Eszter's Offtopic
Szeretnék tisztán gondolkozni. Szeretném megtalálni a válaszokat a kérdéseimre. Szeretném megérteni önmagamat. Szeretném, ha letisztulnának bennem a dolgok, és világosan látnám a helyes utat.
Néha azt kívánom, bárcsak fizikai függőségem lenne az érzelmi helyett. Be kell látnom önámítás nélkül: érzelmileg függök Tőle… Talán nem is annyira tőle, mint inkább az érzésektől, amelyeket általa élek meg. Az állandó, szenvedélyes, drogszerű, komplex szerelemtől (?), a történeteimtől, a gondolataimtól… De mégis, hogyan válhatnék meg mindettől, ha egyszer teljes világom erre épül??? Ha ez elveszett, minden elveszett, és csak az üresség köszön vissza rám. Mindent, amit megélek, ezen a szűrőn keresztül élek meg. Minden, ami velem történik, amire én vágyom, az ő személyének tükrén keresztül transzformálódik bennem. Ő az a forma, aki alakot ad ábrándvilágomban a konfliktusoknak, a kételynek, a bizonytalanságnak, a sebezhetőségnek, a törékenységnek, majd az azt követő feloldásnak, megoldásnak, erőnek, teljességnek. Amire vágyom, az az ő alakjában materializálódik bennem. Ha ezek az érzések elvesznek, mi marad bennem a helyükön? Mióta az eszemet tudom, a problémamegoldás mindig hasonló metódusban zajlott nálam, csupán a múzsa-alak változott. Talán még a történetek is ugyanazok voltak.
Hogyan is lehetne szavakba önteni, mennyi mindent adott számomra ez az érzés, és a világ, amit köré építettem? Racionálisan mindig átláttam a túlzott érzelmi függőség veszélyeit, de a drog olyan erős volt, hogy érzelmileg képtelen voltam elszakadni tőle… és nem akarok a mai napig sem… élvezem a betegséget, boldog vagyok a kalitkámban, nekem így jó, nekem így jó, nekem így jóóó… Nekem így jó volt.
Amikor utoljára láttam, néhány centire állt tőlem csupán… Mégis távolabbinak tetszett, mint korábban valaha is. Akkor úgy éreztem, ezerszer közelebb volt hozzám, amikor egy világ választott el bennünket egymástól… Most nem a világ volt közöttünk, hanem csupán néhány centiméter… S az idegenszagú lelki űr sokkalta ijesztőbbnek tűnt, mint párezer kilométer a kézzelfogható fizikai valóság mezsgyéjén. Néztem, ahogy él, ahogy lélegzik, ahogy van. Ahogyan minden pillanatban önmaga tud lenni, s ahogy ezt megéli. Éveken át megelégedtem ennyivel, nem akartam soha betörni életének szentélyébe. Nem volt szükségem rá, hiszen létezésének puszta gondolata reszkető boldogsággal töltött el.
Mindig is tudtam, hogy nem tökéletes. Mindig is tudtam, hogy halandó, törékeny halandó, hibákkal és hülyeségekkel karmikus terméseként. Talán pontosan ezt a fajta mélyen emberi gyarlóságot szerettem benne, s ahogyan mindez azzá tette őt, aki. Talán megláttam benne mindazt, amit még ő sem tudott magáról… Mint amikor hámozni kezdünk egy gyümölcsöt, és a lehántott héj és a többkésnyi hús alatt hirtelen láthatóvá válik a mag. A mag, mely mindennek a gyökere, mindennek az alapja, a kezdet és a vég. Én ezt a magot láttam meg benne, függetlenül az azt befedő felületes, állandóan változó (növekvő, rothadó, sérülékeny, bepiszkítható, elpusztuló) külső rétegektől.
Szép volt nagyon, és éreztem az illatát. Friss, hamvas, gyönyörű gyümölcs volt, akibe legszívesebben beleharaptam volna. Milyen különös, gondoltam, hogy a legmélyebb spirituális igazságok többnyire a legalantasabb ösztönök szintjén realizálódnak az emberben. Mintha amire fent vágyunk, csak lent jutna el a tudatunkig. Furcsa, furcsa érzés volt így látni őt, annyi év után.
Sokat nevetett és boldog volt. Nem akartam ellopni egyetlen kicsi mosolyát sem, hiszen nem nekem szánta azokat. Mindent megadtam volna, hogy úszhassak fuldokló gondolataiban, de nem akartam idegen vizeken kalózkodni. Éreztem a fájdalmat, és nem tudtam, mi lesz, ha nem bírom ki. Hosszú ideig néztem még, míg megszűnt az idő és a tér, és egyetlen mondat kezdett körvonalazódni bennem: el kell őt engednem. Eljött az a pont, amikor a saját életemet kell élnem; el kell hát őt engednem. Itt az idő, hogy szellemileg önállóvá váljak, el kell őt engednem. Eddig fejlődtem a belőle fakadó érzések és észrevételek ajándékaként, innentől viszont megrekednék saját elmém börtönében…el kell hát engednem. El kell engednem, el kell engednem, el kell őt engednem…-egyre csak ez dörömbölt agyamban.
Néztem őt, és magamban csendesen elbúcsúztam tőle. Nem sejtette, mi játszódik le bennem, rám nevetett és megölelt. Belül sírtam. El kell őt engednem.
2004
Nehogy már benned maradjon a véleményed, ember!
Ha először jársz itt, pár fontos poszt:
Interakció
Vélemény?