Aktuális

Düh, fájdalom, bosszú vs elengedés, megbocsátás

Valamennyi vallás és spirituális mozgalom közös pontja, hogy a sérelmek elengedésére és a megbocsátásra fókuszál (kivétel talán a sátánizmus “szemet szemért, fogat fogért” attitűdje, de most maradjunk inkább a fényoldalnál). Nemrég a tudomány is bizonyította, hogy a megbocsátás nem csupán megelőzi, de meg is szünteti a különféle szívbetegségeket.

kép: ceca.cc

Pár napja egy kedves barátommal beszélgettünk az elengedés és a megbocsátás fontosságáról. Egy férfiről van szó, akivel egy nő nagyon csúnyán kitolt – legyen elég ennyi. Ő ateista, ezért számára sem a “minden egy, minden mindennel összefügg”, sem pedig a “minden okkal történik” nem érv: ő bizony “pokolian” szenvedett, és bosszút forralt. “Azt akarom, hogy ő is érezze azt, amit én átéltem, nem többet, de nem is kevesebbet” – mondta.

Rávilágítottam, hogy a visszavágó minden bizonnyal több kárt tesz benne, mint a célszemélyben, ezért bosszú helyett inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy mielőbb feldolgozza a történteket, és tovább tudjon lépni. Nem volt kedvem a naiv idealista képében tetszelegni azzal, hogy az ok és az okozat hosszútávú összefüggéseire mutatok rá, ezért inkább a leganyagibb magyarázatot választottam: ha dolgozik benned a düh, a fájdalom és a bosszúvágy, a mérgeddel magadnak okozol álmatlan éjszakákat és fölösleges kínokat, ami testi és lelki szinten egyaránt megbetegít. Még ha át is tudod adni a rossz érzéseket annak, aki bántott (ugyanazt, amit átéltél, más úgyse érezheti), te attól még vonszolod magadban a fájdalmat éveken, évtizedeken át. Akkor is, amikor esetleg már nem is emlékszel a konkrét eset pontos részleteire…

A barátom jó ember, nincs benne természetes gonoszság. Csupán a szenvedés volt az, ami a bosszú vágyát elindította benne, ám kérdéses, képes lett volna, lenne-e felállítani az alaposan kitervelt csapdát. Most dolgozik azon, hogy el tudja engedni a súlyos és nehéz sérelmeket, én pedig azon tűnődöm, hogyan segíthetek neki. Persze tudom, hogy ez az ösvény a legmagányosabbak egyike, de a fájdalom elengedésének hosszú és nehéz útja, valamint a megbocsátás jelentőségének témája engem is elgondolkoztatott.

Érdekes volt egy keményvonalas ateistával beszélgetni erről, hiszen a vallásos és spirituális emberek jó része – és ez a bosszú-perspektíva mellett a másik véglet – egyszerű tagadásba fojtja a sérelmeit. Fordítsd oda a másik orcádat is. Nem baj, majd a túlvilágon boldog leszel. Nyilván ez volt a sorsom, ennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy ma az legyek, aki. Fájdalom? Ugyan már, én boldog és kiegyensúlyozott vagyok, a szenvedéssel és nehézséggel kapcsolatos mondatokat múlt időbe kell tenni gyorsan… – vélik sokan, és némely felkiáltást még különféle imák és mantrák is követnek.

Mindegy, hogy egy vallás követőjéről vagy egy egyszerű test-lélek-szellem hármasságában hívő emberről van szó, szinte már nevetséges az a buzgalom, amivel az aktív lelki életet élő ember tagadja a belső fájdalmat, amit egy-egy kemény élethelyzet magával hozhat. Mintha csak a megbocsátó Megváltó (“Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek”) vagy a klisévé koptatott vonzás törvénye tiltaná a düh, a sértettség, a megbántottság és a belső vívódás jelenlétét a szívekben. Márpedig én azt gondolom – és ki is mondom – hogy ezek az érzések időről időre a legemelkedettebb idealistában is megjelennek, s addig lehetetlenség tovább lépni, amíg nem tudatosítjuk mindazt, ami végbemegy bennünk.

Kimondottan károsnak tartom azokat a módszereket, gyakorlatokat, rituálékat és technikákat, amelyek a keresztényi megbocsátás vagy a pozitív gondolkozás égisze alatt arra biztatják az embert, hogy nyelje le, fojtsa meg, de semmiképpen ne élje meg a dühét, majd töltse fel szenvedései képét egy vidám, kellemes vizualizációval, amitől majd boldogabb lesz az élete. Tény, hogy mindez logikusnak TŰNIK, hiszen a destruktív gondolatoktól rossz érzéseink lesznek, az építőktől meg kellemesen érezzük majd magunkat, de ez már a történet utolsó lépése, ami a jogos düh és a reális, hús-vér sérelem okozta fájdalom megélése és az azt követő elengedés, megbocsátás után történik. A két első lépés kiiktatása azonban sajnos előbb vezet rákhoz és szívinfarktushoz, mint kiegyensúlyozott élethez.

Ne legyenek illúzióink: szabad, lehet és néha kell dühösnek lennünk. Ott van Jézus: még ha nem is minden hit szerint Megváltó, mindenképpen nagy tudású próféta, csodálatos képességekkel rendelkező szellemi vezető volt kétezer évvel ezelőtt. Ő, aki még egy ateista szerint is különleges mester volt, megélte a dühöt a Biblia tanulsága szerint többször is. Ordított és tört-zúzott, amikor Isten házából zsibvásárt csináltak a kereskedők, veszekedett a rajta szombatot számon kérő rabbikkal, megátkozott egy fügefát… és voltak pontok, amikor a kétségbeesés és a félelem is úrrá lett rajta beteljesítendő feladata közeledtével. Jézus sem mondta soha, hogy ne adjunk utat a feltörő rossz érzéseinknek, ne legyünk dühösek egyszer sem: csupán arról beszélt, hogy “ne menjen le nap a haragunkkal”. Miért? Mert valóban nem mindegy, mit töltünk az égi internetre éjjel, ami aztán testünk-lelkünk mélyére rakódva megmérgezi napjainkat.

A düh, a lázadás és a félelmek megélésére igenis szükség van, hiszen érkezésük rengeteg fontos dolgot tudatosíthat bennünk és környezetünkben. Ezek a “rossznak” bélyegzett érzések (persze ki mondja meg, mi a rossz?) nyithatnak kaput egy-egy igen fontos változásnak, sőt előrelépésnek. Két dologra érdemes törekednünk velük kapcsolatban: az egyik az, hogy ne húzzuk fel magunkat jelentéktelen apróságokon (nincs értelme, viszont rengeteg energiát szív fel a bosszúság), a másik pedig az, hogy ne tápláljuk, gondozzuk, halmozzuk magunkban a destruktív érzéseket hosszan, mert – ahogy ma már azt a tudomány is készséggel igazolja – ezek képesek komolyan, fizikai szinten is megbetegíteni bennünket. Az adrenalin, például, a megfelelő pillanatban megmenti az életünket, hosszútávú jelenléte a vérben azonban súlyos stresszbetegségek kialakulásához vezet. Pedig milyen kényelmes és kellemes érzés olykor az önsajnálat, harci sebeink nyalogatása és a felelősség egészének másra hárítása…!

Az elengedés és a megbocsátás semmi esetre sem jelenti azt, hogy minden úgy folytatódik, ahogy eddig volt. Nem. Nincs olyan, hogy elengedem a sérelmet, és közben ugyanúgy tűröm azt, ami fájdalmat okoz. Vagy én változom meg (és többé nem okoz fájdalmat az, ami eddig fájt, mert rájövök – nem bebeszélem magamnak-, hogy bennem volt a gát), vagy felismerem, hogy a helyzet tarthatatlan, és elbúcsúzom attól az embertől vagy helyzettől, aki vagy ami a fájdalmat okozta. Van, hogy erre nincs (azonnal) lehetőség: ilyenkor is kell egy fal a múlt és a jelen közé, de az elengedés-megbocsátás folyamat csak akkor zárulhat le, ha a tényleges változás végbement.

Tudom, tapasztalom és érzem, hogy a sérelmek elengedése és a megbocsátás nagyon nehéz feladat. A pillanatnyi dühöt, amit egy bántó tett okoz, talán még aznap – mielőtt a nap lemenne – el tudjuk engedni, de a fájdalom, amit egy-egy komolyabb sérelem hoz magával, már keményebb dió. Többször előfordult már, hogy azt hittem, kegyesen és csodálatos lelki erővel megbocsátottam valakinek – aztán rá kellett jönnöm, hogy ez még csak a felszínen történt meg, a keserű pirula azért ott ázott a tudatom pereme alá szorított vécékagylóban. Nincsenek illúzióim, az esetek nagy részében ez az út nem egy vidám városnézés finom koktélokkal: az elengedés és a megbocsátás gyakran brutális erőltetett menet, ájulásokkal és a tarkón koppanó kemény puskatussal, amikor egy-egy identitásunk részévé vált golyót kell kitépni a hús és a bőr alól.

De hiszek abban, hogy képesek vagyunk rá, megéri foglalkozni a dologgal… annál is inkább, mert többek között azért vagyunk itt, hogy ezt is megtapasztaljuk.


ps.: Ha ideáig eljutottál, most büntetésként jutalomból meghallgathatod Villás Béla bátyó idevágó előadását, mert bírom a pasast. Figyelem, ne higgy el semmit feltétel nélkül, de légy elég nyitott ahhoz, hogy gondolkozz a hallottakon. A materialistábbak nyugodtan értékelhetik a hallottakat tanmeseként, példabeszédként, metaforaként… úgyis hasznos hallgatnivaló.

About these ads
About Eszter (1064 Articles)
Szabó Magda novellája, A mosolygó Bacchus jut eszembe: “Azt akarom, hogy a gyerek ne féljen. Ne legyen a szókincsében bosszúálló Jehova, kárhozat, kénköves láng, pokol. Hiszen érted”. Nos, én is épp így érzek, még ha más megfontolásból is, mint a vegyész, aki a történetben nevet sem kapott. Én inkább olyan vagyok, mint a Naphoz imádkozó sámán, akit az inkvizíció máglyára ítélt, a következő váddal: "A teremtő helyett a teremtményt tisztelte és imádta". Mire az eretnek megkérdezte: "Miért, mi a különbség...?".

9 Comments on Düh, fájdalom, bosszú vs elengedés, megbocsátás

  1. Eszter, az írásod most engem talált meg pont időben, pont helyben. Épp most fejeztem be a kínkeservvel megírt naplóbejegyzésemet… Azért volt ilyen marha nehéz (egy órát bőgtem közben), mert szembenéztem egy-két olyan dologgal, amivel hát azért tényleg nehéz. (Szóismétlés, ezt megbocsátom magamnak…)
    Vannak dolgok, amiket tényleg nem lehet csak úgy elengedni. Vagyis el lehetne, de az évezredek alatt begyűjtött tapasztalások lenyomatai azt súgják, ettől nem szabadulsz meg ilyen könnyen. Nekem éppen a párkapcsolatomban kellene magamnak megbocsátanom, azonban – bár a sírástól egész jól megkönnyebbültem – nem jutottam el valódi, energetikai megbocsátásig, pedig a saját dédmamám is megjelent a meditációban, biztatva, hogy engedjem be a szeretetet. Arra jöttem rá, hogy ezt éppen úgy gyakorolni kell, mint a biciklizést. Ha szándékodban áll megbocsátani Magadnak és ezzel változtatni Magadon, akkor éppúgy tudsz minden nap gyakorolni, mint amikor bármi mást gyakorolsz, amit szeretsz (pl Neked a blogírás ilyen, drusza). Aztán egyszer csak át fog törni az a fal, ami miatt eddig képtelen voltál megmozdulni, de való igaz, hogy akár aktív, akár passzív cselekedet hiányában ne várjunk semmit. El is határoztam, hogy bizony gyakorlok rendesen, mert ami programon, vagy a barátnőm által vezetett metamorf masszázs alatt megtörténik, azt itthon, egyedül is képes vagyok megtenni, ha elhiszem, és ha eleget gyakorlom.

    • Sztem az is baj, hogy elhisszük, hogy ez minden esetben egy könnyű, gyors folyamat, ami csak felismerés és döntés kérdése. Persze, a felismerés és a döntés az első lépés, de ami utána jön… az azért elég hardcore tud lenni olykor. :) Kitartást a dologhoz, a lényeg az, hogy elkezdted!

  2. Mindig megtisztel, ha linkelsz, jó volt olvasni.

    Én ezekben a témában azt hallgatnám meg, akit a sérelem ért, nem a barátokat és nem a spirituális tanácsokat. Mert ez a “ne hurcold”, ez a környezet elhallgattatási kísérlete is, hogy ne kelljen a fájdalommal szembesülnie. Meg a józan, épp nem szenvedő (vagy a maga problémáját jobban feldolgozó) jó baráté, aki végső soron kibic.

    Mindig arra gondolok, hogy én nem tudhatom sose, mennyire szenved az a másik, és mit élt át, és nem a kínban dagonyázás támogatása az, hanem épp valódi segítés, ha meghallgatom és elismerem: ez nagyon durva, és jogos, amit érzel. Ő mondhatja, hogy ez őt rombolja, és nem akar rajta rágódni, túl akar már lépni a sérelmen, de én nem. Én sem szerettem, ha az enyémre mondják. Azt éreztem, bennem keresik a hibát, nem akarnak bevonódni, kényelmetlen vagyok a fájdalmammal, valamint még azt, hogy igazságot akarnak tenni, és biztos én is hibáztam szerintük. Ennek fedőszövege, hogy “csak téged rombol”. Vagy tabut sért a harag, például azt, hogy “tiszteld atyádat és anyádat”.

    Bizony, a harag rombol, de amíg nincs túl rajta az illet, csak a sok tanács miatt mondja azt, hogy már megbocsátott. Ezek a dühök nagyon hasznosak is ám, katartikus krízisek tudnak lenni, különösen ha összehasonlítjuk azzal, mi volt előtte: a felismerés és a harag nem enged megalázó viszonyokban benne maradni, hajtóerő, életre szóló tanulságok alapja is lehet.

    A megbocsátás, ahogy írod is, vagy megtörténik, vagy nem, erőltetni nem lehet. Nem árt hozzá, ha az, aki bántott, elismeri, hogy ami történt, megtörtént (a hatalmi helyzetben lévők szoktak csodálkozva nézni, hogy ééén? ilyet soha nem tettem), és kéri is a bocsánatot.

    Ez a bejegyzés még jobban ide illik:

    http://csakazolvassa.wordpress.com/2012/05/29/meg-kellene-bocsatanod/

    Még a -jt végű igetövekről akartam egy kis eszmefuttatást, de látom, a kókuszgolyó jobb korrektor nálam :D

    Ölellek, és találkozzunk is.

    • …de csak egyszer írtam el, másodszorra már nem volt vele gond, az még megbocsálytható, ugye? :) (Durva, de néha a sújt-súlyt dolog miatt is összezavarodik az ujjam, pedig tudom ám a frankót, csak… annyira rutinból körmölök, hogy sokszor nem vizsgálom felül a betűimet, na. Ezek nagyon ciki hibák…)

      Nos… igen. Meg kell élni, át kell élni, és a barát a legjobb esetben ott van ilyenkor, nem pedig azt mondja, hogy “ne hurcold”. Tényleg nem mindegy, hogy ez a “ne hurcold” milyen kontextusban hangzik el: van, hogy valóban az “elhallgattatás” kényelme munkálkodik, más esetekben azonban lehetséges, hogy őszinte a felismerés, hogy itt az elengedéshez kell némi külső segítség (legalábbis rávilágítás, biztatás).

      Nincs két egyforma “ne hurcold”, ahogy nincs két egyforma trauma sem – még ugyanabban a helyzetben sem. Van, aki egy kívülről korrektnek tűnő szakításba/válásba is belebetegszik, épp annyira, mintha az ex megverte és megerőszakolta volna… és ha a környezet toleranciaszintje más, mint a szenvedőé, akkor könnyen megkaphatja a “ne hurcold”-ot olyan is, aki még messze áll attól, hogy el tudja engedni a traumát. A megbocsátásról nem is beszélve.

      Ezért mondom azt, hogy ez egy belső út, magányos ösvényekkel. Csak mi tudjuk, mi az, amit átéltünk, és hol járunk a folyamatban, ami a feldolgozást (feloldozást?) illeti (eh, ez a másik baj a rutinnal, csak úgy ömlenek a klisék). Mindenesetre naiv dolog azt hinni, hogy az elengedés, sőt a megbocsátás egyenlő azzal, amikor már minden tökéletes és szép, és a nyomok örökre elmúltak. Nem, nyomok maradnak… csak nem mindegy, hogyan tekintünk rájuk, hogyan kezeljük őket.

      A többi, én azt mondom, kicsit radikálisan, külső dolog. A társadalmi elfogadottság (tabudöntögetés esetén) és a sérelmet okozó fél hozzáállása is. Nem mondom, hogy nem kényelmesebb, ha a társadalom elfogadja az “igazamat” és a másik fél megbánást tanúsít, de… a folyamat ezek nélkül a külső dolgok nélkül is sikeres lehet. Mert a folyamat az enyém, csak az enyém. Ahogy a sérelem is az volt.

      Ölelés oda is, jövő hétvégén lehet, hogy Pesten leszek, majd szólok, hátha!

  3. “Egy férfiről van szó, akivel egy nő nagyon csúnyán kitolt – legyen elég ennyi”
    És a férfi azon miért nem gondolkodik el, hogy ő mennyiben volt hibás azért mert a nő csúnyán kitolt vele??? hogy ő is megbántotta meg csúnyán viselkedett vele épp eleget!!!! és hiába mondja el ezt neki, mégcsak nem is érdekli!!! és a bocsánatkérése sem!!! mert nem tisztelte sosem, alábbvalónak gondolta mindig is! akkor ne csodálkozzon, hogy a sok sérelmét így torolta meg egy idő után, és ő áll bosszút sokkal aljasabb eszközökkel, aminek viszont már feljelentés lesz a következménye.

  4. *ő áll bosszút sokkal aljasabb eszközökkel:
    a férfi
    úgy hogy teljesen megalázza, meg lelkileg terrorizálja a nőt aki ráadásul gyengébb meg szerencsétlenebb is.
    és még csak nem is a nő kezdte az egészet, hanem a férfi, amikor nyilvánosan megalázta mindenki előtt és sértő dolgokat írt róla, és elintézte annyival, hogy előfordul.
    Attól még hogy a nő nem annyira sikeres, népszerű, nem ért el annyi mindent betegség miatt mint ő, nincs joga ilyet tenni!!!!! és a nő ugyanúgy tanult dolgozott mindig, mint bárki más, még ennyire lenézni sem jogos őt!!! a jog ugyanúgy vonatkozik rá mint bárki másra.

  5. meg tudod más dolog sértődötten visszavágni, meg gonoszságból bántani valakit! és a nő kb.5 alkalommal tett ilyet, a férfi viszont ezt csinálja már 2008 óta!!!!!! és sokkal aljasabb eszközökkel, a saját otthonában zaklatva a nőt!!! azért nem kis különbség, és nincs arról sem szó, hogy ugyanazt érezze, mint ő, nem többet, nem kevesebbet!!! mert nagyon nem ugyanaz!!!
    és ennek a férfinek megvan mindene, a nőnek pedig csak egy mozgássérült testvére, mindig sokat bántották őket, egyszer vágott vissza annak akit nagyon szeretett ráadásul, és ezt kapta vissza azok után hogy igaz hogy mondott róla sértő dolgokat, de rengeteget támogatta őt sokat foglalkozott vele!!!!!

  6. szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől akinek fájdalmat okoztam (De főleg neki)! nem akartam megbántani így senkit sem!!! :'((((

  7. “Egy férfiről van szó, akivel egy nő nagyon csúnyán kitolt – legyen elég ennyi. “Azt akarom, hogy ő is érezze azt, amit én átéltem, nem többet, de nem is kevesebbet” – mondta. ”

    egyébként a férfi is nagyon kitolt a nővel, 2009-től kezdve, azért mert mikor 2008-ban találkoztak egy klubban, és a nő felvette őt mobiltelefonnal, ami nagyon nem tetszett neki!!!! Igaz, hogy a nő is nagyon csúnyán kitolt a a férfival, de már 2010-ben, és ha ezt akarta volna annyira megbosszulni a férfi, akkor csak egyszer vágott volna vissza, ez csak egy kifogás, hogy emiatt bántja (a ráadásul nála gyengébb) nőt!!!! ha csak ennyi lett volna az ok, már rég abbahagyta volna, hogy zaklatja a nőt a saját otthonában, de az idő elteltével csak egyre aljasabbá vált!!!
    és a nő csak azért nem jelentette még fel, mert bármennyire is gyűlölte vagy haragudott rá, nem tudta volna nézni, hogy miatta kerüljön börtönbe az akit mindezek ellenére nagyon nagyon szeretett, pedig a férfi mindig nagyon lekezelően bánt vele, és nem volt őszinte, csak játszotta az agyát stb!

Nehogy már benned maradjon a véleményed, ember! (Az első kommented előmoderálás után jelenik meg, de utána szabad a pálya!)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 366 követőhöz

%d honlapszerkesztő ezt szereti: