A liveblog, mint műfaj

Aktív hétvége áll mögöttem, szombaton 12-től 24-ig, vasárnap 9-től 22-ig nem voltam itthon, így ma csak előre időzített cikk tellett tőlem (még szerencse, hogy néha egy ülésre több poszt is előbukkan a tollam alól). Kronológiai sorrendben haladva először a szombatról ejtenék szót, mert muszáj feldolgozni a tapasztalatokat, terápia és tapasztalatátadás ON.

OTTO-gála, liveblog. Ebből most a második szó áll történetünk fókuszában, tehát teljesen irreleváns, hogy a mainstream popkultúrára kevésbé fogékonyak mennyire tartanak egy díjátadó gálát vagy fesztivált percről percre tudósításra érdemesnek. Liveblogot voltaképpen bármiről készíthetünk, legyen szó választásokról, háborúról, olimpiáról vagy forgalmi dugóról – a liveblog praktikusabb, színesebb és több kattintást generál, mint egy live stream, tehát nem teljesen haszontalan dologról van szó. Oké, én persze fanatikus vagyok, szerintem ami nem öl meg, az megerősít… éppen ezért izgalmas kihívásnak tartom a liveblogot, mint műfajt, még ha hat-hét óra munka után annyira le is fáradsz agyilag, hogy még az alanyt sem tudod összehangolni az állítmánnyal. (Igen, és az általam tesztelt éles helyzetekben még csak nem is lőnek rád vagy robbantanak épületeket körülötted, mint mondjuk egy háborús anyag elkészítésekor…)

Mit értünk liveblog alatt? Öt-tíz percenkénti – ha esemény van, még gyakrabbi – írásos riportot szöveggel, képpel videóval egy adott eseményről. Nem új számomra a feladat, mert ugye tavaly is volt gála, meg aztán ott volt a Balaton Sound és a Sziget hét napja (úristen, hét nap). Tavaly ezeken az eseményeken hárman-négyen dolgoztuk végig, ami egyértelműen kevés, mivel a következő pozíciókra szükség van a hatékonyság érdekében:

• egy ember, aki ír, szerkeszt, főoldalt frissít
• egy ember, aki fotózik
• egy ember, aki a videókat feltölti, a képeket begyűjti és méretre vágja
• egy ember, aki kamerázik
• egy ember, aki kérdezi a celebeket és a tömeget
• egy ember, aki a videókat vágja és használható kisfilmmé varázsolja (feliratozás, logók, zene stb.)
• egy ember, aki szaladgál színpadról színpadra, helyszínről helyszínre, és élőben vagy telefonon adja le a drótot annak, aki a szöveget gyártja és a képeket-videókat összehangolja a szöveggel

Akárhogy is nézzük, ez legalább hét ember – legalább, mert persze egy fesztiválon, ahol 15 órán át van program, ez a létszám is őrületesen kevés, hiszen a sok multitaszkolástól, rohangászástól és az állandó bizonytalanságtól már 6-7 óra után kitikkad az ember (kivéve Duracellt, aki 15x tovább bírja, és ezt többször bizonyította már). Képzelhetitek, mi volt tavaly a VOLT-on, ahol ketten, Balaton Soundon, ahol hárman, a Szigeten, ahol öten tartottuk a frontot hét napon át – nos, nem sírom vissza az alapélményt, amikor tíz-tizenkét óra munka után félholtan zuhan az ember az ágyba, na… aztán másnap kezdődik az egész elölről.

A szombati gála azonban alapvetően pozitív élmény volt, ezért frusztráció helyett kellemesen elfáradtam az este végére. Az, hogy most sikerélményem volt, alapvetően a következő okokra vezethető vissza:

• 17-től 23-ig voltam csak szolgálatban, ami emberi időintervallum. Ebből 19 és 22 között történtek a nagyobb volumenű dolgok, a fennmaradó időben kényelmesen el tudtam menni vécére meg a kajáspulthoz (rengeteget számít!)
• reális létszámú crew volt a feladat megvalósítására (több szerkesztőség működött együtt összehangoltan)
• összeszokott banda dolgozott együtt, nem értek nagy meglepetések (kivéve az, hogy idő előtt elfogyott a whiskey, eh)
• technikailag sokat segített, hogy a saját gépemen és mobilnetemen dolgoztam: így kimaradt a “hova a p***ba mentette ez a kib***** sz** a képeket”  és a “mi is volt a jelszó?”-féle fölösleges körök. A saját – vagy jól ismert – eszköz ilyen esetekben alap!
• a tavalyi élmények azért a frusztráción túl gyakorlatot is adtak: tudtam, az előző pontban felsoroltak közül melyik megy nekem a legjobban, leggyorsabban és legkönnyebben (egyértelműen az első, míg tavaly még mind a héttel kacérkodtam, illetve párhuzamosan három-négy pozíciót töltöttünk be mindannyian – lehet kísérletezni, de ez a műfaj NEM alkalmas erre!)
• és a legfontosabb, ami ezek közül leginkább tőlem függ, rajtam áll: most már rutinom volt abban, hogyan kell űzni az ipart: nyitva két ablak, mindkettőn belül több lap, és persze a Photoshop. Az első ablakban a liveblog főoldala figyel, ami automatikusan frissül percenként, itt követem, minden oké-e, mellette nyitva az “új bejegyzés”, hogy azonnal tudjak írni, ha jön egy infó vagy történik valami, emellett pedig mindig nyitva van az a két-három bejegyzés, ami más élesítettem, de még nem érkezett hozzá kép/videó (így nem kell külön kikeresni és megnyitni őket, amikor megkapom a vizuális körítés pendrive-on, elég feltolni a releváns cuccot és a frissítésre kattintani). Közben, ha érdekes anyag gyűlik össze, a blogposzt megy a portálra is, amihez a cikktesten túl főoldalt is kell frissíteni – ehhez kell a Photoshop.

Nagyon örülök, hogy az utóbbi kompetenciára sok szenvedés árán szert tettem (az a képességem már korábban is megvolt, hogy az egymondatos infót bármikor két-három bekezdéssé tudom duzzasztani :D), ezt tényleg csak a gyakorlat hozza meg. Mint ahogy azt is, hogy bírod a stresszt, ami a hangzavar közbeni multitaszkolással jár: egyszerre két felületre, párhuzamosan három-négy bejegyzést írsz, képeket válogatsz és pakolsz mindbe, közben óránként a főoldalt frissíted, követed az eseményeket, hallgatod az infókat, kommunikálsz a többiekkel és… nem őrülsz meg. Valszeg az utóbbi a legnagyobb kihívás, ehhez képest “tömörnek és szellemesnek lenni” már bakfitty.

Szóval, nem olyan ördöngös dolog ez a lájvolás, csak szokni kell. Ja, és a cucc-előtt-színpad-mögött-körben-állós-energiagyűjtős-fókuszálós ceremónián pont Steiner Kristóf keze jutott nekem, akit nagyon kedvelek! Tehát, most már elmondhatom: Steiner Kristóf megkérte a kezemet! ;)