Eszter's Offtopic
Kezdetben volt az őskáosz, aztán lassan oszlani kezdett a köd. Korhadt fákat dörzsöltem ki a szememből, és tudtam: most már muszáj lesz helyet csinálnom magamnak. Ott, azon a szigeten, ahol a lélek reggelente testbe kapaszkodik. Mert az évek során annyi emlék telepedett körém, hogy már nem maradt számomra hely otthonomban.
Még egy vödör tizenegy éves metrójegy a világ végéről, még egy sorozat ráncosra gyűrött szórólap rég megszűnt partihelyekről, esetleg még egy köteg gyertyafoltos levél mára már ismeretlenné homályosodott nevekkel a borítékon – és az én eltűnik, nem marad helyette más, csak egy kukányi tarkabarka limlom.
Úgy érzem itt magam, a kacatok tetején, mint egy királynő, aki fájának uralma alatt több tonna kincset halmozott fel palotájában, ám az értékes családi ereklyék szanaszét hevernek, és a királynő nem találja már helyét közöttük. Így ölel körbe engem is a múlt, a fojtogató dohszag és a temetetlen gondolatok. Minden nap és éjszaka; igen, főleg éjszaka, amikor a létező és a nemlétező körvonalai egybefutnak a függöny ráncai mögött születő félhomályban.
Hadd menjenek hát, most már menniük kell. Odvas fekete szájként böffen felém a szeméttároló rendszer feneketlen mélységében, nincs vége, csak eleje. És hallom, tompán és fojtottan hallom, amint hét emeleten át zuhannak a semmibe a letűnt idők.
A fedél lezárul, és az alhasi záróizmok görcse lassan felenged. Puhán, gazdagon és boldogan halad a kijárat felé az ötnapos salak. A kapu szabad, a káosz formává rendeződött, és már egymástól független létezünk: ő meg én.
2007
Nehogy már benned maradjon a véleményed, ember!
Ha először jársz itt, pár fontos poszt:
Interakció
Vélemény?