Charina önkéntes a debreceni menekülttáborban – igaz történet

A Fülöp-szigetekről származó Charina de Asis 21 éves, Manilán jár egyetemre. Csupamosoly, cserfes sötéthajú lány, első pillantásra szinte hihetetlen, hogy a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal debreceni menekültfogadó központjában dolgozik önkéntesként. Charina az AIESEC Nemzetközi Szakmai Gyakornoki Programján keresztül jött Magyarországra, ma már több száz emberrel él együtt, akik mindenüket elvesztették és gyökértelenül tengődnek egy idegen országban.

Tengerparti kalandok után számkivetett menekültek

Az emberek folyton azt kérdezik tőlem, miért vállaltam önkéntes munkát a debreceni menekülttáborban. Kőkemény melóról van szó, mind érzelmileg, mind fizikailag, a magyar nyelv ráadásul nagyon nehéz (szerencsére ott a debreceni AIESEC, ami ebben azért segítségemre van), fizetést pedig nem kapunk. A kíváncsiskodóknak mindig azt mondom, hogy kiskoromtól fogva segíteni akartam az embereken… vajon sikerült? Remélem. Még két hónapom van hátra, azalatt szeretnék még többet segíteni a rászorulóknak. Közben pedig én is rengeteget kapok: önismeretet, tudást, szeretetet. És ezen az sem változtat, hogy ezeknek az embereknek nincs otthonuk, nincs állampolgárságuk, nincs állandó lakcímük és nem beszélünk velük közös nyelvet… ezek az emberek ugyanis a barátaim.

Igen, menekültekkel dolgozom. Ijesztően hangzik? Nem az. Szoktam vajon félni? Nem. Kicsit sem? Soha. Sőt, szeretek ezekkel az emberekkel lenni, imádom a munkámat. A táborokban élő emberek tele vannak történetekkel, és hálásak azért, ha valaki meghallgatja őket, nekem pedig annyi mindent kell még tanulnom tőlük. Korábban azt hittem, rengeteg kalandban volt már részem: Thaiföld egyik főutcáját jártam be elefántháton, Las Vegas-i kaszinóban mulatoztam hamis személyivel, laoszi buddhista szerzetesekkel imádkoztam, tigriskölyköt tartottam a karjaimban, túléltem a hongkongi divathetet, egyes egyedül utaztam Európába – de ez mind semmi ahhoz képest, amin a menekültek keresztülmentek.

A fiú, akinek a szeme láttára mészárolták le a családját

Már önmagában véve is érdekes dolog olyan országban dolgozni, ami teljesen más, mint az otthonod. A Fülöp-szigeteken a tengerparton éltem, folyton éreztem a homokot a lábujjaim között, itt pedig sokkal hűvösebb van, és tenger sincs (a magyar nyelv pedig elképesztő: először akkor lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy a hellót köszönéskor és búcsúzáskor is használják az itteniek). Ami viszont még izgalmasabbá teszi a dolgot, az az, ha több kultúrával és nyelvvel találkozik az ember, mint amit a két kezén meg tudna számolni: a táborban rengeteg különféle ember el, más-más országokból és kultúrákból: irakiak, palesztinok, egyiptomiak, koszovóiak, szerbek, macedónok, nigériaiak, ghánaiak, guineaiak, szomáliaiak, burmaiak, grúzok és még sorolhatnám. Ezek az emberek – gyerekek, fiatalok, idősek – mind itt élnek, amíg a Bevándorlási Hivatal nem dönt a menekültstátuszukról. Nem telik el nap, hogy ne tanulnék valamit: minden áldott nap történik olyasmi, ami mélyen meglep és elgondolkoztat.

A tábor falai között egy teljesen más világ várt, mint amire számítottam. Sokszor eltűnődöm, vajon a debreceniek tudják-e, mi van régi laktanya téglafalai mögött. Az emberek, akik a 19-es busz utolsó megállójánál szállnak le és elhaladnak a Sámsoni út előtt, néha egészen a bejáratig merészkednek, és kérdőn nézik az érkező menekültszállítmányokat. Nos, én ismerem ezeket az embereket, nagyon jól ismerem őket. Ezeknek az embereknek el kellett hagyni az otthonukat háború vagy más forrongás miatt, mindent maguk mögött hagytak, semmijük nem maradt. Segítséget kellett kérniük, új életet kellett hát kezdeniük távol egykori otthonaiktól, ahol békében élhetnek és dolgozhatnak, és nem fenyegeti őket puskalövés vagy bombatámadás minden percben.

A történeteik elképesztőek, szürreálisak. Az egyik srác Afganisztántól Pakisztánig gyalogolt a tálibok elől rejtőzködve, egy szomáliai férfi a saját szemeivel nézte végig, ahogy kiirtják a családját, mások tizenöt személyes kajakban utaztak Görögországból Olaszországig, egy család pedig a tél közepén tette meg az utat Szerbiától Magyarországig. Ezeket a történeteket mind elmondták nekem, közben pedig alig tudták visszatartani a könnyeiket. Mindenüket elveszítették, az otthonukat, a családjukat, a vagyonukat, csak az életük maradt, és az is mások kezében van épp. Nem könnyű a munkám: próbálom elviselhetőbbé tenni számukra a várakozást, amíg a státuszukról dönt a Bevándorlási Hivatal.

A legkisebbek egy szelet csokiért is hálásak

A táborban persze nincs átlagos nap: minden nap elmegy valaki, és újak jönnek helyettük. Nehéz a búcsú, hiszen minden időmet velük töltöm, ott élek közöttük és részesévé válok az életüknek. Voltam már tunéziai megabulin, ahol reggelig táncoltunk, teafilterekből jósoltam az albánokkal, fociztam a guineaiakkal, akik aztán a vállukon vittek körbe, amikor gólt rúgtam, örmény szülinapi bulin söröztem grúzokkal… szóval nem csak önkéntes voltam, hanem az életük részévé is váltam egyúttal.

A legnehezebb persze a gyerekektől elszakadni, hiszen főleg velük foglalkoztam. A táborban működő Menedék Alapítvánnyal különféle programokat szervezünk a kicsiknek, hogy elfoglalják magukat, a gondolataikat és újra nevethessenek. Azt hiszem, a gyerekektől talán még többet tanultam, mint a szülőktől. Nem kell sok a boldogságukhoz: egy-egy ölelés, rágógumi, három használt autókerék, amivel órákig eljátszanak. Persze nem értjük egymás nyelvét, a kicsik azt sem tudják, hogy kerültek a táborba, ugyanakkor értik és érzik a szeretetet, a figyelmet, az ölelést vagy a puszikat. A gyerekek többsége meglepően kreatív, élénk és boldog. Hiába vesztették el a gyerekkoruk legfontosabb részét, mégis tele vannak álmokkal és reményekkel. Ha rájuk nézek, én is újra megtelek erővel…

[vote]

Köszönet a segítségért az AIESEC-nek!

[hirdetes]