Ufónő vagyok

É.-nek ajánlva @Csak az olvassa

Olvasom itt a blogkolleginák vallomásait testsúlyról-testképről, magassarkúról-magas labdáról, esküvőről, házasságról, sémákról és mintákról… és persze mindarról, amiről a női lét a külföldről licenszelt glossy magazinokon túl szól. Olvasom, élvezem, mégis számos olyan mozzanat van, amikor kicsit – na jó, nem kicsit: kurvára – ufónak érzem magamat. Miért is?

Na jó, a hajam lehetne mindig egyenes és rendezett, mint a képen, emiatt szoktam néha nyavalyogni

1. A magazinokban ugyanolyan vak automatizmussal ugrom át a szépség-divat rovatokat, mint a hirdetéseket (csak foglalja a helyet, hol a kontent, az olvasnivaló?). Na jó, a hirdetéseket azért nem mindig: általában eltűnődöm, hogy a pozíció és a példányszám függvényében vajon mi mennyibe kerülhetett, mert hát ez is a szakmám része, vagy mi. Azt viszont soha nem fogom megérteni, hogyan lehet háromnál többféle módon felvinni a szemhéjpúdert a szemhéjra, pedig tisztában vagyok azzal, hogy legalább hatszáz lehetőség van erre az egyszerűnek tűnő műveletre, hiszen a női lapok minden egyes számában van friss tipp erre is (ezt is csak a munkám miatt tudom).

2. Soha az életben nem fogyókúráztam még, és nem is tervezek ilyesmit. Tizenegy éves koromban hirtelen nőttem sokat, így csíkos a lábam, tizennyolc évesen csak ötvenkét kiló voltam, a Victoria’s Secrethez bizonyára fogynom kellene az ötvennyolcból (ami néha, végül is, hatvan), de mindennek ellenére szeretem a testemet, ezért megadok neki mindent, amit kíván (sok alvást, forró fürdőt, jó kajákat, olykor némi szeszt, bár a sör nem számít annak, ugye?). Főként azért szeretem a testemet, mert egy-két apróbb (főként múltbéli) üzemzavartól eltekintve (nem, ne tekintsünk el: azok is csak közelebb vittek az igazán lényeges dolgokhoz) kezdettől korrektül működik: nem szoktam náthás lenni, tizenöt évente egyszer van szükség antibiotikumra, általában percre pontosan jön a menstruációim (gyógyszer nélkül, igen), tudok tejfölös dinnyére sört inni fosás nélkül este tizenegykor, és bármikor gond nélkül lesétálok ötven kilométert akár hegymenetben is. És a legjobb dolog: okosabb nálam, okosabb, mint egy ötödikes, mert mindig pontos tükre a szellemi-lelki állapotomnak… más kérdés, hogy nekem fel kellett nőnöm a kód megfejtéséhez, és bizonyos lépésekhez, amelyek felszabadítottak, felszabadítanak. Mi kell még?

3. Szeretem a melleimet is. Nem túl kicsik, nem túl nagyok, pont jók, formásak. Ráadásul a 80/85 C-re a legkönnyebb melltartót találni, ez az átlagméret. Gyűlölöm a merevítős, szivacsos csalókat (azért van belőlük pár darab), hétköznap fekete Triumph sportmeltartót hordok, ami szépen kiadja az eredeti formát, és hidegben a bimbó is átüt, ezért a szőrösebbik nem is szereti. (Hidd el, a magazinokban sem a sovány nők, sem a plus size modellek nem úgy néznek ki, ahogy az életben. Az izmos, csillogó testű férfiak sem. Néha úgy érzem, ufó vagyok, hogy nő létemre nem sivalkodom a kebelzóna vélt vagy valós hibái miatt, de vállalom. Aztán ha még fognak változni, akkor is szeretem majd őket: akkor talán másért és máshogy, de fogom.)

4. Valahogy észrevétlenül suhant el mellettem az egész kozmetika-ipar. Minden fogadkozásom ellenére összesen egyszer jártam kozmetikusnál életem során (persze idén, mert kicsit szíven ütött, hogy fél éven át sehol sem kértek személyit vodkavásárláskor), mi több, 30 előtt még hajbalzsamot sem használtam a sampon mellé. Asszem, ha nem kapnék egy rakat csodakrémet a melóm kapcsán, nem is tudnám, mit szoktak használni a nők a szempillaspirálon, a fekete tuson és a szemhéjpúderen kívül, amit ugye legalább hatszáz – számomra jobbára ismeretlen módon – tudnak szemhéjukra varázsolni a profik meg a fémfatálok. Mindenesetre idén ősszel kaptam L’Oreal Revitaliftet is, és ha eszembe jut, néha az arcomra is kenem (mit??? hát a L’Orealt, hülyegyerek): ha karácsonyig nem követelik a személyimet a pénztárnál a kisboltban, írni fogok a fogyasztóvédelemnek. Sok a bunkó pénztáros mostanában, na…

5.  Szégyen-gyalázat, de utálok vásárolni és ruhákat próbálni. Birtokolni persze szeretek, de az odáig vezető út kicsit sincs ínyemre. Olyat szeretnék, amilyen Kudlik Julinak volt a Szeszélyes évszakok szilveszteri adásaiban: egy kis fülke, amibe bemész melegítőben, és kijössz jólfésült, csinos princesszként.

6. Nagyon, nagyon, nagyon le tud fárasztani, hogy a legtöbb ember baromi hosszasan készülődik, míg én normál esetben – azzal, amit én sminkelésnek hívok – 15 perc alatt menetkész vagyok. Na jó, nem mondom, hogy nagyobb bulik előtt nem szoktam hisztizni, hogy “nincs egy göncöm, amit felvegyek”, “már megint eltűnt az a nyavalyás piros neccharisnya, ami megy a szoknyához”, “a faszért csillog megint a képem két perccel púderezés után”, de általában azért hamarabb menetkész vagyok, mint a “be kéne még pakolni”-típus. A legkiborítóbb a strand: bikiniben egy helyes nyári ruhát, egyrészesben (amit utál “a férfiak” 82 százaléka, de az én mellrészem push-upos) egy szoknyát kapok a dressz fölé, felveszem az egy szál szandálomat, felmarkolok egy ezrest és az Euceryntől kapott hiperszuper naptejet, és elindulok. Nem, nem kell törölköző, nyár van, ötven fokban két perc alatt megszáradok és újraizzadok. Végig a vízben vagyok, a fűben meg a homokban fetrengeni imádok, de padra is szívesen kiülök, fölösleges tehát pokrócot cipelgetni magunkkal. Táska meg minek, strandra???!!! Egy pár órát csak kibír az ember Facebook nélkül.

7. Hát igen, nem vagyok cipő- és táskamániás. Legyen: 1. kényelmes; 2. strapabíró; 3. nézzen ki jól – így, ebben a sorrendben. Tény, hogy nagyanyós holmit vagy gatyi konfekciószart nem veszek fel, de még gót korszakom csúcsán be kellett látnom, hogy Gothique Princess sem leszek soha: kizárt dolog, hogy platformcipőben vagy fétistűsarokban szaladgáljak egy fesztiválon. Ha ilyesmit felveszek, az maximum ágyban, párnák közt képzelhető el, de idegenek ne képzelgessék azt se.

8. Azt már leírtam, hogy az esküvőről mit gondolok. Nos, nem változott.

9. Azt is leírtam már, hogy mit gondolok a gépesített szerelemről, amiben a férf… pasi pénzautomata, a csaja meg háztartási robotgép. Az sem változott.

10. Nem tudok, és soha nem is akarok feedback-függő lenni. Az a típus, aki csak férfivel az oldalán érzi magát teljesnek, aki ezért méltatlan kompromisszumokat köt (mit köt? megerőszakolja magát!), és aki az önbizalomhiányosabb, csendesebb időszakokban a neten és a liftben flörtöl boldog-boldogtalannal, hogy kicsikarjon pár elismerő megjegyzést, bókot. “Jaj, olyan kövér vagyok” – sírnak ezek a nők, és várják, hogy a hozzájuk legközelebb álló férfiember – bárki is legyen – heves tiltakozását rövid dicshimnusszal zárja. Nem vagyok, nem is akarok az a típus (milyen csúnya szó, típus… micsoda általánosítás és ítélet van benne) lenni, aki a szerelemtelen időszakokban csak akkor nyugszik meg, ha ötösével fordulnak utána az utcán, és egy céges bulin falhoz nyomja egy részeg idegen. Nem, kösz, ettől soha nem éreztem magamat jobban egy percre se.

Szóval, néha valóban úgy érzem, ufó vagyok, más, mint a legtöbb nő. Az életem nagyobbik felében volt bennem szorongás, mert nem tudok mit kezdeni a biztonságot adó sztereotípiákkal, nincs mélyebb azonosulásom a nagy női kollektív tudattalannal a felszínes külsőségek szintjén, amivel az ember hajlamos magát azonosítani. Ma már örülök annak, hogy én én vagyok, és köszönöm, nem akarok senki más bőrébe bújni. Még ha akadnak is nehéz pillanatok**, azért jó így ufóként is – szeretetben, szabadon.

*”Heike, miután Patrick megcsalta, Balira utazott mellplasztikára a csajokkal”, “5 tuti póz hűvös téli estékre”, “Te hogy csinálod? Sztáranyák és szupersztárok ötven felett”
**Nem linkelnék, you know who you are.