Aktuális

Miért utáljuk és imádjuk Coelhót?

Az elmúlt évek során valahogy mindig nekem jutott a feladat, hogy Paulo Coelho könyveiről írjak: online és print felületen, suliújságban és nagy látogatottságú portálon, kicsiknek és nagyoknak, de mindig engem talált meg a téma. Így aztán már kész szakértő lett belőlem, nem csoda hát, ha A győztes egyedül van című vadonatúj opuszt már önszorgalomból is elolvastam… elvégre kevés a szerző, akinek kivétel nélkül minden szösszenetét a kezembe nyomták már.

Köszönet Duracellnek, aki a kezembe adta

Mielőtt belecsapnék a lecsóba, előre bocsátom: Coelhótól olvastam már nagyon jót és nagyon rosszat is, így nem osztom azokat szélsőségeket, miszerint valami korszakalkotó, zseni félistenről VAGY éppen egy műanyag-termékgyáros-nyálgépről van szó. Egy valami biztos: a pasi sikeres, népszerű és gazdag, tehát érdemes megvizsgálni mi a titka, milyen eszközökkel él – igyekszem hát mindezt olyan elfogulatlanul tenni, ahogy csak lehetséges, de ne ne feledje senki, hogy a kritika szubjektív műfaj.

A győztes egyedül van elolvasása közben a kezdetektől a következő határozott érzésem támadt: mintha végeláthatatlan jegyzetekből állna a könyv. A szerző elmereng egy sor olyan dolgon, amiről az ember rendszerint inkább blogot ír: miért rossz az, ha a sikeres figura milliomosként is képtelen visszavonulni és lazítani, mennyire általános jelenség, hogy a férj arról álmodik, hogy feleségével idegen férfi szeretkezik (persze mindig szeretkezik, még véletlenül sem hempereg, toszik vagy god forbid baszik), milyen rémes dolog, hogy a legtöbb ember ideje nagy részét azzal tölti, hogy többnek próbál látszani, mint ami, miért és mennyire szívják meg a regényírók, ha megfilmesítik munkáikat… és így tovább. Szubjektív hangvételben, egyszerűen és világosan megírt jegyzetek lazán összekapcsolt füzére, amelyeket Coelho nem blogbejegyzésként publikál, hanem egy többszáz oldalasra szánt regény részeként ad egy-egy szereplő szájába. Önmagukban véve élvezetes jegyzetek, olykor egy-egy karcolat is felbukkan, persze népmesei és hagiografikus elemekkel gazdagon megbolondítva… de picit talán túl sok – és túl öncélú – már ez, regénybe zsúfolva.

Mindentudó narrátor, aki imád beszélni – tulajdonképpen többet fecseg, mint eddig bármikor, mintha maga a storyline csak úgy alibiből került volna a jegyzetek közé, mert “kellett már egy új regény”… és talán éppen ezért érzem azt szinte végig, hogy a krimiféleségben szereplő főhős motivációja a gyilkolásra harmatgyenge. Nem is értem: a felesége pont azért hagyta ott, mert nem tudott uralkodni indulatain és másoknak ártott, és most pedig azzal bizonyítaná olthatatlan szerelmét, hogy kinyír néhány random Cannes-i figurát? A karrierje a mindene, és most egyszeriben lemondana pénzről, státuszról, hatalomról, névről és minden egyébről azzal, hogy egy pikáns botrány keretében életfogytiglan a sitten ül? Számomra egyszerűen gyenge az indíték és logikátlan a motiváció, és bár utalnak jelek arra, hogy a karakter poszttraumás sokkon megy keresztül korábbi háborús élményeinek köszönhetően, ez az érzés végleg elkísér.

Míg az író sokat beszél, maguk a párbeszédek lájtosak. Oké, a pasi soha nem vitt  túl sok egyéni ízt a diskurzusba, de itt, ahol többféle kultúrából, társadalmi helyzetből és háttérből érkező, eltérő korú emberek szólalnak meg, szinte már idegesítő, hogy minden egyes karakter úgy beszél, mint a szerző a párbeszédeket összekötő blogszerű részekben. Coelhót persze sokszor húzták már karóba a kritikusai azért, mert nem szeret játszani a nyelvvel (vagy ahogy az abszolút ellentábor mondja: “úgy ír, mint egy 12 éves, és csak a fordítói csinálnak belőle embert kemény munkával”), ám én ezért soha nem bántottam… most meg valahogy mégis idegesítően száraz és íztelen a sok okoskodós, filozofálós, moralizálós dialóg és monológ. Elképzelhető, hogy talán pont azért szeretik sokan Paulót, mert ugyanolyan gondolatokat ad hétköznapi hőseinek a szájába, amilyeneket pár oldallal korábban ő maga ír, s ezzel a hatalmasság és bölcsesség illúzióját adja olvasóinak ajándékba? Lehet: én mindenesetre ritkán moralizálok négy oldalon át az élet értelméről, ha épp tragikus esemény történt a környezetemben vagy netán meg akarnak ölni.

Akad persze olyan is a könyvben, aminél virtuálisan jegyzeteltem: Coelho zseniális abban, hogy négy-öt storyline-t indít, a MEGFELELŐ helyeken hagyja faképnél a kulcskaraktereket, aztán pedig remekül kapcsolja egymáshoz a történeteket, szereplőket. Ez a fajta szerkesztési elv az életet idézi: igen, az ilyen különös “véletlenek” tényleg megesnek a valóságban is a maguk abszurditásában. Élvezetesen bánik az elvont, földöntúli elemek realista csomagolásával: sok-sok életszerű cselekvés és épp csak egy csipetnyi misztikum, hogy még feldolgozható és hihető legyen. Egy napon szeretnék disztópiát írni, amihez ez a fajta tálalás elengedhetetlen: elképesztő, már-már dokumentumhű realizmus, valami végtelen, lehetetlen abszurd aurával, végig.

Tetszetős továbbá az is, hogy van lendület a sorokban, viszik egymást a mondatok, nincs izzadtságszag: azt a fajta írói technikát sejteti, amikor az ember hónapokig-évekig kutakodik, aztán fogja magát és két hét alatt megírja a könyvet.

Összességében véve üdítő változatosság, hogy a könyv inkább pszichológiai, mint spirituális: jól teszi Coelho, ha nem csak hit és vallás ösvényén mozog. Igaz, némi kitérő a karakterválasztásban is ráférne a nagy kalózra: rémesen unom már, hogy állandóan álmodozó kisemberekről esik szó, akik ügyességgel és kemény munkával multimilliárdosak és/vagy világhírűek lesznek, mintha nem léteznének más példák is lehetséges életutakra. Igaz, a közönség léleksimogatást és spirituális útmutatást vár, a kisiklott életek és félresikerült történetek pedig nem feltétlenül bestseller-gyanúsak (esetleg egy Nobel-díjat ki lehet azért szorítani velük, már ha saját élményt dolgoz fel a szerző… lásd az elmúlt ével példája, egészen közel hozzánk is).

Reklámok
Eszter névjegye (852 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

9 hozzászólás Miért utáljuk és imádjuk Coelhót? bejegyzéshez

  1. Én szeretem. Mások is, ezért kerülnek több ezer forintba vékonyka kis kötetei. Mindegy, letöltöttem hangoskönyvben, legalább nem rongálja a szemem.

    Te sportolsz valamit, Eszter?

  2. Igényes cikk, gratula.

  3. A végén megnevettettél.. (:
    ..én egy kicsit benéztem Coelhot, mert rögtön egy olyannal kezdtem, hogy ‘A fény harcosának kézikönyve’ ;) ..ezek után talán érthető ha kissé(!) ódzkodom attól, hogy bármiakármitis elolvassak tőle.

  4. Grat! Jó kritika lett!
    Amúgy Coelho-t anno az Alkimistával kezdtem és nagyon élveztem, igaz Kis Herceg remake (csúnya szó, én se szeretem :-D), de attól még nagyon jó, viszont abban egyet értek, hogy a stílus… pfff
    Itthon van még elfekvőben egy Piedra folyó partján ültem és sírtam, de még nem vettem rá magam, hogy elolvassam.
    A bestseller írók elkurvulnak – ez van. Ha meg tényleg a fordítók érdeme a jó nyelvezet akkor az elég tré. A jó írások számomra a jól szerkesztett, hangulatos mondatoktól, érdekes gondolatvezetéstől lesznek jók, a tőmondatos, neominimalista stílus kissé művészietlen számomra… dehát choose your poison… .

    • Az Alkimista frappáns, ott nem zavaró a minimalista stílus. A Piedra folyó szerintem fasza, én szerettem, mondjuk amikor olvastam, épp hozzám szólt. Másik jól sikerült mű a Zahír. Legkevésbé a Valkíriák, a Prym kisasszony és a Portobellói boszi tetszett, meg ettől az újtól sem vagyok elragadtatva. Az eredetit elképzelni se tudom, nem beszélek portugálul sajna.

  5. Az emberiség elenyésző része tud “játszani a szavakkal” dialógok során, a legtőbb evilági “szereplő” nem über művelt, nem filmesztéta-pszichoanalitikus-vallásfilozófus szakzsargonban társalog fogmosás közben vagy ha összefut a haverjával.
    Más: az emberek döntései elég illogikusak és abszurdak az életben is, sokszor olyanokat csinálunk, amit analitikus szemmel nézve röhejesen értelmetlennek látszik. Ezért nem gondolnám, hogy ez olyan nagyon zavaró lenne. Volt egy másik író is, aki hasonlóan “gyenge nyelvezetben” írt, de a szereplőinek lélekrajza és a történet elgondolkodtatóan abszurd és mégis valósághoz nagyon közeli szerkezete, saját magunk meglálltatása a helyzetekben és karakterekben olyan erős, hogy mindent feledtet. Ez pedig P. K. Dick, aki éppolyan népszerű lett halála után mint Coelho most. Hogy ő, vagyis Dick, megőrizhette a frissességét, talán azért történhetett, mert egyrészt próbált kiszakadni a valóságos környezetből, másrészt nem volt olyan gazdag és sikeres életében. Talán Coelhonak is ezen kellene elgondolkozni, ha nem akar kliséssé válni az évek során.

  6. Érdekes…nekem meg a Prym kisasszony a kedvencem az Alkimista meg fárasztó és unalmas. A Prymnek olyan hangulata van, ami a másiknak nem nagyon.

5 visszakövetés / visszajelzés

  1. Seósejó – friss keresőszó-analízis sok szexszel « Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Végre itt az üdítő keresőszó-analízis | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  3. Emlékeztetőül | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  4. Buli van: harmadik születésnapját ünnepli a blog | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  5. Itthon elkészíthető p*** és hatalmas mellek magyar nőkön jiddisül – itt vannak a friss keresőszavak | Vergiftet – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: