Eszter's Offtopic
Az ember igyekszik elnyomni negatív érzéseit, és mindent megtesz azért, hogy pozitív színben tüntesse fel önmagát. Persze emberek vagyunk a Föld nevű bolygón, nézzünk szembe a ténnyel: azért vagyunk itt, mert valami nem stimmel, mert van még hova fejlődnünk. Éppen ezért kíméletlen őszinteséggel fogok vallani az egyik fő hiányosságomról, hibámról – melynek leküzdése tudatos, kőkemény küzdelem, állandóan változó kimenetelű eredménnyel.
Sokszor kapom magamat azon, hogy irigy vagyok mások sikereire, lehetőségeire, tehetségére. Ez egyértelműen egyfajta kibillentséget sejtet, hiszen önnön teremtő erejét egészséges formában megélő ember nem mások dolgain mereng, hanem a saját útján jár. A saját utadon járni pedig a keresés-felvállalás-lemondás állandó harca, s mint olyan, az élet legnagyobb kihívása is egyben. Azért vagyok tehát irigy, mert nem vagyok még ott, ahol lelki-szellemi otthonom található – és mert nem tettem még meg mindent azért, hogy odakerüljek. Az eszképizmus a könnyebb út, viszont nem vezet sehova.
Ellenben őszinte vagyok és őszintén örülök annak, ha az igazi teremtő erő célba ér. Büszke vagyok Rátok, akiket szeretek. És néha találok pár idegent, az emberi elménél magasabb dimenzióból merítkező alkotóerő tükrében, akiket teljes önzetlenséggel csodálok ás tisztelek. Van ebben valami feltételnélküliség, ami a gyakorlat mezején nyilván elhullana – az életben a dolgoknak miértje és konkrét, fizikai alapja kell, hogy legyen. Az egyetlen típusa a feltétel nélküli odaadásnak az anyai szeretet, minden más embertől-emberig érzés kölcsönösségből táplálkozva nyer csak kielégülést.
És ott van Ő, egy távoli csillagzat, egy nyilvánvalóan komplikált, nehéz ember – a valóságban épp csak annyira átlagos és különleges, mint bárki más. Tulajdonképpen az ég adta világon nem csinál semmi egyebet, csak ugyanazon a nyelven gondolkozik, mint én. A valóságát mégis olyan csatornákon keresztül köti névtelen milliók valóságához, hogy a kódok arcot kapnak és nevet. Harcol és küzd, önmagával és mindazzal, ami visszatartja az embert: az előítélettel, a magánnyal, az elvárásokkal, a bizonytalansággal, a visszautasítással – és mindenek előtt a félelemmel, a dühvel, a bosszúval és az irigységgel. Igen, az irigységgel is.
Nem vagyok rá irigy, az első perctől fogva nem. Szeretem a gondolatait, és azokat a formákat, ahogyan kiengedi őket magából. Nagyon. Néha nem is szeretnék mást, csak odamenni hozzá és megmondani: „Te – figyelj, én tudom. Ne is mondj semmit, tudom – és én is így gondolom.” Csak úgy higgadtan és tényszerűen – mert így van. Fölösleges a sok rizsa, még ha – ironikus, igen – mindketten órákig is tudunk okoskodni a létezés bármely aspektusáról. „És figyelj, nem baj, ha háromszáz óra és harmincezer arc után most nincs kedved hozzám, mert elégszer megesik, hogy két napig van kikapcsolva a telefonom és a számítógépem, és nem nyitom ki az ajtót, ha csengetnek. Tudom, oké – mindent tudok. Úgyhogy nem lehet olyan kérdésem a kommunikáció ezen szintjén, amire ne tudnám a válaszod, hiába vagy egyébként megfejthetetlen titok előttem. És nem számít az sem, hogy képes leszek-e valaha ugyanilyen intenzitással és tudatossággal kifejezni mindazt, ami bennem él, bár jó lenne. Nem miattad persze, hanem magamért.”
Szárnyakat sem kap tőlem, mert nem érdemli meg, hogy magasból zuhanjon a mélybe, ha a szárnyak eltörnek vagy szénporosak lesznek. Soha, senki nem érdemli meg, hogy szárnyakkal zavarjuk el a földről – elvégre azért jöttek, hogy maradjanak, amíg szükséges.
Olyan hát, amilyen. Mégis, ha látom őt és érzem az energiáit, megnyugszom és megtérek saját belső erőimhez. Inspirál és tisztára mos az a valami, amit ő magában megteremtett és maga körül megvalósított. És nem baj, ha türelmetlen, ha nyűgös, ha makacs, ha akarnok, ha munkamániás, ha hangulatember – szeretek valami megfoghatatlant és nagyon is konkrétat ebben az emberben és a művészetében, amiben az ember és a művészet hibái, hiányosságai is benne foglaltatnak.
Szeretem az energiát, és ahogy magamat érzem miatta, vele – túl minden negatív érzésen, ami csak visszahúz teljességhez vezető, kanyargós utamon…
2007
Interakció
Egy válasz to “Energia-szeretet”
Nehogy már benned maradjon a véleményed, ember!
Ha először jársz itt, pár fontos poszt:
Nagyon jól megfogalmaztad! Őszintének kell lenni! Elsősorban önmagunkal, aztán ebből következően másokkal is. Egyszer mindenre fény derül!:)
Gondolom az elmúlt öt évben számtalan dolgot tapasztaltál és felfelé vezetett az út!:)
Köszönöm az írásodat!:) Béke!:)
Szerző brennt@freemail.hu | Április 6, 2012, 11:33 de.