Tudod-e, kedves idegen, mennyire – és milyen régóta – szeretném fémszerű pengezsinórral arcodba kötözni gondolataimat, hogy végre meglásd azt, milyen förtelmesen szép és vonzó agyvelőm keresztmetszete?

Ököllel a testnyílásaidba akarom tömni elmém terhét, hogy kiabálj és üvölts, és reszkető lábakkal visítsd, hogy még többet akarsz a bensőségből… igen, ebből a nyugtalanul izzó, koszos világdarabkából.

Kedves idegen, legszívesebben a meztelen hátadra fröcskölném minden tudásomat, hurcold csak szét a nagyvilágban, mint a pestist vagy az ebolát; terjeszd a virusom nyállal, váladékkal, húggyal!

Ha tehetném, tisztelt távoli nemlétező, egy pillanat alatt az infúziódba okádanám összes tehetségemet, hadd tépje szét vénádat az őserő, ami ugye, tudod, sokkal nagyobb, mint te vagy én vagyok?

Végül a kriptádba falaznám elevenen rúgkapáló ötleteimet, hogy onnantól fogva tested helyett hitemen lakmározzon a húsod illatára összegyűlt féregsereg, és virágozzék bennük ma még tétova örökkévalóságom!

Most csokoládét morzsolgatok, s csendesen várom egy felhő tetején, hogy a mindenség szárnyat bontson bennem, és egy napon befőttes gumival átkötött nejlonzacskóban átadhassam magam teljesen!

2007