Frisshús: demószemle

A kilencvenes évek végén a Metal Hammer (ma már Hammer World) aktuális számában olvastam egy kissé elszállt mondatot az egyik szerkesztőtől: “én nem hallgatok demókat” – ezzel akkortájt magam is egyetértettem, hiszen piszkozatot sem olvasunk, miért forgatnánk akkor félkész nótákat a CD lejátszóban? Aztán eltelt tíz év, és ma már néhány program, egy jó hangkártya és egy szekvencer segítségével bárki stúdió(közeli)minőséget produkálhat otthon. Igaz, most nem rock vagy metál reménységekről írnék, hanem a honi dark electro-front friss hajtásait veszem górcső alá.

B, mint Black Nail Cabaret – Egyszer volt, hol nem volt a darkwave, az industrial, a szintipop és a techno, fogták magukat és összeköltöztek egy csinos kis gót kastélyban, aztán ebből lett a tech noire-ral leginkább rokon Black Nail Cabaret is. Az Umbrella-covert már mutattam, de ez persze csak egy kis darab az Art Macabre-alapító csajok életművének közös fejezetéből: szerencsénkre nem ragadnak le egy-egy sémánál, szívesen kísérleteznek hangzásokkal, műfajokkal. Emke és Zsófi legfrissebb projektje nem csak azért jó, mert elfogult vagyok velük, hanem azért is érdemes a körmükre nézni, mert ilyen még nincs Magyarországon. Két lány, sok szinti, kicsit Yazoo, kicsit Depeche Mode, eklektikus hangzás, a Diamond Dognál még az Ataraxia is eszembe jut. Elektronikus avantgárd sok-sok játékossággal és a halott múzsa csókjával, there’s beauty in decay.

C, mint Cyber S(?)ain’t – Amikor Cybersaint-Ági először mutatta felvételeit, nagyon megörültem, hogy végre nálunk is születőfélben van egy futurepop-aggrotech színtér a dark electronica végeláthatatlan erdejében, Fruity Loops-szal és sok-sok cyberloxszal meg glowstickkel a partykon. Ági persze gót frontról érkezett, és ez persze az általa írt zenékre is rányomja bélyegét – de az igazán izgalmas az lenne, ha valami igazán elmebeteg terror ebm-ének dobná fel az egyelőre még instrumentális darabokat (márpedig nem kizárt, hogy a mikrofon mögé nem más kerül majd, mint DJ Wednesdayági, alias Bulivan-ági, ahogy szeretetből én hívom őt).

D, mint Dr Melancholia – Kicsit kakukktojás listánkon, hiszen ők hagyományos rockzenekari felállással próbálkoznak, ami demó-változatban jóval nehezebben rekonstruálható, mint az elektronikus előadók produkciói (a fő gond náluk mégsem a gitár-sound, hanem valami egészen más, lásd később). Noha dark industrial csapatnak vallják magukat, a zene inkább hasonlít a mainstream nyolctól nyolcvannyolcig rockzenére, mint bármi másra. A beszédes A vég kezdete című demón a zenei alap a gyenge hangzás ellenére egész ígéretes a maga műfajában (ami dark alternatív rock, nyomaiban fel-felvillanó ipari elemekkel), de a képzetlen, sematikus, monoton ének hallatán szinte látom magam előtt a korai Tankcsapdát (ami egyrészt nem épp szcéna-azonos, másrészt pedig rettenetesen idegesítő). Feldereng persze Marilyn Manson alakja és némi Dope Stars Inc. is a háttérben, de a szöveg a maradék illúziónkat is elveszi: pedofil Mikulás, Jézus Krisztus, Megváltó és egy sor okkult dark klise a kilencvenes évek rojtosra koptatott témavilágból (ha már dark rock és “mocskos industrial”, egyelőre inkább ajánlom a Drugzone-t a honfitársak közül). Egy kísérletezős, képzettebb énekes sokat dobna Melancholiáékon, de még így sem reménytelen a helyzet: a zenészek élőben egész ügyesek, színpadi megjelenésük pedig dizájnos imázsuknak köszönhetően alaposan felforrósítja a hangulatot (a Gyárban és a Rocktogonban, mert máshol szegények nem nagyon játszanak).

S, mint S.C.E.L. (The Sadistic Czar vs. The Empress of Loveliness – ezek nem gatyáznak) – a harsh ebm-dark electro szcéna eurotrance-szel gazdagon átitatott frontjáról érkező fiatal duó első szárnypróbálgatása a Vermillion Dress of Ash demó, mely az intró mellett három angol, egy német nyelvű számot tartalmaz (illő lenne még egy mexikóvárosi akcentusú spanyol dal, ha már a harsh ebm hagyományait követjük). A tagok rettenetesen fiatalok, az ipari hangzás mellett egyértelműen hatott rájuk a kilencvenes évek dallamos popzenéje, egy maréknyi Diva Destruction és persze a sötét hangulatú gót szövegvilág, ahogy kell (“die Nacht ist tief und dunkel”). Először The Astral Pretender című számukkal találkoztam a myspace-en, a megkapó dallamvilág mellett – bevallom – a magyar formációk jellemző gyerekbetegsége, az ének kicsit megijesztett. Persze a harsh ebm műfajra nem jellemző, hogy a vokóder mögé technikás operaénekesi kvalitásokat kívánna, de ritmika, előadásmód tekintetében még van mit tanulnia a tagságnak, ami pár hónapos ténykedés után tökéletesen érthető. Ezzel együtt is tiszteletreméltó, hogy élőben lényegesen erőteljesebbek, magabiztosabb hangzással.

V, mint V.e.N. (Virtual Explorer of Noise – a műfaj egyik védjegye a rövidítés) – A V.e.N. meglepő módon Ven projektje, akinek különleges affinitása van a fülbemászóan brutális hangzásokhoz. A Combichrist és a Suicide Commando legszentebb harsh ebm-indust hagyományaiból építkezik, a lendületes, markánsan harcias hangzás mögül viszont kibontakozik egy nagyon is finom, elszállós, álmodozós, már-már ambient-szerű dallamvezetés. Árnyaltabb zene ez talán, mint a Módszer-féle Servo.Hatred, aminek Ven hosszú ideig volt live-tagja, helyenként már-már filmzenébe illő allűrökkel. Igazi “érzékeny aggresszor” zene ez, no – és igen sajnálom, hogy még pont őket nem volt alkalmam élőben látni eddig.