Aktuális

A mennyország létezik

“A mennyország létezik” – olvasható a múlt heti Newsweek címlapján. Dr. Eben Alexander idegsebész persze nem az első ember, aki megtapasztalta, hogy létezik a testen kívül is tudatosság, majd visszatért abba a testbe, amelytől különvált ötödik dimenziós utazása kedvéért. A korábban szigorú materialista elveket valló orvos története azért vált érdekessé, mert az agykérge – az agy gondolatokért és érzelmekért felelős része – igazoltan teljesen leállt az utazás ideje alatt, a teste pedig folyamatos orvosi megfigyelés alatt volt.

Aranyos cím

Alexandernél egy nagyon ritka, leginkább újszülötteknél előforduló, bakteriális eredetű agyhártyagyulladást állapítottak meg: az agy-gerincvelői folyadékba bekerült E. coli baktérium óráról órára az agya egyre nagyobb területét pusztította el. az orvos arról számolt be, hogy miközben kómában feküdt, tudata, belső lénye egy sokkal elevenebb, realisztikusabb élményt élt meg, mint amit testben korábban valaha is tapasztalt. Miközben az agykéreg idegsejtjei egyáltalán nem mutattak aktivitást, “az agytól független tudatossága előtt az univerzumnak egy másik, nagyobb dimenziója tárult fel”, szavakon messze túlmutató formában. “Olyan dimenziók, amelyek létezéséről soha még csak nem is álmodtam, és amelyeket a régi, a kóma előtti énem lehetetlenségnek, hallucinációnak nyilvánított volna” – magyarázza az idegsebész, aki (csodaszámba menő) felépülése után rengeteg időt szánt a vele történtek feldolgozására és megértésére.

Nehéz dolga volt, mert újra kellett szülnie magát: hitt valamiben egész életében, nevezetesen úgy gondolta, hogy a tudatosság az agyműködéssel függ össze, aztán egyik pillanatról a másikra szembe kellett néznie azzal, hogy az ember soha nem volt egyenlő csupán a testével, így érzékelése is túlmutat a fizikai dimenzió határain. Ahogy az elméje kikapcsolt, mintha csak egy sötét szemüveget vett volna le, máris könnyedén felfogta mindazt, ami jóval több, mint Eben Alexander tudatossága, és képes volt átélni az egységet az univerzummal, miközben érzékelése elevenebb volt, mint valaha:

“A modern fizika szerint a világegyetem egy egység. Bár a világban, amelyben élünk, látszólag a tárgyak, az élőlények, az események elkülönültek, de a fizika szerint a felszín alatt minden tárgy, az univerzum minden eseménye összeköttetésben áll. Valójában nincs elkülönülés. Ez előtt a tapasztalásom előtt, számomra mindez csak absztrakció volt, ma már azonban valóság. És az univerzumot nem csak az egység tartja össze, hanem most már tudom, hogy a szeretet is összeköti. Az a világegyetem, amelyet a kómában töltött napjaimban megtapasztaltam, ugyanaz, amelyről Einstein, illetve Jézus beszél a maga nagyon különböző módján” – vallja Alexander.

Szinte mindenki ismer valakit, aki átélt már hasonló élményt, csak nem lett belőle Newsweek-címlap: a klinikai halál állapotában, komoly kontempláció- és meditáció közben (ahol a cél, természetesen épp az elme kikapcsolása) vagy éppen a híres tanulódroggal, az LSD-vel való kapcsolódás során (állítólag ez az a szer, ami képes kitekintést adni az anyagból, annak minden veszélyével együtt – vannak szép számmal, akik vissza sem térnek, ugye, továbbá a hallucinációk gyengítik az Alexander által megélt hiperrealisztikus élményt). Vannak, akik természetes szereket próbálnak ki, mint például a zsálya vagy a fehérüröm, amit a sámánok is használnak utazásaik alkalmával. Szép számmal akadnak olyanok is, akiknek az életük során történő kapcsolódásuk a testen kívüli tudatossággal épp az alvásparalízist követően jön meg, spontán asztrális projekció során.

Ahogyan az emberiség lassan kinövi a testét, egyre több az ilyen élmény, és persze egyre nyíltabban beszélünk is róla, elvégre a földgolyónak ezen a szegletén már nem kell tartanunk az inkvizíciótól vagy a máglyától. Mástól persze igen, hiszen a “primitív, redukcionista materializmus” durva címkézéssel párosul: Eben Alexander is tudta, hogy épp elegen lesznek, akik bolondot akarnak majd belőle csinálni. Az egészséges, megismerés vágyával fűtött szkeptikus kutatóknak örül, de a tudomány fejlődésének komoly gátját látja azokban, akik merev hittel ragaszkodnak a “csak egy sík van, a fizikai dimenzió” dogmájához. Mert hát ez is csak egy hit, egy dogma, amit soha nem volt képes minden kétséget kizáróan bizonyítani az emberiség, hiába szánt rá évszázadokat. De a hit már csak ilyen: mindig, mindenki abban hisz, ami a számára a legkényelmesebb. Az egzisztencialista nihilista ateista ebben nem különbözik a polarizált büntetés-jutalom hamburger-univerzumát propagáló vallási fanatikustól, és persze annál pozitivista Titok-fantól sem, aki hurráoptimista hazugságokba bújva várja, hogy a vonzás törvénye lottóötöst utaljon a bankszámlájára.

Aki néz tévét, tudja, hogy a délelőtti műsorsávban decemberben mindig van gyermekpszichológus: arról kérdezik, hogy mi a helyzet a Mikulással és a Jézuskával, akik a kiscsizmát és a karácsonyfa előtti teret feltöltik ajándékokkal. Baj-e, ha a csemete kérdezősködni, sőt gyanakodni kezd, és mi a teendő akkor, ha a gonosz nagytestvér vagy óvodástárs elszólta magát, és oda az illúzió? Mekkora törést okozhat az, hogy a gyerek “idő előtt” megtudja, ki hozza az ajándékokat… valójában, és miként kellene ezt kezelnie a szülőnek? Jobb szembenézni ilyenkor az igazsággal, vagy inkább bölcsebb dolog a gyerkőc egészséges fejlődése érdekében eloszlatni a kételyeket, és fenntartani az illúziót?

Érdekes, bennem az “igazság” felfedezése nem okozott mély törést óvodás koromban. Beszéltek róla a nagyobb gyerekek, én gyanút fogtam, agyalni kezdtem, aztán kerek perec rákérdeztem: jó, de hogy jön be? Oké, hogy szánja meg szárnyai vannak, de hát a hetedikre…? És mi mindig zárva hagyjuk az erkélyajtót. Emlékszem, egy nagy fehér fényt képzeltem el, ami becsúszik a nyílászáró szigetelése alatt, majd formát ölt. Aztán anyu megmondta. Kislányom, az nem úgy van, hogy a piros ruhás bácsi meg a Jézuska száll ki a jászolból, hanem apu meg anyu teszi oda neked az ajándékokat. Viszont a Mikulás bácsi meg a Jézuska segít nekik abban, hogy mindig, mindenre meglegyen a pénz, amit szeretnél. Ahá, ebben már van logika! – gondoltam, és onnantól fogva természetesnek vettem, hogy ez nem amolyan fizikai, hanem inkább lelki élmény, de attól még releváns. Azt hiszem, én majd eleve hasonló köntösben fogom tálalni a dolgot a gyerekeimnek, mert nincs szükség hazugságra, amikor az igazság is lehet éppen annyira szép.

A gyermekpszichológusok sok mindent mondtak a lehetséges szülői attitűdről, de egy dologban mind egyetértettek: teljesen mindegy, mit mond a nagytesó, az ovis haver, a tévé, apuka, anyuka vagy nagyi. A lényeg ugyanis az, hogy mire áll készen a szóban forgó gyerek, és ennek fényében mit akar hinni. Ha a csemete még úgy érzi, neki biztonságot és örömet ad a nagyszakállú és a kisjézuska képe, amint a szobájába oson, akkor hiába áll elő anyuci a logikus magyarázattal, a kicsi csak bólogatni fog, majd megkérdezi: jó, de ki kell menni a szobából, ha jön? És azt ugye nem mondtátok el neki, hogy nem ettem meg a múltkor a brokkolit? Ha viszont a gyerek kész az igazságra, bármilyen kicsi is legyen, magától vált a nagy felismerés után: anyu, lehetne, hogy akkor kékhajú Monster High-babát is vegyetek nekem a társasjáték mellé? Akkor már a szülinapomra nem kell semmi…

A tapasztalat az, hogy ami igaz a gyerekekre, az a felnőtt világban is megállja a helyét. A negyedik bántalmazó kapcsolatában élő nő ötödszörre is elhiszi pofozkodós férjének, hogy “holnaptól tényleg minden más lesz, mert szeretlek és meg akarlak tartani”, és hiába bármilyen külső tényező – hazugságok, megcsalás, pofonok, a rokonok és a barátok rimánkodása, fenyegetése, jobb esetben szerető támogatása – ő hinni fog. Egészen addig, amíg meg nem érett arra, hogy abban higgyen, hogy egy szavát sem érdemes többé elhinnie “ennek a mocsoknak”, aki maga is segítségre szorul. Akkor és csak akkor fog felállni és elmenni (ha van rá lehetősége), előtte nincs az az észérv, ami képes volna őt meggyőzni… Erre szokták azt mondani, hogy a szerelem vak. Meg süket. Meg néma. Mert a hitről szól, ami sokkal mélyebb bennünk, mint a felsorolt érzékek. Annyira mélyek, hogy még a testből kilépve is számos jelenséggel találkozunk, ami kezdetben, a könnyebbség kedvéért a hitünknek megfelelő formát ölt: például szárnyas angyallal vagy szakállas Jézussal, igen. Aztán a szemüvegként levetett elme emléke lassan elhalványul, és rájövünk, hogy az időhöz és a térhez hasonlóan a forma is illúzió.

“Az orvostudomány agyról és elméről vallott legmodernebb felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én voltam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhattam volna, nem beszélve arról a rendkívül eleven, színes, teljesen koherens utazásról, amelyet átéltem” – mondja az idegsebész a Newsweek cikkében, akinek az életét megváltoztatta az élmény. De persze a világ számára nem hoz változást ez a beszámoló sem, hiszen mindenki hitének megfelelően kezeli majd: a többség legyint (nem csökken emiatt a gázár, és a tojás sem lesz olcsóbb), aztán lesz, aki az agykéreg eddig rejtett dimenziót kezdi kutatni, mások beillesztik a képeket hamburger-univerzumukba, sokan pedig egyszerűen örülnek annak, hogy a test-lélek-szellem hármasságának nem anyagi természetű dimenziói időről időre ezen a síkon is megnyilvánulnak, és adnak nekünk egy darabkát abból az isteni fényből, szeretetből és erőből, amelynek mi is részei vagyunk.

About these ads
About Eszter (1000cikkek)
Szabó Magda novellája, A mosolygó Bacchus jut eszembe: “Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted”. Nos, én is épp így érzek, még ha más megfontolásból is, mint a vegyész, aki a történetben nevet sem kapott. Én inkább olyan vagyok, mint a Naphoz imádkozó sámán, akit az inkvizíció máglyára ítélt, a következő váddal: "A teremtő helyett a teremtményt tisztelte és imádta". Mire az eretnek megkérdezte: "Miért, mi a különbség...?".

11 Hozzászólások on A mennyország létezik

  1. Én speciel a legutolsó fajta emberke vagyok, aki örül hogy néha ilyen cikkek is megjelennek. :)

  2. Ajj Eszter, köszönöm ezt a bejegyzést! :)

  3. Miért mindig mennyországot látnak kómában? Ez olyan sablonos. Lehetne már végre pár pokollátomás is.

    • Nem vennék észre a különbséget, lehet, hogy ez is az vót. :)
      Meg amúgy is: olyan hirtelen áll be a halál a balesetek és rosszullétek során, hogy nincs idejük rettegni és aggódni, mint az időseknek és a súlyos betegeknek, ezért tudatállapotuk nem a lentebbi dimenziókba rántja őket. De tény, hogy piros szarvas kisjóskák meg tűzben égő emberek ott sincsenek, tehát nem biztos, hogy Alexander úrnak feltűnne elsőre a különbség…

    • Van olyan is, csak azt nem mindig veri nagy dobra az illető.
      Egy ízelítő (ő nagydobra verte…szerencsére):

      • Bizony, és hatalmas tanulság ez is: rengetegen élik át ezt a poklot. A félelem, a bűntudat, az elfojtás, a szorongás, a görcsös megfelelni akarás ide vezet: ahogy mondja, nem egy felsőbb hatalom küldte ide őt (“csak éreztem az ítéletmentes jelenlétet”), hanem ő saját magát, tudatlanul, az érzéseivel. Azt mondja, nem volt más, mint a többi ember, mégis mennyi rossz érzés merül fel saját magával kapcsolatban, szívszorító ezt nézni (eleve az, hogy készülés nélkül, “csakazértis” lefut egy távot, hiába szenved tőle, mert meg kell felelnie…). Meg kell érteni a testünk-lelkünk üzenetét, és szeretettel, elfogadással viszonyulni hozzá, és közben mindent megtenni, hogy jobb emberek legyünk. Megérteni az egységet, azt, hogy nem tehetünk mással olyat, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek, és folyamatosan tenni kell a pozitív változásért… és ahogy mondja, nem szabad félni, mert a félelem ehhez a sötétséghez vezet. (Egyébként az ő esetében nincs orvosi bizonyíték a halál beálltára, de ettől még lehetett testen kívüli élménye.) Legszívesebben megölelném – remélem, azóta még jobban sikerült helyre raknia ezt az élményt, akármilyen utat is választott hozzá.

        • Hát nem tudom, én alapvetően nem hiszek. Annyira tipikusan emberi gondolatok ezek. Ugyanazok a dolgok köszönnek vissza minduntalan. Eleve azt se értem, hogy egy világteremtő mindenható hatalmas entitás miért teremt ilyen béna Simseket, mint mi. Azért volt tanulsága: kajálás nélkül ne fussál, mert meghalsz és/vagy hívő leszel.

          • Először is:

            LOL

            Hinni nem is kell, az jobbára birka-szokás. Csak a megélés és a megértés számít.

            Entitás? A “Teremtőt”, mint olyat, ne főnévként képzeld el, hanem igeként. Ez a kaporszakáll-imázs sokat rontott a jelenség hitelén… :)

            A béna simsekre meg itt van egy aranyos mese, for the sake of fun:

            A Kicsi Lélek meséje

            “Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek: “Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
            Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.
            Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek.
            Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. – Te vagy a Fény.

            A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra amit a Királyságban már az összes lélek tudott.
            Pompás! – mondta – Ez igazán király!

            De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:
            – Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?

            – Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.

            – Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!

            – De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.

            – Igen, de meg akarom érteni milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.

            – Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.
            Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.

            – Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.

            – Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi más, ami nem te vagy.

            – Huh! – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.

            – Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül.és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.
            Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy? – ez a kérdés.

            – Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, – Te vagy Isten. Találj ki valamit!

            Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.

            – Mi az a sötétség? – kérdezte a Kicsi Lélek.

            – Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
            Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
            Csak ha azt választod – válaszolta Isten. -Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.

            – Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.

            Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta Isten – mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.
            Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül.
            Így tehát – foglalta össze Isten – mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!

            – Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják mennyire különleges vagyok?

            – Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a “különleges” nem azt jelenti, hogy “jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.

            – Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!

            – Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.

            – Miben akarsz különleges lenni?

            – Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.

            – Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. – Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?

            A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!

            – Igen! – értett egyet Isten, – és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.

            -Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.
            A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?

            – Ó, igen.- biztosította őt Isten – Ez nagyon különleges.

            – Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.

            – Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.

            A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció.
            Mi az? – sóhajtotta.

            – Nincs senki akinek megbocsájthatnál.

            – Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni amit az imént hallott.

            Senki! – válaszolta Isten.
            Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.

            A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.
            Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek mint a Kicsi Lélek, maga.
            Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.

            – Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.

            – Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen “különlegesnek” lenni.
            És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az amikor szomorúságot érez. De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
            – Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta – Én segítek neked.

            – Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?

            – Adhatok valamit amiért megbocsáthatsz!

            – Tudsz?

            – Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és teszek valamit amiért megbocsáthatsz.

            – De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes, te aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?

            – Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.

            A Kicsi Lélek meglepettnek tűnt a válasz hallatán.

            – Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is.
            Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában.
            És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a “rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.

            – De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?

            – Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.
            Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.

            – Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.
            Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a “nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.

            – Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni.
            Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
            Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.
            Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!

            – Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!

            Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.
            – Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.

            – Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni.

            – Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen.?

            – Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.

            – Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!

            – Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.

            – Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.

            Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.
            És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
            Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.

            – Mindig emlékezz – mosolygott Isten – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.”

            (Neale Donald Walsch: Kicsi Lélek és a Nap)

            • Eszter, azzal nem értek egyet, hogy nem kell hinni. Hit nélkül nincs megértés és tapasztalás sem, vagy utóbbi talán igen, de hit nélkül elképzelhetetlen… Még az ateista is hisz valamiben… Hiszi hogy nincs Isten. Ráadásul a hit a legnagyobb erő, ami létezik, hittel teremtesz. Hiszel valamiben, amit aztán megtapasztalsz. Ebben az időszakban pont hogy a hitünk van próbára téve, azzal a bizonyos mennyország vagy pokol kérdéssel…

              • Én azt mondom, a hit ne az legyen, hogy elhiszem, amit mások mondtak. A hit az legyen, ami hozzám eljutott megértések és megélések formájában, tehát az enyém. Tehát a hit, ami vakságon alapszik, káros.

  4. Müller Péter: Titkos tanítások című könyve is témába vág, tudom ajánlani.

3 Trackbacks & Pingbacks

  1. Halloween-mindenszentek-halottak napja: egyik sem az én ünnepem « Eszter's Offtopic
  2. Buli, könyv, film, sport, énfotó… meg minden, ami a héten történt | Eszter's Offtopic
  3. Credo | Eszter's Offtopic

Hozzászólás

Email cím (nem tesszük közzé)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

You are commenting using your Twitter account. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

You are commenting using your Facebook account. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

You are commenting using your Google+ account. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 327 követőhöz

%d blogger ezt szereti: