Síelek

Azt hiszem, újabb sportról bizonyosodott be a napokban, hogy nem igazán az én asztalom (már kezdek aggódni, hogy tényleg minden sport a, unalmas; b, fárasztó; c, fájdalmas/veszélyes; d, mindhárom egyben). Az ausztriai kirándulás minden kétséget kizáróan bizonyította: síelésben sem leszek már világbajnok, legalábbis ebben az életben garantáltan nem ütöm ki a nyeregből Sven Hannawaldot.

Első körben úgy terveztem, eleve szkippelem a projektet, elvégre senki se szívesen égeti magát nyílt terepen, végül azonban a társaság gyöngéd nyomására úgy döntöttem, utolsó tizesemet a st. lambrechti sípályán történő kékfoltgyarapításba invesztálom. A sífelszerelés-kölcsönzés menete egyébként megdöbbentett: bemész, egy óra sorbanállás után rádadják a megfelelő holmit, amit aztán addig használsz, amíg kedved tartja – igen, haza is viheted – majd a végén szépen visszaszolgáltatod a cuccot és fizetsz. Kaukció, iratok, igazolványok, formanyomtatványok nincsenek, minden önbevallásos alapon működik, amin olyannyira meghatódtam bűnös századunkban, hogy eszembe sem jutott a, ellopni a síbakancsot és a léceket; b, fizetés nélkül visszatenni őket a helyükre. Mélységesen megdöbbentem (és halálra rémültem) továbbá akkor is, amikor akaratomon kívül elindult alattam a föld, hiszen arra végképp nem számítottam, hogy a hó csúszós, hideg és kemény valami, ami kimondottan ellenem dolgozik. A helyzet pikantériája, hogy síkabát gyanánt Niniel profi síbajnok húgának felszerelését öltöttem magamra, melyen szerényen csak annyi állt: SKI TEAM HUNGARY. No igen, ettől már csak a SKI TEAM ECUADOR lett volna ironikusabb.

Először a kék pályát rohamoztuk meg, amin mindenki gond nélkül fel is bírt menni, én azonban már a feljutásnál kegyetlenül felsültem. Niniel és Florian így aztán áthúztak a bébipályára, ahol egy darabig intenzíven fostam és vadul kapaszkodtam a kerítésbe, majd megtértem legalább öt világvallás szerint. Itt a zömében szégyentelenül fiatal vagy szégyentelenül meleg égövi országokból érkező delikvenseket kézi felvonó húzta a magasba, de én persze már öt méterrel a cél előtt égő karizmokkal elengedtem a kötelet (itt láttam be, hogy a tehetségen és a szorgalmon kívül a megfelelő kondíció is hiányzik a következő olimpiához), így élből legurultam a lejtőn, ahonnan – mint tudjuk – nincs megállás. A következő körben áttértünk tehát arra a formulára, hogy én elöl kapaszkodok – és buzgón imádkozom – Flo pedig mögöttem áll és elkap, ha zuhanok lefelé. Mit szépítsük, több időt töltöttem Flo karjaiban a nap folyamán, mint amit aktív mozgásra szántam. Mondtam is alkalmi osztrák símesteremnek, hogy szerintem az összes eddigi barátnőjének nem tárta szét annyiszor a karjait, mint aznap nekem, s  nélküle bizony egészen Vietnámig zuhantam volna, megállás nélkül, párhuzamos lécekkel, kis terpeszállásban.

Kis idő elteltével Niniel és Flo rádöbbentek, hogy célszerű lenne megmutatni nekem, miként lehet megállni, ha úgy érezzük, elég az eszeveszett száguldásból. Mert ugye a síelésben nem a síelés a nagy kunszt, hanem a megállás… aminek tudománya nekem fél óra hóeke-oktatás után sem akart a fejembe szállni. Terpesz, térdet összezár, léc hegyét összevon, léc alját élére fordít, hegynek merőlegesen… túl sok okosság ez egyszerre. Ha enyhe lejtőn lassan csúszok, még összejön a dolog, de a pálya tetejéről történő szélsebes száguldás közben – két miatyánk között – ilyesmire nem tud az ember koncentrálni.

Mivel zuhanás közben olyannyira elfoglalt a rettegés, hogy képtelen voltam a hóeke bonyolult műveletsorozatára koncentrálni, új technikát vezettem a síelés művészetébe: hussssssssss, száguldasz, majd jön az akadály, gyorsan hanyatt vágod magad a hóba és nem mozdulsz, amíg az első utadba eső tárgy meg nem állít. Talán mondanom sem kell, rengeteg új kékfoltot avattam ezzel a módszerrel, de a legemlékezetesebb azért mégis az volt, amikor síkarrierem negyedik órájában szambatáncosokat megszégyenítő lazasággal átcsusszantam a felvonókötél alatt, majd lefejeltem egy fémrudat, és a kerítés előtti jeges földfelületen koppant okos kis kobakom. Valószínűleg finomabb pozitúrában érkezem, ha a kötélbe kapaszkodom inkább, de a felvonó zsúfolásig telt nálam ezerszer profibb ötévesekkel, nem akartam tehát egy komplett óvodát kinyírni a cirka hatvan kilómmal.  Az élmény mindenesetre elképesztő volt: egy darabig vízszintben lestem az eget, majd éreztem, hogy elerednek a könnyeim, jó másfél perc után pedig elkezdtem érezni, hogy eszméletlenül fáj a fejem. Eddig nem tudtam, hogy a könny a fájdalomérzet előtt is érkezhet, abban viszont ezek után biztos voltam, hogy itt ért véget ígéretesen induló sípályafutásom (vagy inkább sípálya-ámokfutásom), és csak remélni tudtam, hogy ugyanez nem vonatkozik az életemre is. Ekkorra ért oda Flo, aki a lejtő alján várta, hogy elkapjon, ha magamtól nem tudnék megállni… és persze azonnal felsegített hátára-esett-katicabogár pozitúrámból (aki még nem síelt, nem is tudja, hogy ez bot nélkül önerőből szinte lehetetlen, hacsak nem edzel születésed óta napi két órát). A továbbiakban inkább a hegy lábánál dideregtem és a büféből áradó osztrák mulatós slágereket hallgattam, miközben elképzeltem, hogy forralt bort kortyolgatunk egy forróvízzel teli jacuzziban.

Hiába, lássuk be: az esti társasjáték-kúra, a másnapi maratoni filmnézés és a tegnapi wellness-este kategóriákkal jobban sikerült, öreg vagyok én már bohócnak… és jaaaaj, a hátam, jaaaj a kékfoltjaim (amik ma már egységesen feketék, kis sárgászöld kerettel). Egyedül a vádlim nem sajog, pedig szakértők szerint az csak akkor marad sértetlen, ha helytelen a technikánk… Mindent egybevetve, maradok a túrázásnál és a nyugisabb sportoknál, a szánkót viszont egyelőre nem zárom ki.