Svájc – és kultursokk

Amikor ötödikes voltam, néha eszembe jutott, hogy amit én csinálok, még egyáltalán nem nevezhető írásnak, szóval talán analfabéta vagyok. Közben lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy végeredményben folyékonyan írok-olvasok, ergó írástudó ember volnék, évekkel később pedig odáig fajult a helyzet, hogy be kellett látnom: szegről végre az írásból élek. Aztán az olyan reggeleken, mint a mai, megint jön az érzés, hogy a fene vinné el, semmit sem csinálok a rizsán kívül, amihez viszont nem szükségeltetik sem szkill, sem nemes cél, hogy az outcome-ról már ne is beszéljünk. Néhány pohár bor és egy sör után viszont tiszta az agyam, mégis úgy érzem: sok mindent kipróbáltam már, az oknyomozó újságírás például nem igazán mozgat meg és egyelőre nem is opció, de mégis: remek dolog, hogy ilyesminek a módszertanáról és gyakorlatáról is hallok, szeretném ezt is kipróbálni majd egyszer - ami azért mégis csak komoly dolog egy analfabéta részéről. (És még csodálkozunk, hogy az újságírók isznak, mint a kefekötő.)

Global Investigative Journalism – csak úgy lazán ezt a címet adták a genfi konferenciának, amire delegáltak bennünket. Global – pedig ennek a formátumnak csekély magyar hagyománya van, elvégre a sajtószabadság alig vált nagykorúvá hazánkban. Az ember néha találkozik állig begipszelt, lilára vert tagokkal a híradóban, akik oknyomoztak, meg persze látni olykor iksz párt által lefizetett, fix politikai beállítottságú jóembereket, akik jó időben, jó helyen –  jó networkkel a hátuk mögött – “véletlenül” belefutottak valamibe, ami épp kapóra jött választások előtt… de oknyomozó újságírás, mint a napi médiaadag része? Technikailag szinte kivitelezhetetlen, igény szempontjából furcsa elképzelni, hogy érdemes bármivel is hónapokon át napi 8 órában négy-öt embernek foglalkoznia, amikor egy tíz másodperc alatt jól megszerkesztett cím több kattintást hoz a konyhára… Persze hosszútávú befektetés, társadalmi hasznosság, függetlenség, tisztesség, pozitív változások a mindennapok szintjén – vajon valóban léteznek ezek a dolgok? Én mindenesetre szorgalmasan jegyzetelek…

Már az érkezés is izgalmas volt, az utolsó huszonnégy órában már élénk levelezés folyt reptérlezárás-updatek ügyében. Mivel azonban Genfbe csak délután megy járat, és nekünk szerda délben már programunk lett volna (törölték), a HR-esek amszterdami átszállással oldották meg a helyzetet. Eredmény: öt órás vesztegelés a Schipholon, ahol már korábban is alkalmam nyílt pár órát eltöltenem egy holland vizit alkalmával. Az izgalmak most annyival egészültek ki, hogy a checkinnél rámtört a migrén, így én már felszállás előtt, a kifutópályán teleokádtam négy egészségügyi zacskót (a Malév sickbagjei egyébként meglepően jó minőségűek, a KLM-papírzacskók azonban másodpercek alatt átáznak). A repülőgép orrában guggolva aztán a hasmenés is rám jött, így aztán az utazás minden volt, csak kellemes nem – szerencsére nyolc órás kálváriánk végére teljesen rendbe jöttem.

Svájc egyébként óriási kultúrsokk volt rögtön az elején, az ország minden centiméterén látszik, hogy itt aztán nem pusztított háború és diktatúra: a tömegközlekedés a repülőtérről a városba mindenkinek ingyenes, a hotelben külön helyijárat-bérletet kap az ember a tartózkodás teljes idejére, az áram 100 voltról fut külön kapcsolóról, a fiatalok lazán italoznak a vízparton fényes nappal (igaz, kilenc után a legtöbb boltban nem kapható szesz), a pincérek nem fogadják el a borravalót, és mindenhol ingyenes a wifi, legyen szó reptérről, hotelről vagy a konferencia területéről (Amszterdamban még fizetős rendszer van, bosszantó). Más szempontból viszont pontosan azt kaptam, amit kicsiben megszoktam: magas, kék hegyek, vízpart gyanánt a Genfi-tó, virágzó fák, sok zöld, gyönyörű gyep, ezerféle színes virág – igazán jól esett végre hegyeket látnom a múlt hétvégi gyulai kiruccanás után. Meggyőződésem egyébként, hogy Petőfi csak a lokálpatrióta hazafi szerepében tetszelgett az olyasfajta kirohanásokkal, mint a “mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája…”, a valóságban azonban a fél karját odaadta volna akár egy Mátráért. Én legalábbis nem tudnék hegyek – és szőlőtőkék – nélkül élni. Szóval Genf gyönyörű és civilizált, egyike azoknak a városoknak, ahol akár még el is tudnám képzelni az életet, ha minden kötél szakad.

Előadások? Van köztük néhány, ami külön posztot érdemelne, rögtön az elején például Roberto Saviano alatt vettem magamhoz az első kávémat: tudjátok, az olasz pasas, aki a Camorra-maffiacsoportról írt leleplező könyvet négy éve, azóta pedig rejtőzködő életmódot folytat, inkognitóban utazik, ideje java részét kihallgatásokon tölti és most is hét testőr kíséretében érkezett. Nagyon impozáns látvány volt: egy igazi képernyőrevaló, borostás latin macsó, körülötte állig felfegyverkezett gorillák a terem minden sarkában… “Amióta nem járhatok kocsmákba, a Facebook az én pubom” – mondta, majd megadta az e-mail címét… Nem tudom, mennyi az imidzs és meddig tart a valóság, de a fene sem irigyli Saviano karrierjét: a maffia ki akarja nyírni, Berlusconi pedig utálja, mert az öreg szerint aki a maffiáról ír az a maffiát promotálja (egyébként ez a Berlusconi sem lehet kispályás ürge: amit fő sajtóellensége, egy hadarós olasz nő előadásából leszűrtünk, igazi diktátoralkat a pali).

Kínában is sikamlós a helyzet, szerencsétlen riportercsaj előadására nem sikerült kínai szinkrontolmácsot szerezni, bár azt hiszem, nem csak a nyelvi nehézségek miatt makogott ennyit az előadó, egyébként is óvatosan kellett fogalmaznia szegénynek… aztán volt egy meglepően összeszedett Costa Rica-i újságírólány arról, hogyan vásárolja fel Kína a világot, helyesebben szólva egyes országok diplomáciai szimpátiáját.

A legidegesítőbbek egyébként a svéd TV4-es csókák voltak, akik a magyarországi szárnyasbiznisz fonákságait mutatták be, mint állatkínzást, de persze meglehetősen sarkítva, bizonyos sztereotípiák mentén: a riporter még Pulitzert is kapott a sztoriért, amin kilenc (!) hónapig dolgozott – megnézném azért, hogy kaphat valaki ennyi időt egyetlen eset kidolgozására. Igaz, az egyébként rendkívül rokonszenves CBR-es és NPR-os kollégák is azon a véleményen vannak, hogy inkább egy hónapban egy anyag szülessen, de az jó legyen… (Na, ilyet is csak a, Amerikában/Kanadában; b, a közszolgálati szférában; c, a nehezen mérhető rádiós műfajban lehet megtenni, de azért persze szorgalmasan irigykedem.) All in all, a legütősebb természetesen a flamand újságírók kiégéséről szóló előadás volt (20 százalék kiégett, 10 százaléknál ez klinikailag is bizonyított, a maradék hetvennél pedig bármikor kiborulhat a bili – kíváncsi lennék a hazai adatokra is a témában, a háttér és az okok mindenesetre megdöbbentően hasonlítanak a magyar szettingre, csak nálunk persze jóval mostohább a helyzet).

Az utolsó napon – ha már ott voltunk – ellátogattunk az ENSZ-székházba is, hirtelen felindulásból még a belépőjegyet sem kellett kifizetnünk (tizenegy svájci frank sok ezért, igaz, Svájcban minden őrületesen drága, kivéve persze a Toblerone-t, amiből hoztam is haza úgy nyolc kilót a bőröndben). Egy becsületes arcú fiatal srác állt épp az egyik belső ellenőrzési pontnál, aki, mint kiderült, magyar szülők Svájcban született gyermeke, így aztán a tiszteletünkre rögtön egyenruhát öltött és körbevezetett bennünket az impozáns épületben (csoportunk három nőtagja soron kívül teljesen beleszeretett). Picit törte a magyart, de a nyugodt svájci eleganciája és a természetéből fakadó udvariassága adott még valamit a nyelvhez, ami itthon  csaknem teljesen ismeretlen –  legalábbis elképesztően ritka.

Ugyanezt éreztem akkor is, amikor a kizárólag franciául beszélő, de kézzel-lábbal, széles mosollyal kommunikáló pincéreket figyeltem, akik azonnal, szolgálatkészen és meglepő közvetlenséggel szedték le vendégeik számára a csillagokat az égről, mintha csak tudnák, hogy nem a pár ezer forintos instant lehúzás, hanem a szolgáltatás színvonala az, ami hosszútávon sikerhez vezethet. Ezekre a sallangokra ott nincs szükség, mert az országot régóta nem pusztította háború, soha nem taposta diktatúra, még a koldus is öt frankot kér a nyolcas busz mellett a vasútállomás mögött. Mégis, néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bizonyos dolgok nem kizárólag pénztől függenek, hanem a mentalitással függenek össze, legyen szó országról vagy akár egy-egy nézetünkről, érzésünkről…

[A fotókat egyszer még szelektálom, a témákat feldolgozom… addig is, legalább életjelet adtam végre magamról…]