Aktuális

Sznob vagyok

A lestrapált, szebb időket látott diszkógömb lomhán fordul egyet saját tengelye körül, a háromszögtestű kidobóember unottan emeli szájához az energiaital csillogó dobozát. Szám szerint tizenhat farmernadrágos lány dobálja magát kissé ritmikátlanul a vidéki lagzik hangulatát idéző, kommersz örökzöldek enyhén torzított szólamaira. Látszik rajtuk, hogy mindenképpen táncra rendezkedtek be, és itt is maradnak, bármire is vetemedjen a köpcös, negyvenes lemezlovas. Két oldalról négy-öt bőgagyás suhanc övezi őket; nem mozdulnak, félszegen stírölik a csajokat. Látszik rajtuk, hogy mindenképpen csajozásra rendezkedtek be, és itt is maradnak, bármilyen kínálat is töltse meg az aprócska parkettet.

Jó volna, ha dohányoznék; akkor legalább lenne egy szertartársom, ami otthonossá varázsolja ittlétemet. Ehelyett azon gondolkozom, még egy vodka vajon emelné-e az est fényét, végül azonban belátom: a jó bulikhoz nem kötelező inni, a rosszakon meg úgyse segít a pia, tehát nem érdemes újabb röviditalba fektetni.

Már legalább egy órája azon tűnödöm, mi tölthetné ki az űrt, ami lassan, alattomosan borít el lélektájon, amikor pedig én olyan örömmel jöttem ide a barátaimmal, akiket szeretek. Igen, úgy gondolom, elég érett és nyitott vagyok arra, hogy bárhol jól tudjam érezni magamat… de akkor mégis miért érzem úgy, hogy szeretnék teljes erőből sikítani és kirohanni innen, ahol minden annyira rémisztően egyforma és közhelyes? Szürke, sablonos, fénytelen, kopott, monoton, személytelen, értelmetlen… a végére mindig úgy érzem, megfulladok.

„Nem a te világod ez, világos. Nem is láttalak még itt korábban soha.” – jegyzi meg a mellettem ülő angyalarcú fiú, aki a barátnőm jó haverja. Már vártam, hogy valaki feltegye ezt a kérdést. Nem mintha arra játszanék, hogy időről időre ilyeneket kérdezzenek tőlem, egyszerűen csak megszoktam már, hogy ilyen helyeken rendszerint ez is a forgatókönyv része. Kezdem úgy érezni magamat, mint egy álruhás királylány, aki a világ összes csodáját látta már, de ezt soha senkinek nem mondhatja el.

„No, azért te sem tűnsz túl boldognak itt” – válaszolom gyorsan.

„Ah, tudod, hogy van az. Már elmúltam harminc. A meló meg minden… nem való már nekem nagyon a bulizás” – bólintok, pedig inkább sikítani volna kedvem. Milyen lehet annak az embernek, aki egy egész életet él le úgy, hogy csak ezt ismeri? Körbenézek, és be kell látnom, hogy a többség nem lát egyéb alternatívát a szórakozásra.

És voltak idők, amikor én is így éltem. Éveken át kétségbeesetten kutattam az okokat magamban, miért nem tudom felhőtlenül jól érezni magamat ilyen közegben. Rettenetes volt a tudat, hogy nyilván antiszociális vagy szociopata vagyok, ha valami ennyire nem stimmel nálam. Tizenhárom évesen, amikor az osztálytársaim órákig hisziztek, hogy engedjék el őket diszkóba tizenegyig, én könyörögtem apámnak, hogy találjon ki valamit, hogy ne kelljen velük mennem. Tizennyolc éves korom előtt nem is találtam meg az utam – akkorra már a legtöbb kortárs „kiöregedett” az éjszakai életből. Ezt hozta nekünk a huszonegyedik század: itt is tizenöt év az átlagéletkor, ez azonban cseppet sem befolyásolja a pult alkoholforgalmát.

„Te milyen zenét szeretsz?” – érdeklődik a fiú barátnője; egyidősek lehetünk. Látszik, hogy valóban szeretik a szociológiát, nem csak úgy udvariaskodnak. De jól teszik, kérdezősködjenek csak, hátha nekem is sikerül megtalálnom a választ kérdéseikre.

Arra gondolok, mennyi mindent szeretek, a tincitánci szintipoptól kezdve az ultrabrutál elektronikus muzsikákon át a mindenható darkwave-ig és a világzenéig. Olyan világszép csokor virágzik a kertemben, melyet csak az láthat, aki hajlandó keresgélni és nem fogadja el az előemésztett tömegterméket. Akinek nem az számít, milyen zenét hallgat valaki, hanem az, hova jut el általa.

Okoskodhatnánk persze a művészet szerepéről és a zene életünkben elfoglalt helyéről… és igen, a színvonalról, kétségkívül egy bizonyos színvonalról is. De talán nem is feltétlenül a zeneelméleti magasságokban definiált sztenderd számít. Nem. Talán inkább a szenvedély, a tisztaság, a szertartás. Vagy talán csak az összekapcsolódás, a megmártózás, a másban nyugvó én. Az, amikor az idő és a tér megszűnik létezni.

Vagy egyszerűen csak sznob vagyok. De mi más is tenne minket emberré, mint hogy hiszünk valamiben, amit még megfogalmazni sem tudunk?

2007

1 Comment on Sznob vagyok

  1. A legtöbb ember belül önmaga sem fogadja el azt a mondvacsinált mesterkélt dolgot, amit az identitás , vagy épp egyébb elvárások eröltetnek belé. Aztán ki ki bukik a szög a zsákból, a spray alól kicsap a hullaszag, a bátrabbak szenvednek, a gyávábbak (is) mindössze próbálják az adottal beérni, legalábbis kívülről.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 370 követőhöz

%d blogger ezt szereti: