Eszter's Offtopic
Általános iskolában – alsó tagozatban legalábbis mindenképpen – még illik kitűnőnek lenni. Felsőtagozatban két-három négyes még megengedett (egy nem szokás, azt a tanári kar úgyis jelesre kerekíti), de az a maximum. Már persze, ha egészséges, jóképességű, fehér középosztálybeli gyerekekről van szó, amilyeneket mi is szeretnénk majd vagy amilyennek bennünket akartak a szüleink.
Gyerekkorban persze még hajlamos azt hinni az ember, a tanár eredendően jó tanár (a kivétel ritka), az orvos érti a szakmáját, és az újságárus is az újságáruláshoz ért a legjobban. Kamaszként már kiszűrjük a kivételeket, de az ilyesmit még mindig írhatjuk egyszerűen a véletlen számlájára. Felnőttként viszont, amikor a matektagozatos ismerősökből már matekszakos tanárokká avanzsálódott gyerekkori barátokról beszélünk, lassan leesik a tantusz, hogy a földgolyót egy csomó inkompetens, tudatlan ember népesíti be.
Különösen szórakoztató dolog a közösségi portálok jóvoltából felfedezni, hogy a beszédhibás, nyáladzó évfolyamtárs ügyvédként praktizál, a neonáci osztálytársból történelemtanár lett, a kettővel alattunk járó fiúbolond kiskamasz pedig apácának állt. A közelmúlt legpikánsabb felfedezése, hogy egy „kissé lassú, de szorgalmas” pajtás pedig parlamenti képviselőként szeretné megkeresni kenyerét (és az egyéb többszázezes juttatásokat). Erika, nevezzük így, az a karakter volt, aki második évvégén még javában szótagolva olvasott, s annyi nyomot hagyott maga után a nyolc év alatt, hogy az igazgató csak „a csendes, halkszavú kislányként” utalt rá ballagási beszédében, melynek keretein belül mindenkitől személyesen búcsúzott el. Nos, a „csendes, halkszavú” magyarul annyit jelent, hogy „fogalmam sincs ki vagy, de nem baj, azért tőled is búcsúzunk, ha már idejártál annyi éven át”. Bele is haltam volna, ha engem ennyivel lerendeznek… no de mindegy, azóta többször elképzeltem Erikát, mint az emberi jogok megvásárolhatatlan harcosát, aki vállvetve küzd állampolgári jogainkért és minden egyébért, amiért a harmincforintos kávé intézményében küzdeni támad kedve a honatyáknak. Igazán nincs a homlokára írva, hogy általános harmadikban már volt kettes az évvégijében, nyolcadikban pedig hajszál híján megrántották állampolgári ismeretekből! Különben is, mindegy, majd most pótol – ha bekerül a parlamentbe.
Na jó, persze nem tartozhat mindenki a szellemi arisztokráciához, ahogy régi osztáyfőnököm mondogatta. Az esetek nagy részében az én bizonyítványom is hagyott – finoman szólva –némi kívánnivalót maga után. Azt még elnézték nekem a szüleim, hogy matekból nem brillíroztam, de amikor hatodikban az évvégi bizibe becsusszant egy extra hármas földrajzból, kitört a botrány. A bizonyítvány-osztás napján anyám arcát kezébe temetve zokogott a tanáriban, a folyosóról csak azt hallottam, hogy „dehát Zsuzsikám, kiemelkedően tehetséges a gyereked”, anyu csak szívta az orrát és vígasztalhatatlan volt. „Látom, Erzsikém, látom… csak az eredményein nem látszik meg…” Én meg közben szégyelltem magamat. Hát még ha tudtam volna, hogy ez szegénynek az utolsó bizonyítványosztása, én meg így elkeserítettem! Persze, ha tudtuk volna, nyilván senkit nem érdekel az a hármas.
Az igazgatói beszéd után – dicséretet kaptam a megyei szavalóversenyen és a német nyelvi szépkiejtési versenyen elért dobogós helyezéseimért – szó nélkül megragadták a kezemet és hazavonszoltak. Nem mentünk a Mátra Szállóba évvégét ünnepelni, mint előtte hat éven át mindig. „Gyerekek, mi elindulunk, majd ott találkozunk, jó?” – mondta Cili néni, Réka anyukája. Könnyű nekik, gondoltam, Réka mindig kitűnő volt. „Megyünk haza, nincs mit ünnepelni” – szólt a válasz a keskenyre szorított ajkak mögül, s még hallottam, ahogy Anna néni, Ancsa mutterja csitítja anyukámat. Ancsa persze már megint kitűnő lett.
Otthon csend volt és feszült hangulat, a történteket nem mertem kommentálni, a fogadkozás már jóval korábban megtörtént. A família kezdett lemondani rólam, majd megyek szakmunkásnak, s leszek karosszéria lakatos. Szép szakma az. Közben azért bosszantott, amit nem tudtam elmagyarázni: egyszerűen azért kaptam hármast földrajzból, mert a tanulásmódszertanom eltér a többiekétől. Tizenegy és fél éves gyerek lévén nem láttam át a metodika útvesztőit. Egy biztos volt: nem szerettem, nem tudtam egy anyagot kétoldalas fejezetekre bontva elsajátítani, szükségem volt arra, hogy az egészet összességében tekinthessem át. Így aztán nem készültem óráról órára, mint a többiek, hanem csak témazáró dolgozat előtt fordítottam egy teljes napot az anyag áttanulmányozására. Felnőttkorban ez a módszer teljesen természetes jelenség, gyerekeknél viszont roppant ritka, s egyben elfogadhatatlan is: a témazáróim ugyan ötösök lettek, de röpdolgozatokból és felelésekből annyi ceruzás pecát szedtem be, hogy a végeredmény csak hármas lehetett. Az osztályfőnököm pedig megállapította, hogy okos gyerek vagyok én, csak lusta – de nem baj, a hármas majd meghozza a szorgalmamat is, jó tanulság lesz. Az volt. A tizenkettedik szülinapomat meg sem ünnepeltük miatta.
Nem baj, nem számít, üsse kavics. Most már mindegy. Karosszéria lakatos, parlementi képviselő vagy okostojás még ezzel a sötét múlttal a hátam mögött is lehetek. Vagy… tulajdonképpen akármi, ha azt vesszük!
2007
Nehogy már benned maradjon a véleményed, ember!
Ha először jársz itt, pár fontos poszt:
Interakció
Vélemény?