Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható

Kiültem az erkélyre, a déli napsütésbe. Huszonkilenc fokot mutat a hőmérő, pedig szeptember vége van már. Nyaralok. Tizenöt éve nem ültem már kint az erkélyen, pedig nekünk jutott talán a város legszebb panorámája. Az sem zavar, hogy az erős napsütés miatt nem látom a képernyőt: imádom a napot és ezt a látképet, amit soha sehol máshol nem kaptam még meg.

Az erkély nem úgy lett kialaktíva, hogy ki lehessen ide ülni: néha tüzijáték vagy színi előadás mián jön ide pár vendég, de ők is csak állnak, és nézik a műsort. Különös, hogy az ember mennyire nem tud élni azzal, ami az övé. Tizenegy-két éves koromban mennyit szídtam és utáltam ezt a kisvárost, pedig csak kamaszodtam és magammal volt bajom. És bár tudom, hogy az emlékek és az élmények teszik igazán széppé, ma már álmomban sem tudnék ettől szebbet elképzelni.  A gyönyörű, álmatag kék hegyek, a formás kis zöld dombok, a barokk templomok és karcsú polgári épületek, az ódon házak, az ablakomból látható lombos, dús növényzet és a gazdag szökőkutak, amiknek vízcsobogását éjszaka nyitott ablak mellett tisztán hallani. Városias, kulturált, épületgazdag, mégis maga a természet teljes pompájában.

Hét közben pokolian hiányoznak ezek az épületek, és soha nem értem meg, hogy ragaszkodhat idegen városhoz az ember, ha egyszer ide született. Érdekes gondolat ez, mert nálunk még csak nincs is akkora lokálpatriotizmus, mint a jászoknál vagy az ecsegieknél: itt mintha senki nem tudná, honnan jött, és közben mégis ott kísért mindenütt a múlt.

Balra itt az iskolám, ha lehunyom a szemem, a szélhozta boldog visongás azt az érzetet kelti, hogy strandon vagyok. Ez az iskola volt az, ahol már harmadikban ismertem az Örömódát és a nagy klasszikus európai darabokat, ötödikben frázis-szintaxist tanultam és nyolcadikra két állami, C típusú alap- és középfokú nyelvvizsgám volt. Ez az iskola a legkisebb, de egyben legrégibb Gyöngyös tíz általános iskolája közül, aminek ma már legalább a felét lerombolták. Tegnap pont az egykori ötös iskola mellett vitt el az utunk, ahol tavaly ilyenkor még becsöngettek, most meg már egy Lidl fogadja a vásárlókat. Hiába, már nem családozunk és tanulunk, inkább fogyasztunk. Mégis, milyen érzés lehet ez azoknak, akiket pont ahhoz a földdarabhoz köt a múltjuk, és már nincs hova osztálytalálkozót szervezniük?

Egyáltalán: vajon mások is ezt érzik, ha megérnek rá, a szülőhelyük iránt? Szerelmesek hegyekbe, fákba, bokrokba, az alföldbe, a gémeskútba, a tengerbe vagy az Oktogonba?

Még pár évvel ezelőtt is elvágyódtam egy dilemmáztam, de ma már tudom, jobban, mint bármi mást: itt szeretnék élni örökre, ha tehetem. Elvégre mi vagyunk az egyetlen ország (jó, meg talán keleti szomszédaink), ahol csak a főváros él és kínál egyedül perspektívát… haha, most eszembe jutott, amikor a Northfotós csaj jött ajánlatot tenni, és egész lepadlózott a szerkesztőség, hogy egy országos cég központja Győr, és a kommunikátoruk is oda sietett épp haza. Mikor éljük meg vajon, hogy Kelet-Közép Európában is levegőhöz jut a nemfőváros?

Magyarországon két település van: a főváros és a vidék. A fővárost mindenütt fővárosnak hívják, a vidéket meg persze csak a fővárosban nevezik vidéknek. A szó eredeti  jelentése mindig a nagyobb település agronómiai körzetét takarta: Eger vidéke Kerecsend, Kápolna és a többi kistelepülés, Gyöngyös vidéke Detk, Adács, Atkár meg a többi. Vajon milyen kötődése van Egernek, Gyöngyösnek, Győrnek vagy – teszem azt – Szegednek és Pécsnek Budapesthez, ami a fővárost felruházza azzal a joggal, hogy vidékének nevezze mindezen településeket (nagyvárosokat és kicsiket, falvakat és tanyákat, távolságtól és mérettől függetlenül)?

Józan mércével mérve persze mégis csak helyes a kifejezés általánosító használata, hiszen MINDEN magyar állampolgár fizeti a négyes metrót, akkor is, ha soha nem járt még a fővárosban.

“Itthon vagyok, s ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét és, virágát is tudom. Tudom, merre mennek, kik mennek az úton, s tudom mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”

Megy át a Nap a ház mögé (nyugatra), a másik erkély pedig zordabb, mindjárt háromnegyed kettő, a gép pedig merül le áram nélkül. Lassan befejezem, pedig még tizedét sem tudtam elmondani annak, amit ez a táj jelent nekem.

Teljes napi és heti fotótár, naaaggggyon szexi képekkel ->>