Aktuális

Gothbulvár meg random rizsa pour rizsa

Naivan azt gondoltam, hogy az esős hétvége alatt lesz időm ÍRNI, így nagy betűvel, nem csak futó ettem-ittam-aludtam formátumban karcolgatom majd a felszínt. Ehhez képest egy szabad percem sem maradt, mert végre kisütött a nap, így rögtön mászkálhatnékom támadt. Huszonöt kilométer minden napra, csoda, hogy vízhólyagok nőttek a sajgó talpaimon? Szóval most inkább vizuáldesszert következik, egy kis rizsával... csak úgy, öncélúan.

Vissza a 80-as évekbe a Black Nail Cabaret repülőjével

Elkészült a Black Nail Cabaret új videója – mindannyian bízunk benne, hogy ez volt az utolsó nullköltségvetésű produkció, és most már csak profi anyagok következnek a diszkográfiában, a legjobb ötletek pedig a saját számokhoz kellenek. A történet lassan, de biztosan éretté vált a publicitásra, így aztán ideje fontolóra venni az alternatívákat… “Egy tipikus, könnyed nyolcvanas évek hangulatú pop-klipet akarunk” – mondta Emke, miközben beépítettük az arcunkba a Bianca Verdét a Paparazzi teraszán a vakító napsütésben. Később ellátogattunk a vacak-kicsi-de-a-miénk Gyöngy plázába, és marhaságokat vásároltunk magunknak, aztán Emke szerencsésen a hűtőmben felejtette a fűszeres csirkemellét. Az este szabadtéri borozással zárult a farkasmályi pincék tövében, hangos és ökölbizeráló vendéglátós muzsikaszóval kísérve.

Vissza a 80-as/90-es évekbe: Clan of Xymox, zenés gothbulvár kiadás

Aztán otthon a gépen valahogy előkerült egy régi-régi szám, amit már mindenki elfelejtett, beleértve engem is. Gondoltam, nem csinálok galériát, egyszerűen felfűzöm a hétvégi esős-napos képeket erre a trackre, amit legalább három éve nem hallottam. Xymox: The Shore Down Under, és akkor itt most engedtessék meg egy kis poptörténeti elmélkedés: az egyik kedvenc dalom ez a Phoenix albumról, 1991-ből, amikor a Clan of Xymox a prostulás reményében Xymox néven nyomult. Kíváncsi vagyok persze, miből gondolta Ronny Moorings, hogy ezzel a névvel több lemezt lehet eladni, a PolyGram mindenesetre (akikkel a hűséges és megértő 4AD-t csalták) már pár héttel a Phoenix megjelenése után kibaszta őket a picsába, mivel 350 ezernél sajnálatos módon megállt a számláló. Hiába, kutyából nem lesz szalonna, két szék közül a padlóra.

A Phoenix-es idők persze egyáltalán nem ezért pikánsak. Igazából annyira bulvár a sztori, hogy már szakmámból fakadóan sem tudom nem méltatni a történteket – gondolom, nem kell leszögezni, hogy nem ezért szeretjük a Clan of Xymoxot… de most tunkolnám azért egy kicsit a szaftot, így utólag is. Szóval, Ronny Moorings a rendkívül beszédes című Gothic II – Die Internationale Szene Aus Der Sicht Ihrer Macher bibliában mesélte el a sztorit: emlékszem, 2006-ban, mikor Lengyelországban hozzájutottam a könyvhöz, már az Origónál dolgoztam, de próbaidős lévén nem tudtam szabadságot kivenni, ezért a mikrobuszban aludtam és mosdatlanul állítottam be az irodába délben. Az állam a padlóig esett, amikor este már félig katatón állapotban a 103-as buszon kezembe vettem az említett könyvet, és szakértő szemekkel kihámoztam az adatok közül a szaftos részleteket… wow, elvégre a gothicbulvár ritka mix, lássuk be.

Nagyon LOL, 1984 - szerencsére aztán Mojca lekapatta Ronny Moorings-szal ezt a hajat

Mojcám

Szóval, az volt, hogy Ronny Moorings, kényelmes ember lévén, ebben az időben már nyitott kapcsolatban tolta Ankével, aki a Clan of Xymox-történetben is elég aktívan kivette a részét, mint Ronny női általában. Mikor tehát a mainstream popipart meglehetősen hidegen hagyó Phoenix albummal turnéra indultak a messzi Ámerikába, Ankének már jó ideje megvolt Ronny mellett a csaja, egy szép szőke, egekig tupírozott brit lány, Ann. Ronny viszont akkor már egy éve baromira szerelmes volt Mojcába, akit a londoni Soho egyik mélyen underground és földszagú gót klubjában ismert meg. Mojci akkoriban, 1990-ben, kis zsenge gruftilány volt, egy külvárosi foglalt házban lakott a többi szlovénnel együtt – blue hair like the sea, what about you and me? És valóban, minden kétséget kizáróan ő az egyik leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam, olyan aura lengi körül, hogy még Berlin belvárosában is döbbenten állt le a forgalom az Alexanderstrassén, amikor arra sétált egy alkalommal: egyszerű, lófarokba kötött barna hajjal, pulcsiban-gatyában is lélegzetelállító jelenség a hatalmas zöld szemeivel; ha élőben látom, mindig meghökkenek és kiszalad a lábamból az erő (és rendszerint hülyén kezdek el viselkedni, még hülyébben, mint szoktam, 2002-ben Bolkówban például öt cigit szívtam el egy óra alatt miatta, “csak úgy lazán”, noha megrögzött antidohányos vagyok). Ugye, attól még lehetek heteró, hogy néha kivételt teszek? Egyébként is, biztos vagyok benne, hogy a meleg pasikat és a csőheteró nőket is játszi könnyedséggel babonázza meg ez a mojcaság, mert szép és furcsa, ami a természetben előforduló lehető legerősebb méreg, és nincs az a ronny moorings, akinek esélye lenne védekezni az ilyesmi ellen. És igen, ő az egyetlen, akinek még azt is elnézem, hogy igénytelen a helyesírása-gépelése: eh, képes akár DVD-t is úgy kiadni a kezéből, hogy nincsenek helyükön a vesszők és kimarad egy-egy betű… de ez sem számít, semmi sem számít…

Egy kicsit elkalandoztunk… hol is tartottam? Ja, 1991. Szóval a Xymox Amerikában turnézott, Ronny és Anke hivatalosan még együtt voltak, és közös szállodai szobát foglalt nekik az A&R, a merchandise pedig – hahaha – Ann és Mojca feladata volt. Mojcika, a kis pólóáruslány – hát nem kedves gondolat? Ó. Persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, elég ellenséges volt a hangulat: volt rá precedens, hogy Anke konkrétan nekiment Mojcának, aki elég jámbor természet egyébként, és jól megtépték egymást. A helyzet annyira eldurvult, hogy Anke a turné után Londonból New Yorkba költözött a csajával, és megváltoztatta a nevét is… azóta se találkozott vele Ronny, de állítása szerint nem is hiányzik az életéből az élmény.

Ronny és jómagam (kicsit jól voltam!)

A Phoenix után következő albumokat már egyedül csinálta Ronny Moorings, a következő két lemez pedig arcpirítóan ciki lett. Akkoriban a techno-house-rave volt a menő Londonban, és emberünk úgy gondolta, mindenképpen illik picit kurvulni ebbe az irányba (a Metamorphosis album egyik klipjébe még magyarázó néger is került, én kérek elnézést). Meglehetősen botor gondolat volt ez persze, már csak azért is, mert a, Ronny Moorings nem táncol, igazi Bika, az ülő fajtájú, nem is tud így aztán klasszikus dance tracket írni; b, aki jól ismeri az egész Clan of Xymox/Xymox repertoárt, az tudja, hogy nincsenek slágernek való számok, inkább konceptalbumok vagy egyenletes színvonalú trackek vannak, a táncos, mainstream rádióbarát electro sikere pedig mindig egy-egy ütős track köré épül; c, az underground darkwave-gothból ritkán sül ki jó, ha mainstream trance-re akar váltani, de egy dologhoz elég az ilyesmi: a régi közönség hátat fordít, az újnak pedig nem lesz elég trendi, tehát tökéletes előadói öngyilkosságról lehet csak szó csupán még akkor is, ha egyébként jó az anyag – hát még ha nem! Márpedig a Metamorphosis és a Headclouds nem volt jó, nincs az az elfogult fan, aki többnek nevezné, mint amit maga az elkövető mondott róla egy 2002-es interjúban a “that terrible crap” és az “identity crisis” kifejezések közé ékelve. És akkor még nagyon finoman fogalmaztunk.

Szerencsére aztán helyükre kerültek a dolgok: Ronny és Mojca visszacuccolt Hollandiába, mert London kicsit túl pörgősnek és trend-orientáltnak bizonyult, nem lehetett nyugodtan főállásban underground zenével foglalkozni. Akkoriban egyébként Mojca a Baltic Exchange-nél dolgozott, amit az IRA a levegőbe repített, és érthető módon ez az eset is elvette kissé a kedvüket az angol fővárostól – gótok, illetve ebben az időben épp gót prostik lévén azért elég életigenlő emberekről van szó. Innentől már okésan mentek a dolgok: Ronny Moorings visszatért a darkwave-goth-electro műfajhoz, amit 1984-ben a Joy Division és a Depeche Mode nyomán elindulva elkezdett, Mojca pedig örömmel csatlakozott a produkcióhoz, hol billentyűsként, hol basszusgitárosként, meg persze továbbra is menedzselte a Clan of Xymox ügyeit (egyébként én imádom a DIY-mozgalmat, de a klipkészítéshez kéne ezeknek hívni azért egy havert, aki jobban átlátja a dolgokat, ezek a statikus förmedvények ugyanis méltatlanok a zene színvonalához, tisztelet a kivételnek). Ezek után már csak vállalható albumok jöttek: az eklektikus wave popos Hidden Faces, a homogén darkwave Creatures, a tökéletes dark-goth-industrial-electro Notes from the Underground, a dark electróra reflektáló Farewell, aztán a Breaking Point, ami sokak szerint az 1986-os Medusa albumhoz hasonlít, és legutóbb az In Love We Trust, amiről már írtam.

Hogy jutott ez most eszembe? Csak úgy, a már említett számról. Hol máshol lehetnék offtopic, ha nem a saját birodalmamban? Végezetül pedig egy huszárvágással összekötném Emkééket meg Ronnyékat: az előbbi összevágott egy kis videót az utóbbi egyik számához. A vizuálártot már több, mint 300 ezren látták, úgyhogy most ide is kipakolom:

Na megyek, pörgök tovább…

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.
%d blogger ezt kedveli: