, ha áramoltatsz. Nagyon nagy lecke volt!!! Természetesen a végén mindenki visszakapta a saját tányérját, és többször is szedhettünk, de a lényeg örökre beivódott a fejünkbe…

      • ez tényleg érdekes lehetett, meg is jegyzem, de különösen azon gondolkodtam most el, hogy talán tényleg “utálok magammal lenni”… eddig bele se gondoltam egy ilyen megközelítésbe, de (sajnos) talán van benne valami… na mindegy, köszönöm a választ! :)

        • Érdekes dolgok ezek. Én azt tapasztalom, hogy minden egyes emberi kapcsolatunk egyfajta tükre önmagunknak, az önmagunkhoz fűződő viszonyunknak – nyilván legtöbbször ebben semmi tudatosság nincs. Szerintem a fő kulcs az, hogy “görcsösség” ne nagyon legyen, mert az mindig torz eredményt hoz magával. Egy barátság/szerelem nem működhet csak azért, mert kétségbeesetten akarjuk… “csak” hagyni kell a dolgokat megtörténni.

          Cinzina jól írta, hogy nem kell mindig mindent megosztani vágyni. Én most pl. olyan szakaszt élek át, amikor kevésbé a külvilágban keresem a tükröződési pontokat, mint mondjuk pár évvel ezelőtt. Ez segít abban, hogy a görcsösség ne taglózzon le, le vigyen rossz irányba. Figyelj magadra, lazulj, és jönni fog minden, aminek kell! :)

  2. Tetszett ez az írás.
    Sok minden eszembe jutott róla.
    De nem igazán tudom megfogalmazni szabatosan, írásban.
    Ez is azt mutatja, hogy egyszer már kellene face-to-face találkoznunk, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk :))))

    • No, majd félreteszek valami jó kis ouzót a célra… múltkor Szonjával majdnem megittuk mindent! :))))

  3. Volt valaki aki egy foglamazott egyszer régen: Az egyetlen állandó dolog a változás… és ez így van. Jó lenne mindent, ami jó dunsztos üvegbe rakni és a kamra polcára állítani, hogy télen elő lehessen venni, mikor híján van az ember a boldogságnak, emberi kapcsolatoknak, stabil pontoknak az életében és belakmározni belőle, csak hát az élet nem ilyen. Amúgy a filozófiád nagyon egészséges és csak dícsérni tudom, hogy akivel ugyan szét is ágaztak az utaitok az nem jelenti feltétlenül azt, hogy egy bizonyos ponton nem találkoztok újra, ha éppen úgy hozza a sors/karma… Mindig tanulunk és ez a jó felfogás, hogy minden emberrel akivel kapcsolatba kerülünk, okkal történik és tanulni kell belőle :)
    A negatív érzésekre másokkal kapcsolatban is van egy jó formula , én ez alkalmazom:
    Megbocsátani nem azt jelenti, hogy elfelejtjük ami történt, csupán elengedjük egymás torkát….

  4. Elhanyagoltam a blogolvasást, és tessék, ilyen fontos leckékről maradtam le idáig. Ez nagyon tanulságos írás, nekem legalábbis mindenképp, mert sok minden átalakult az életemben az utóbbi néhány évben (egyetem vége, párkapcsolatok vége, sok új futó ismeretség a világban itt-ott), és nem mindig volt könnyű feldolgozni. Szóval köszi Eszter, ezt megjegyzem, a stabil kapcsolatokat meg továbbra is igyekszem nagyra értékelni. :)

6 Trackbacks & Pingbacks

  1. “Szerkesztetlen” fénylények a fotókon és eszeveszett sötétség a fejekben « Eszter's Offtopic
  2. Mire jó a bazi nagy lagzi? « Eszter's Offtopic
  3. Úgyis kinövöd « Eszter's Offtopic
  4. Miért? « Eszter's Offtopic
  5. Próbáljuk meg együtt! | Eszter's Offtopic
  6. Barátaim a Facebookon | Eszter's Offtopic

Hozzászólás

Email cím (nem tesszük közzé)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

You are commenting using your Twitter account. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

You are commenting using your Facebook account. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

You are commenting using your Google+ account. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 326 követőhöz

%d blogger ezt szereti: