Mozdulatlanul

“Méghogy 60 százalékos bevételnövelés, elment ennek az esze!” – dohog magában Zsolti, a call center harmincöt esztendős munkatársa, aki már öt és fél éve dolgozik az ország egyik legnagyobb telefonos értékesítőszolgálatánál. A jobbak között szerepel a neve, havi másfél milliós forgalmat bonyolít, de főképp a saját életét.

- Hát bazmeg, én ezt nem hiszem el. Hát mit vár ez tőlem? Százezres karácsonyi hitelre beszéljem rá azokat a magatehetetlen öregasszonyokat, akik még felveszik nekem a vonalas telefont, mert egész nap otthon ülnek a fűtetlen lakásban, és csak azért nem csapják le a kagylót, mert a hétköznapokon senki, nincs akihez szólhatnának?! Figyelj, tesó, én… én agyonrúgom még ma az összes seggarcú szupervájzort, amiért mindig minket csesztetnek, ha a mérnök urak odafönt elbaltáznak egy dizájnt…
Zsolti halkan, visszafojtott suttogással fejezi be a mondatot, mert úgy véli, mégsem volna helyénvaló, ha Róbert megtudná, hogy agyon akarja rúgni. Még ma.
- Nézd haver, ez van, ők csücsülnek a ranglétra tetején, fogalmuk sincs arról, milyen egész nap egy kétszer kettes bokszban gürizni nyolc órán át, kétperces pisiszünetekkel kétóránként. Ez van, viszont a jutalékot rendesen utalják, méghozzá húsz százalékot. Tudtad, hogy a legtöbb helyen csak tíz, legfeljebb tizenöt százalékot kapnak a gályarabok? Meg ne feledd, ott a fix is, és legalább be vagyunk jelentve – csitítja Petya, a cég másik régi bútordarabja. A konyhában lézengő újoncok, akik havonta cserélődnek körülöttük, egy pillanatra megnyugszanak, majd nehéz balsejtelmektől telve sunnyognak vissza a bokszaikhoz.
- Figyelj, csesszék meg a húsz százalékukat, elegem van. Minden évben elmondják, hogy én vagyok a legrégebbi, legjobb munkatárs, aztán év végén meg kapok két doboz szaloncukrot meg egy lestrapált matracot, amit a kuncsaft macskái már összehugyoztak, mielőtt visszaküldte a cégnek  a kiálló rúgók miatt. Elegem van, érted, tesó, betelt a pohár! Én ezt nem csinálom tovább! – Zsolti egy pillanatra feláll az ebédlőasztal mellől, ahol kollégája egy alumíniumpapírba csomagolt párizsis szendvicsből falatozik.
- Nem akarsz harapni valamit? Kicsit megnyugodnál…
- A pofáját, a kurvapecér disznó pofáját akarom szétharaptatni öt pitbullal, érted? A végsőkig kizsigerel, aztán vesz még egy plazmatévét, és a véremet akarja, hogy az új kocsija is belőlem legyen meg!
- Ugyan már Zsoltikám, hagyjad má’ a pitbullt. Itt vagy öt és fél éve a cégnél, és még egyszer se mentél be Róberthez, hogy közöld vele, hogy téged két doboz szaloncukorért meg egy macskahugyos matracért nem lehet megvenni. Nem mondtad a képébe soha, hogy ha nem hajlandó tisztességes pénzt adni és normálisan beszélni veled, akkor inkább átbútorozol a konkurenciához.  Mondtad vagy nem mondtad?
- Figyeljé’ már, hát te ismered, tudod, hogy milyen. Szerinted meghallgat? Szarik ő rám, csak akkor szól hozzám, ha baszogtatni kell, mint most is. Öt és fél év alatt tizenöt ezer fizetésemelést kaptam, fel tudod ezt fogni?
- Mér’ vagy még mindig itt? Neked olyan havi eredményei vannak, hogy akárhol el tudnál helyezkedni. Meg ott van a tanári diplomád is, amit anyádék fizettek. Már három éve nyomod a sódert, hogy le akarsz lépni, és még mindig itt vagy.  Ne értsd félre, haver, bírom a fejed meg minden, de komolyan nem értelek…
- Mittomén, mért vagyok még mindig itt, talán mert mindig abban bíztam, hogy végre fordul a kocka, és megbecsülik a munkámat…? Mittomén, tesó, már évek óta látom, hogy ez a pöcs nem becsül meg semmit, csak az új plazmatévéjét meg a gépkocsiparkját, amit nekünk köszönhetne, ha legalább venné a fáradságot, hogy a liftben köszönjön…
- Úgy mondod, mintha én nem tudnám, milyen. Ilyen és kész, neki is meg van mondva fentről, hogy mit csináljon. Engem az érdekel, hogy senkit sem kell leszopni, és elsejéig mindig a számlán van a pénzem. Oszt csaó.
- Te könnyen beszélsz, cseszdmeg, neked bírja a burádat, ad még fusimelót is fű alatt. De én ezt nem bírom, nem bírom, tesó – érted?! Már el vagyok rekedve a sok győzködéstől, hogy vegyenek ceruzafaragós kávéfőzőgépet ajándék késkészlettel, és kifolyik a szemem a monitor sápadt fényétől! Éjszaka csuromvizesen, reszketve riadok a rémálomból, hogy ezer öregasszony sír az ajtóm előtt, mert rájöttek, hogy a tojásfőzőóra nem működik, és ezért engem akarnak meglincselni! És akkor azzal jön, hogy 60 százalék pluszt hozzunk ki még karácsony előtt, különben ugrott a prémium…! Kiszívta a véremet, elvette az életemet ez a szemét, én istenbizony meg fogom ö…  – ekkor Róbert lép az ebédlőbe, egy pohár vizet tölt a InfraSect1200 fantázianevű szuperbögrébe, ami infravörös fényekkel tartja távol a legyeket és a hangyákat, és Zsolti már legalább hatmillió eurónyit adott el a terméktípusból az elmúlt bő fél évtized során.
- ….na jól van, tesó, menjünk melózni, mert várnak minket az öreglányok! Nyomjuk, gyere, karácsony előtt duplán bele kell húzni! – fejezi be a mondatot a hideghívások harmincöt éves bajnoka Petya felé fordulva.
És Zsolti áll, áll az ebédlőben, haját egy pillanatra felborzolja a szeptember első hetében leértékelt hangtalan ventilátor szele, de az ő világában semmi más sem mozdul már öt és fél esztendeje.