A vitamin és a futás titkos kapcsolata, a 36-os szám tükrében

Nem titok, hogy egy ideje eldöntöttem, hogy tudatosabban fogok táplálkozni. Ez főként annyit tesz, hogy a napi két liter tea mellé igyekszem egy liter vizet is leküldeni, és az angolok által csak “napi 5″ néven emlegetett zöldség-gyümölcsbevitelre törekszem. (Azt is elhatároztam, hogy éjfél után már nem vacsorázom, de ez ritkán jön össze, ugyanakkor nincs lelkifurdalásom, túl szigorú sem akarok magammal lenni.)

A kiindulási és az érkezési pont – hu.hungarybudapestguide.com

Nos, az igazság az, hogy a “napi 5″ ritkán sikerül, pedig szép kis listám van arról, mi számít egynek az ötből: hét koktélparadicsom, egy fél avokádó, egy közepes méretű banán, egy alma, egy méretes cukkini fele, két fej brokkoli, egy közepes méretű lilahagyma, két mandarin, két kis kiwi, három egész szárított barack… satöbbi, satöbbi. Most, télvíz idején napi egynél, maximum kettőnél tartok átlagban, és hetente egyszer javítom a statisztikát egy avokádóval, ami azért klassz, mert azzal tíz-tizenkét koktélparadicsom és egy fél fej hagyma könnyedén lecsúszik (lecsúszna, ha lehetne ízletes zöldséghez jutni február közepén). Jót tett a projektnek az is, hogy a Corvinnál nemrég Cserpes tejivó nyitott, ahol hetente kétszer-háromszor elfogyasztok egy nagyadag tonhalas salátát*.

Mindenesetre be kellett látnom, hogy mindez még mindig “nem elég, nem elég, nem elég”: az elmúlt egy évben háromszor voltam beteg (én, aki előtte éveken át soha!), és másfél évvel ezelőtt szégyenszemre kizártak a véradásból az alacsony vasam miatt (engem, aki 18 éves korom óta rendszeres véradó vagyok). Mindez – és a tény, hogy másfél éve sehol sem kérték a személyimet szeszvásárláskor** – arra figyelmeztet, hogy muszáj tennem valamit az egészségem érdekében. Ha pedig a hagyományos vitamin- és ásványi anyagbevitel ennyire nehézkes, akkor kénytelen vagyok némi csaláshoz folyamodni, nem élünk már a középkorban: hajrá, kapszulák! (Az amúgy jelent valamit, hogy két hete a jobb kezem gyűrűsujját, a minap pedig a bal kezem középső ujját égettem hólyagosra zöldség-sütéskor? Az őrangyalom szerint azt sejteti, hogy aki majd feleségül fog venni, az nagyon jól kefél.)

Természetesen szakértői tanácsot kértem Alexa barátnőmtől, mert én még sosem szedtem vitaminokat (egyszer váradáskor kaptam egy doboz Supradynt, de alig jutottam a doboz feléig, elveszítettem a cuccot). Ő a Peak-féle Ultra A/Z multivitamint ajánlotta, ami majdnem harmincféle vitamint és ásványi anyagot tartalmaz, és állítólag olyanokat is tud, hogy “szénhidrátok, és zsírok testzsírrá alakulásának megakadályozása, antioxidáns hatás, időkésleltetett formula, női szépség karbantartására is ideális”, whatever these may mean. Ráadásul nem is drága: ezt nekem találták ki, napi két tabletta, és újra rám szólnak a bankban, hogy a lakossági folyószámla nyitásához nagykorúnak kell lenni.

A lelőhely Kispesten van, gondoltam, elballagok érte. Ötig vannak nyitva, négy tízkor elindultam a Corvintól. Mit szépítsük, nem sejtettem, hogy Kossuth Lajos utca a 42-es és az 52-es busz mindkét irányában van, csak éppen több kilométerre egymástól, így sikerült mocskosul eltévednem. Naivan azt hittem persze, hogy valami kis keresztutcáról lehet szó, ezért futottam pár kilométert az öt előtti percekben, teljes erőbedobással. Öt tízkor úgy döntöttem, hagyom a csudába a dolgot, és visszaindultam… volna. Ekkor ugyanis felfedeztem, hogy a jó BKV bizony nem épített visszafelé síneket. “Az milyen már, hogy a villamos Vörösmarty utca és a Határ út között nem közlekedik, csak odafelé?” – gondoltam mérgesen.

Közben besötétedett (lakótelep mindenütt, ember egy szál se), és az eső is szemerkélni kezdett, ezért futottam még egy kört. Stílszerűen ezen a környéken nem ám ötperces megállók vannak, mint mondjuk a Blaha-Rákóczi tér, hanem tízpercesek, mint a Stadionok-Keleti. Úgy voltam vele, hogy amint BÁRMILYEN járművet látok, ami visszavisz a centrumba, felpattanok rá, de ilyesmi még csak hírből sem volt a környéken (mint kiderült, valami mellékutcát kellett volna keresni az 52-es ellenirányához, de a sötét, esős, elhagyatott terepen a fene tér le a kivilágított főútról – pláne, ha a villamos eleve 15-20 percenként közlekedik.) Lényeg a lényeg, jó kétszer 15 percet futottam komoly sebességgel a magányos kis sín mentén, ami nagyjából egyéni csúcsot jelent az én esetemben. Hiába, kértem a sportot, és megadatott. Legközelebb viszont precízebben kérek, na.

Jutalmul az intenzív kardiótevékenységért egy 51-es villamosba futottam bele a Gubacsi út környékén, aminek nagyon megörültem: megáll pontosan az ablakom alatt. A vendégeim mindig fel is ébrednek hajnalban a hangjára, meg arra, hogy a hatalmas monstrum mindig megrezegteti egy kicsit az ágyakat – én már megszoktam. Negyedóra alatt hazarepített, de onnan még vissza kellett szaladnom a Corvinhoz, ahol Hajni barátnőmmel találkoztunk. Megjutalmaztam magamat kiemelkedő sportteljesítményemért a Cserpesben a szokásos tonhalsalátával (és két Cserpes Trudival, ami a régi Túró Rudi ízvilágát őrzi), aztán bementünk a plázába shoppingolni, mint lelkes kis páwák (Pólus, Árkád, Westend, Aréna, ifjúsági szleng, ha nem tudnád, én mondjuk véletlenül mindig Árkádiát mondok).

Namármost, Hajnival ruhát venni külön pikáns: úgy tíz éven át mindketten ötvennégy kilósak voltunk és 36-os konfekcióméretet hordtunk, de mostanában rá a 34-es is alig illik, én meg pár éve 38-asban nyomulok. Így aztán ment a sóhajtozás: “Piszkafa vagyok, ronda pálcikalábaim vannak, lapos lettem, úgy áll rajtam minden, mint fogason a ruha”, satöbbi. Én azért igyekszem nem azonosítani magam a névvel és a formával, de még így megjegyeztem párszor: “A francba, mekkora valagam van. Pedig ez a gatya pont jó lett volna… ha a combomnál tovább is feljön.” Megbeszéltük, hogy én adok neki öt kilót, amit ő örömmel elfogad, és akkor mindketten megint 54 kilósak leszünk, és újra hordhatjuk egymás gönceit. Csak persze izmosabban és egészségesebben feszítünk majd a 36-os cuccokban, mint satnya diákkorunkban, nyilván. (Most mondanám, hogy “és a csöcseink is nagyobbak lesznek”, de azzal alapvetően sosem volt gond.)

Egyébként érdekes dolog ez a testkép: megszokod magad valamilyennek éveken, évtizedeken át, nem foglalkozol vele, mert jó az úgy, ahogy van. Aztán persze észreveszed, hogy kifogytál a cuccból vagy éppen kihíztad azt, de minden egyes alkalommal meglep ez a fejlemény, hiszen még a korábbi, megszokott kép él benned. A Háda éles neonfényes próbafülkéje azért most rávilágított, hogy minden bizonnyal jót tett az a kétszer tizenöt perces futás, és gyakrabban kellene ilyesmivel élnem. Na, majd ha megjönnek a vitaminok: közben felfedeztem, hogy ingyen kihozzák ide a Futó 37-be is egy átvevőponthoz, ami azért király, mert én a 35-37-ben dolgozom. Majd beszámolok, mit tud ez az Ultra, és tényleg Ultra-e vagy inkább Exciter***.

Egyeteket jókat, mozogjatok sokat!

_{*igen, tisztában vagyok azzal, hogy a zacskós megoldás otthoni elkészítéssel gazdaságosabb, de azt családok számára találták ki: rámromlik mindig az alapanyagok fele, és harmadnap már semmi sem friss vagy gusztusos.
**az elmúlt másfél évben valóban tök gyakran néztem ki úgy mint egy fáradt harmincas, pedig előtte mindig röhögtem Britney Spearsen, Beyonce-n, Ördög Nórin meg Debreczeni Zitán, hogy mennyivel idősebbnek tűnnek nálam
***szerintem ez a Depeche Mode legunalmasabb albuma, bocsánat}