Mit lehet tenni, ha az ember rosszul választott pályát?
Már csöpp kisemberként megszoktuk, hogy akkor jutunk az életet jelentő táplálékhoz és védelemhez, ha simulékonyak és szerethetőek vagyunk, elismerést és dicséretet pedig később is akkor csikarhatunk ki környezetünkből, ha megfelelünk elvárásaiknak. Végzetes istenkáromlás és máig kimondatlan tabu, hogy a szülői szeretet nem mindig áramlik zabolátlanul, szabadon, parttalanul, feltétel nélkül – pedig sajnos így van. Sokszor még csak nem is a szándékkal, hanem a képességgel van a gond: milliókat traumatizált a szennyes huszadik század, és a családi mintákat újrateremti a vérvonal. Sok negyvenes-ötvenes években fogant szülő nem is sejti, milyen zavart, rossz énképet ad át a gyerekének öntudatlanul, puszta féltésből és kételyből.
És akkor itt van ez a lány, a nyolcvanas évek elején készült születési bizonyítvánnyal, aki egész gyerekkorában azt érezte, bármit is tesz, nem lehet olyan jó, mint a testvére. A testvér, aki okos, erős, megfontolt, céltudatos, összeszedett és a saját lábán áll – vele ellentétben, akit többször is a család feketebárányává kiáltott ki a família. Mi mást is akarhat ösztönösen is egy gyerek, mint szülei osztatlan figyelmét, elismerését, szeretetét? Persze, történetünk főszereplője is csak erre vágyott.
Miután a család idejekorán kinevette és laza mozdulattal sárba tiporta a lány művészi – és egyéb – ambícióit, magára hagyták a pályaválasztás kátyújában: ő persze a pechesebb kategóriához tartozott, aki sok mindenhez ért, mindenhez egy kicsit, semmihez se nagyon (fejlesztéssel persze csodákat érhetett volna el, hiszen jó képességű, értelmes teremtésről van szó). Én sokkal szerencsésebb voltam: én is egyedül döntöttem – én inkább a család őrült, támogató liberalizmusa miatt – de legalább engem szűk spektrumra predesztinált a génállományom: kezdettől kizárt volt, hogy mondjuk matematikus vagy sportoló legyek. Sokkal nehezebb annak, aki akár mindkettő lehetne, és mellé még ötven egyéb dologhoz is konyít, ha picit megrázza magát.
Mit választott tehát ez a lány? Egy joviális, kiszámítható, minden piaci környezetben stabil érdeklődésre számot tartó, száraz, realista, földhöz ragadt területet a számok világából, amit egy jónevű – akkoriban, legalábbis – intézményben tanulhatnak ki a népek, ami önmagában olyan kihívást jelent számára, amelynek teljesítése megelégedéssel tölti el. Ha ő “nehéz” iskolában “bonyolult” dolgot tanul, akkor egész biztosan “okos” – tehát nyilván van olyan jó, mint a testvére, és családja is elismeri végre, szeretni fogják tehát, és az önmagáról alkotott képe is virágillatot kap.
Csak egy dologról feledkezett meg a lány: a saját személyiségéről. Arról, hogy izgő-mozgó, türelmetlen, kíváncsi, szószátyár lélek ő, aki képtelen tíz percnél hosszabb ideig egy helyben ülni, megőrül, ha nem kap visszajelzést a körülötte lévőktől, számok helyett pedig az emberek érdeklik: beszél, kérdez, dumál, fecseg, meggyőz, telefonál (tessék! mutass nekem egy embert, aki imád órákig telefonálni és nem csak szükséges rosszként, az információcsere gyors módjaként tekint a telefonálásra), ha kidobják az ajtón, bemászik az ablakon, közben pedig bárkivel azonnal, ösztönösen megtalálja a közös hangot. Ha ledobják a Marson, tíz percen belül öt új marslakó barátja lesz, akikkel egész életét megosztotta már.
Ezzel szemben mit csinál ez a lány, ha éppen, két-három hónapig, van munkája? Egy helyben ül egy irodában ötvenes nők között, és számol: hetekig tart, amíg egy-egy akta végére jut, visszajelzés soha nincs, emberekkel pedig maximum ebédszünetben találkozik, húsz percre. Figyelme tehát elkalandozik, nem halad egyről a kettőre, újra és újra hibázik, nem elég gyors és önálló, így aztán a végén – hiába barátkozott össze az iroda 20 kilométeres körzetében mindenkivel – mégis mennie kell. Újabb kétségbeesett keresgélés, létbizonytalanság, pénztelenség, kiflin és vízen élés, de ami a legkártékonyabb: újabb kudarcélmény, a haszontalanság és a tökéletes értéktelenség érzete, amit különféle pótcselekvésekkel és heves érzelemkitörésekkel próbál elfojtani magában. Zsákutca.
– Nézd, inkorrekt eljárás ide vagy oda, szerintem igaza volt a főnöködnek, és lássuk be, nem ő az első, aki kerek perec megmondta, hogy nem erre a melóra születtél. Annyi mindenhez értesz…
– Semmiről nincs papírom, csak erről, nem dolgoztam semmilyen más területen soha, ami szóba jöhetne. Hét évembe került ez az iskola, vért izzadtam, ott a diákhitel is… valamiből meg élni kell.
– Például fantasztikus sales-es, marketinges vagy rendezvényszervező lennél… és még ott van a… – és már sorolom is, régóta ismerem. – Zseniálisan kommunikálsz CEO-val és segédmunkással bárhol és bármikor, gyorsan reagálsz, ezer dologra tudsz figyelni egyszerre, még a jehovistákat is meggyőzöd arról, hogy valójában ők sátánimádók, huszonnégy órából tizenötöt végig pörögsz szünet nélkül, naponta minimum háromszor körbefutod a várost telefonnal a füleden… ide figyelj, te nem tudsz egy irodában ülni nyolctól négyig egy köteg papír mögött, számtengerben eltemetve…
– De nincs hozzá végzettségem, tapasztalatom, kapcsolatrendszerem, hogy mást csináljak. Erre tettem fel az életemből hét évet, tele vagyok adóssággal és semmim nincs. Nem mehetek el évekig tanulni valamit, aztán ingyen dolgozni két évig, közben meg éhen dögleni, elvégre nem támogat senki…
– Jó-jó, de legalább szét kéne nézni, mi más jöhet szóba, van-e valami OKJ-s képzés, amit munkanélküliként ingyen is elvégezhetnél…
– De miből tudnék megélni? A szakmámmal legalább könnyen el tudok helyezkedni és meg lehet élni…
– Meg lehet élni, de milyen szinten? Eddig szinte mindenhol minimálbérre voltál bejelentve, és kaptál százhúszat maximum. Ez huszonkét évesen kurva jó, de mindjárt itt a harminc, azért ez csak nem perspektíva hosszútávon…
– Hogyan kaphatnék én százhúsztól többet? Egyszer mondtam százötvenet, akkor is a képembe röhögtek, pedig multi volt…
– Na látod, ez a baj, hogy így gondolkozol! Amíg így gondolkozol, és válogatás nélkül napi nyolcvan helyre beadod ugyanazt az önéletrajzot, nem is fogsz normális összeget keresni! Hidd már el végre, hogy ettől többet érdemelsz, ez nem élet… és ami a legrosszabb és hosszútávon megöl: nyolc órát tölteni olyannal, ami nem is érdekel…!
– …de érdekel…
– Csak nem nyolc órában, hanem maximum egyben…
– Az lehet. De nem is tudok többet, nem is érdemlek többet. Az elmúlt években mindenhol hónapokig dolgoztam csak, mire beletanultam volna, rúgtak is ki…
– Ez is azt mutatja, hogy rossz úton jársz, nem azt csinálod, amire születtél. Annyi év után, ezért nem piacképes a tudásod. Mindenhol olyan emberre van szükség, aki önálló, gyors, pontos és átlátja az egész munkafolyamatot… ehhez pedig az kell, hogy napi nyolc-tíz órában érdekeljen, amit csinálsz, de téged ez nem tud ennyi időre lekötni.
– Később már jobb lenne, ha más típusú munkákat is kapnék. Komolyabbat. Meg tarthatnám én a kapcsolatot az ügyfelekkel…
– Te tudod. De én huszonöt éve ismerlek, és szerintem ez nem a te utad, nem véletlenül halmozod a kudarcélményeket.
– Három havonta kerülök padlóra és kell újra felépítenem mindent a nulláról.
– Többet érdemelsz, több vagy ettől…
A beszélgetés itt rendszerint véget ér, a történet önmagába kanyarodik vissza, mint a kígyó, aki saját farkába harap. A lány, történetünk főszereplője, még nem tud kilépni ebből a körből, én pedig nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Valóban vért izzadott az iskolájával, anyagi és emberi értelemben egyaránt, a szülők pedig most tapsolva várják, hogy végre nagy pénzeket keressen. De az élethivatás megtalálása és a karrierépítés nem vérizzadás, hanem küzdelmes, nehéz, mégis a teljességhez vezető öröm.
Tudom, hogy csúnya közhely azt mondani, hogy bármikor válthatunk, és bármikor tudni is kell váltani, hiszen az okos ember több lábon áll. A valóságban nagyon nehéz váltani, még akkor is, ha nem áll mögöttünk család, amit el kell tartani – hát még ha igen. Ugyanakkor szent meggyőződésem, hogy nem építhetünk egy egész életet kudarcélmények sorozataira, amit olyasfajta megfelelési kényszer szült, amellyel még mi magunk sem mertünk soha szembenézni.
Eszter's Offtopic 
Egyrészt örülhet, mert neki legalább vannak képességei, nem totálisan értéktelen, mint mondjuk én. Másrészt viszont ha nem érzi jól magát ebben a helyzetben (márpedig nem), akkor joga és oka van kilépni belőle. Szvsz.
Héhéhé, node:
a, képességeid neked is vannak, max nem straight away matematikaiak (ráadásul a logikai képesség sok mindent pótol azon a területen is) -> más meg arra vágyik, amit te tudsz, a képességek értékes vagy értéktelen mivoltja szubjektív dolog, a létük vagy nemlétük viszont ténykérdés;
b, nem csak és kizárólag a képesség az, amitől értékes lesz valaki, de ez már egy összetettebb kérdés.
Szvsz.
ps.: Ettől még tény, hogy vannak “piacképesebb” és kevésbé piacképes tehetségek. Pl. én nagyon béna – oké, és rutintalan – is vagyok takarításban, főzésben, és irigylem azokat, akiknek ez lazán megy és még élvezik is… még sincs presztízse a takarítói szakmának, let alone anyagi megbecsülés. De attól még képesség, amit én speciel örömmel vennék (utálom, hogy élvezem a szép, tiszta környezetet, de nekem több órás munka eljutni idáig, amit nem élvezek egyáltalán). Ez csak egy példa volt, annyit akartam érzékeltetni, hogy a képességek értéke szubjektív, létük viszont tény.
“a, képességeid neked is vannak, max nem straight away matematikaiak (ráadásul a logikai képesség sok mindent pótol azon a területen is)”
Ehhez képest ezzel a rohadt kémiával is mennyit kínlódom, pedig a matekos alapjait átvettük már gyakorlott DC-fejlesztővel. És tudom, hogy utána nem ez lenne a fő profil, de BSc felvételihez muszáj. (Különben az már a hülyeségem miatt költségtérítéses lenne, szal még ha fel is vesznek se tudjuk fizetni :-/)
“-> más meg arra vágyik, amit te tudsz, a képességek értékes vagy értéktelen mivoltja szubjektív dolog, a létük vagy nemlétük viszont ténykérdés”
Nem a vágyakról van szó, hanem hogy alkalmassá tesznek-e természettudományos pályára vagy nem.
“b, nem csak és kizárólag a képesség az, amitől értékes lesz valaki, de ez már egy összetettebb kérdés”
Túróst nem az. Ne akard nekem azt a polkorrekt dumát elsütni, hogy mindenki egyenlő és/vagy egyszeri-és-megismételhetetlen, mert ez az irreleváns nyávergás akadályozza meg az eugenikai programok (human quality control) bevezetését és ezzel az emberi populáció nagymértékű feljavítását már kb. 50 éve.
“ps.: Ettől még tény, hogy vannak “piacképesebb” és kevésbé piacképes tehetségek.”
Nem a piac a lényeg, hanem az átlagos életminőség javításához való hozzájárulás. Pl. rohadtul nem izgatna mennyit keresek (na jó, a létfenntartási szint felett), ha sikerülne mondjuk az AIDS vagy bármelyik hasonló rondaság gyógymódját megtalálnom, vagy egy hatékonyabb módszert a hostVSgraft/graftVShost reakció kivédésére, vagy olyan transgender beavatkozást kidolgozni, ami “olyan lesz mint az igazi”, vagy valami ilyesmit. Lehet h perverz vok de az a tudat, hogy “csináltam valamit” sokkal többet jelentene… (épp erről faragok WeCount2-n posztot amúgy, ha akarod folytassuk ott).
Értem az érveket, de nem minddel értek egyet. Az “átlagos életminőség javításához való hozzájárulás” tagadhatatlanul érték, de
a, nem az az egyetlen arca, amit te annak tüntetsz fel a hsz-ben (tehát vagy természettudományos pályán elért kimagasló tudományos eredményhez kötődő életminőségjavítás vagy szervdonorság)
b, nem feltétlenül minden ember számára ez a két út létezik ahhoz, hogy hasznos és elégedett életet élhessen, és nem lesznek kevésbé értékesek azok, akik számára nem ez a végcél (sőt: lehet, hogy kicsiben többet tesz, és nélküle a nagy se létezne… sok száz zseninek volt pl. anyja vagy mondjuk mestere, aki támogatta, elindította, és aki nélkül nem ért volna el lófaszt se, detail is everything)
c, volt olyan is, amit nem értettem: ha az emberi kapcsolatok és az ember, mint olyan nem képvisel számodra általános értéket per se, akkor mi az, ami motivál a sorsuk jobbá tételében?
Ami az a, pontot illeti… hát, az azért szarul venné ki magát, ha csak az lenne értékes ember, aki természettudományos pályája csúcsán felfedezte X betegség ellenszerét vagy szerveit adja embertársainak. Természetesen ezzel együtt óriási teljesítménynek tartom, ha valaki ilyesmit tesz (az utóbbit meg alapvető emberi kötelességnek tartom), de szerencsére azért nem csak a természettudományos pályákhoz való affinitás hozhat az emberiség számára hasznos, pozitív eredményt, illetve képvisel valódi értéket… pl. zene, irodalom, filmművészet, vizuális művészetek etc. nélkül eléggé orwelli disztópia lenne a világ. És itt még mindig csak az intellektuális képességeknél tartunk, ami egy szűk spektruma annak, ami egy embert értékessé tesz.
Az pedig, hogy kinek milyen értékei vannak, nem polkorrekt duma a részemről (természetesen nem egyenlő minden ember neurobiológiai értelemben), és az előző komment erre vonatkozó mondatát nem általánosságban értettem.
Ettől függetlenül a saját megtapasztalásom azt mutatja, hogy az intellektuális képességeknél sokkal fontosabbak azok a kvalitások, amik az emberi kapcsolatok és az önmagunkkal való viszonyunk szintjén jelennek meg. Pl. egy barát, egy szülő, egy testvér, egy szerelem, egy szexpartner etc. nem attól lesz fontos az életemben, mert adott területen relatív magas eredményt ér el, pláne nem azért, mert mondjuk felfedezte a rák ellenszerét (ettől még full respect és leborulás, ha így van). Az életminőséget elvégre nem az anyag – de még csak nem is adott betegség, állapot likvidálása – adja, hanem az elégedettség érzete, amit elsősorban a kiegyensúlyozott, reális és pozitív énkép és a szeretetteljes emberi kapcsolatok hoznak meg, mellé pedig hisz mindenki azt, amit akar – mondom én ezt a saját tapasztalataim alapján, de számos hedonista, ateista, materialista, spirituális és vallásos ember hasonló alapélményt fogalmazna meg, maximum a motiváció térne el az egyes esetekben. Persze nyilván más a percepció, ha valaki kizárja az interperszonális kapcsolatokat és egyedül a “csináltam valamit” tudat motiválja, ez viszont már egyéni preferencia és döntés kérdése, nem univerzális értékmérő. Kinek a pap, kinek a papné, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a világ megváltását magunkkal kell kezdeni (a DC-fejlesztő ehhez jó első lépés: van valami, amit akarsz, és lépéseket teszel az akadály elhárítására).
Mindenesetre neked olyan a világképed, nekem ilyen, szerintem ezen nincs mit megvitatni, no offense.
“a, nem az az egyetlen arca, amit te annak tüntetsz fel a hsz-ben (és egyébként)”
Ezt már sokan mondták, de konkrét példát még nem sikerült felhozni.
” b, nem feltétlenül minden ember számára ez az egyetlen út ahhoz, hogy hasznos és elégedett életet élhessen”
Az elégedett élet még nem egyenlő a hasznossággal, maximum a sikeres önzéssel. Meg van olyan is, aki gyárilag elégedett, akármi történik vele. Akkor ne is törekedjen senki semmire, mert cél nélkül is lehet az ember boldog?
“ha az emberi kapcsolatok és az ember, mint olyan nem képvisel számodra általános értéket per se, akkor mi az, ami motivál a sorsuk jobbá tételében?”
Az ember értéket képvisel olyan értelemben, hogy mi vagyunk az egyetlen faj, amely ezen a bolygón képviseli az intelligenciát. A mi dolgunk az univerzum megismerése, megértése, mert nekünk vannak meg hozzá az eszközeink. Valamint ott van még az is, hogy ha szenvedést okozni bűn, márpedig az, akkor a szenvedés megszüntetése a bűn ellentéte, vagyis jótett, regardless a szenvedő alany jövőorientált értékére nézve.
“nem attól lesz fontos az életemben, mert adott területen relatív magas eredményt ér el”
Aha. Neked személy szerint tökmindegy, mennyire hasznos az egész szempontjából az adott ember, kizárólag az érdekel, hogy neked mennyire az. Gondolom nem kell magyaráznom miért orbitális önzés. Plusz megint a “Akkor ne is törekedjen senki semmire, mert cél nélkül is lehet az ember boldog?” című kérdéskörre kanyarodik vissza.
A művészetekre kitérve: azokhoz nem kell egy élet munkája. Hobbinak, terápiás célra, kommunikációs módnak jók (az írás nekem is a szívem csücske ilyen szempontból), de világot megváltani nem lehet velük. Ha lehetne, Huxley megakadályozta volna a fogyasztói társadalom hülyeségeit.
“a kiegyensúlyozott, reális és pozitív énkép és a szeretetteljes emberi kapcsolatok”
Ami nekem rég megvan, de mit érek vele? Lócitromot. Az a baj, hogy inkább a globális szintet nézem, te meg az egyéni szintnél leragadsz. Pedig szerintem tudnál látni feljebb is, csak valamiért nem akarsz.
“van valami, amit akarsz, és lépéseket teszel az akadály elhárítására”
Egen, és mi van, ha ezek a lépések nem válnak be? Vagy más tényezők is hátráltatják a tervet? Részletesen: http://wecount2.blog.hu/2010/06/23/exitus_acta_probat
“A mi dolgunk az univerzum megismerése, megértése, mert nekünk vannak meg hozzá az eszközeink.”
Ez világképbeli dolog, amit te szubjektíve így látsz, más ember meg másképp.
“Valamint ott van még az is, hogy ha szenvedést okozni bűn, márpedig az, akkor a szenvedés megszüntetése a bűn ellentéte, vagyis jótett, regardless a szenvedő alany jövőorientált értékére nézve.”
Tény, hogy a többség egyén szintjére lebontott megközelítését leegyszerűsítve önzésnek is nevezhetjük, viszont ettől még a “szenvedés megszüntetését” eredményezi ugyanúgy, mint mondjuk az AIDS gyógymódjának kidolgozása.
“Neked személy szerint tökmindegy, mennyire hasznos az egész szempontjából az adott ember, kizárólag az érdekel, hogy neked mennyire az. Gondolom nem kell magyaráznom miért orbitális önzés.”
Nyilván önzés, hogy olyanokkal vagyunk, akikkel csípjük egymást és segítünk egymásnak, viszont mindez a szenvedés megszüntetését eredményezi az adott mikrocsoport számára, ugyanúgy, mint ahogy egy másik mikrocsoportnak fizikális problémáira jelenthet gyógyírt egy modern orvosi eljárás. Az előbbi ugyanúgy érték, mint az utóbbi.
És itt felmerül a kérdés, hogy a globális, emberiség számára felmérhető hasznosság hány embernél kezdődik? Egynél még nem számít annak, száznál már határeset (pl. a primordial dwarfism csak kb. száz embert érint a világon), egy milliárdnál már egyértelmű? Ezt nem lehet számszerűsíteni szvsz, akkor meg pláne nem, ha alaptételünk, hogy az emberek nem egyenlőek, lásd korábban, amit nyilván számos elmélet cáfol, de ez most nem releváns.
“Plusz megint a “Akkor ne is törekedjen senki semmire, mert cél nélkül is lehet az ember boldog?” című kérdéskörre kanyarodik vissza.”
Az, hogy valakinek más a célja, mint pl. neked – vagy nekem for that matter – még nem jelenti azt, hogy céltalan.
“viszont ettől még a “szenvedés megszüntetését” eredményezi ugyanúgy, mint mondjuk az AIDS gyógymódjának kidolgozása. ”
“a szenvedés megszüntetését eredményezi az adott mikrocsoport számára”
Szigorúan fizikai szenvedésre gondoltam. Az emósok más lapra tartoznak.
“Ez világképbeli dolog, amit te szubjektíve így látsz, más ember meg másképp.”
Na basszus, már az is baj, ha kíváncsi vagyok? :-D Amúgy rajtunk kívül tényleg nincs más, aki képes lenne rá… hacsak nem az egerek (lásd Galaxis Útikalauz, lol).
“Ezt nem lehet számszerűsíteni szvsz, akkor meg pláne nem, ha alaptételünk, hogy az emberek nem egyenlőek”
Számszerűsíteni nem is, de van egy elég egyszerű litmus test: ha az adott dolog az adott pillanatban egy adott embernek segít, de nem használható elvben korlátlan mennyiségű “idegen” másik embernek egy jövőbeli időpontban, az személyes és nem globális cucc. Nem helyzetfüggetlen, ergo standardizálhatatlan, ergo képtelenség pl. átfogó breeding policyt alapozni rá. (Kicsit máshogy, de ugyanez a gond az anekdotikus bizonyítékokkal is.)
Az emberek pedig egyenlőbbé tehetők – pontosan azzal, ha van breeding policy amivel a Gauss-görbét lehet “vékonyítani” :-)
“Az, hogy valakinek más a célja, mint pl. neked – vagy nekem for that matter – még nem jelenti azt, hogy céltalan.”
Ebből miért következik az, hogy az én célom hülyeség?
Amúgy meg komolyan annyira relativista vagy, hogy a “meg akarok dugni annyi csajt amennyit csak lehet” és az “az LHC-ben akarok dolgozni az univerzum eredetén meg a világűr meghódításán” típusú célok tökéletesen ugyanazt az értéket képviselik számodra kizárólag azért, mert a kiagyalóját mind2 boldoggá teszi?
“Szigorúan fizikai szenvedésre gondoltam. Az emósok más lapra tartoznak.” – ez fair enough, de mi teszi a fizikai szenvedést elviselhetetlenebbé, mint pl. a lelkit? Ha a valóságban szigorúan csak a fizikai szenvedést vesszük szenvedésnek, felmerül a kérdés, miért szenvednek olyanok is, akiknek nincs fizikai bajuk? És itt nem csak az emósokról van szó. :)
To cut it short, két fontos dolog van:
a, a szenvedés megszüntetése illetve az életminőség javítása nem csak fizikai dolgokhoz köthető, hanem attól sokkal összetettebb valami, a Maslow-piramis tehát “kiment a divatból”;
b, értem én az osztályzást, hogy a “jövőben korlátlan számú más emberre is használható legyen” az adott algoritmus, de ezzel az erővel csak adott fizikai betegségben szenvedő emberek életminősége javítható, mi van azokkal, akiknek nem ilyesfajta módjára van szüksége a szenvedés enyhítésének, megszüntetésének? Ráadásul minden ember más és más, még az anyag szintjén is: nem véletlenül gyógyulnak ki egyesek a rákból ugyanazzal az orvosi módszerrel, míg mások nem. Ugyanígy a nem fizikai background is széles – még szélesebb skálán – mozog, és mindezek ugyanúgy hozzájárulak az életminőséghez.
“Ebből miért következik az, hogy az én célom hülyeség?” – nem, egyáltalán nem következik az. Én csak azt mondtam, hogy nem csak ez a két út létezik, hanem ettől szélesebb a skála, bár végtelenségig lehet azon elmélkedni, mi miért hasznos az emberiség számára, hogyan szünteti meg a szenvedést és járul hozzá az életminőség javításához. A “meg akarok dugni annyi csajt amennyit csak lehet” és az “az LHC-ben akarok dolgozni az univerzum eredetén meg a világűr meghódításán” típusú célok nyilván nem képviselik ugyanazt az értéket (kivéve, ha az illető úgy dug és annyit, hogy ihaj – lol, j/k), viszont rengeteg dolog van, ami elszántságot, tudást, tehetséget, jó szándékot igényel és ezáltal javítja az életminőséget annak ellenére, hogy nem természettudományos területhez köthető.
És mi van azokkal, akik képviselik az említett “magasabb rendű” értéket, viszont rosszra használják (mittomén, genocide, önös célok, pénz-hatalom etc.). És kim mondja meg, mi lesz “jó” vagy rossz” cél? Honnan látod a folyamat elején, mi lesz belőle? A tudományban nem mindig olyan eredményt kapsz, amit vársz. Ezek mind relatív dolgok. Aki keféli a csajokat életcélként legalább nem okoz nagyobb kárt sem.
Nem látom a folyamat elején, mi lesz belőle, viszont ha meg sem próbáljuk, akkor nem lesz semmi. Nehogymár egy-két tévedés miatt te is az egész tudományt ki akard dobni a kukába, miközben magad is egy high-tech eszközt (számítógép) használsz.
És már hogy ne okozna nagyobb kárt – a korlátlan szaporodás az egyik legnagyobb kár, amit helyre kell hoznunk, mielőtt a természet teszi meg.
“miért szenvednek olyanok is, akiknek nincs fizikai bajuk?”
Mert pl. akadályozza őket valami a céljaik elérésében, mondjuk a mélyszegénység. Baszott nehéz kikerülni belőle, de ez elsősorban társadalmi probléma (amin mellesleg a népességcsökkentés és a Soylent Green sokat segítene, ha nem is szüntetné meg azonnal).
“mi van azokkal, akiknek nem ilyesfajta módjára van szüksége a szenvedés enyhítésének, megszüntetésének?”
Mit gondolsz, miért vagyok a _korlátlanul legális_ euth mellett?
A Maslow-piramissal én se értek egyet, de azért az elég egyértelmű, hogy általában az ember nem akar beteg lenni vagy éhezni. Aki igen, annak persze joga van hozzá, de sztem ez messze van az általánostól.
“viszont rengeteg dolog van, ami elszántságot, tudást, tehetséget, jó szándékot igényel és ezáltal javítja az életminőséget annak ellenére, hogy nem természettudományos területhez köthető.”
Ez egy elég gyakori kifogás, de nevezz már meg valami konkrétumot is. Például micsoda?
Attól én is nagyon parázok, hogy esetleg kiderül, hogy alkalmatlan vagyok a programozói pályára. Pedig ha erre alkalmatlan vagyok, akkor tényleg mehetek szenet lapátolni.
Nem feltétlenül rossz jel, ha az ember néha felteszi magának ezeket a kérdéseket. T.i. a leginkább akkor látjuk, hogy lóf***t se tudunk, amikor már van egy nagyobb rálátásunk a témára. “Büszkén tekint az égre a búza, amíg éretlen, míg az érett búzakalász lehajtja fejét.” Az pedig végképp természetes dolog, hogy a pálya főbejáratánál, “vizsga előtt” az ember úgy érzi, “semmit sem tud”. :)
Szia Eszter! És szia Barátnő!
Úgy érzem, hogy erre most reagálnom kell, és valószínűleg nagyon hosszan fogok coming outolni, remélem, nem gond, hogy ezt a Te blogodon teszem.
A barátnőddel megfoghatnánk egymás kezét, elég hasonló cipőben járunk, bár az én esetem eltér valamennyire az övétől, a családi háttér is, és az (eddigi) (vég)kifejlet is.
Szóval én eredetileg humán beállítottságú vagyok és valamikor általános iskolában döntöttem el, hogy újságíró leszek. Nagyon magabiztos gyerek voltam támogató családi háttérrel. Valamiért a gimnáziumban elveszítettem az önbizalmamat, és attól kezdve csak megfelelni akartam. Mindig, mindenhol, mindenkinek. És ahogy a barátnődnél, ez nálam is érzelmi kitörésekhez vezetett. Nem csináltam kirívó dolgokat, csak néha előtört a magabiztosságom és olyankor a végletekig “előadtam” magam… Aztán nem vettek fel egyetemre, de a szüleim akkor is támogattak, beiratkoztam egy újságíró suliba, majd jött a bölcsészkar. Viszont ott is sokszor éreztem azt, hogy hol vagyok én a többiekhez képest… Amire befejeztem az egyetemet, rendesen furdalt a lelkiismeret, hogy 7 éve tanulok, és még nem is volt rendes melóm… és akkor ez az érzés oda vitt, hogy nem kezdtem el újságíró állásokat keresgélni, hanem beleugrottam a multik csodálatos világába (mert oda egyből felvettek), ami kb. olyan volt, mint valami gyári munka, szalagsoron gyártottuk a dolgokat, különféle rendszerekben dolgoztunk… Kb. egy évig bírtam, aztán elhúztam külföldre és úgy jöttem vissza, hogy na, akkor én most belevágok. Jelentkeztem az MTV gyakornoki programjára, ahol bejutottam az utolsó négybe… majd ott kiestem, de ez nem keserített el, azt mondtam, hogyha ismeretség nélkül ide eljutottam és láttak bennem fantáziát, akkor jó vagyok (de mint látod, akkor 27 évesen is kellett a megerősítés). Majd teltek a hetek és nem volt munkám, de azt mondtam, hogy nem megyek újra multihoz. Majd újra jött a lelkiismeret-furdalás, és jelentkeztem egy céghez, ahova rögtön fel is vettek és azóta (lassan 3 éve) ott vagyok. Értékesítőként dolgozom, azaz én valamennyire maradtam a humán vonalon. A barátnőddel ellentétben engem nem akarnak elküldeni, sőt, nagyon szeretnek, illetve szeretik, ahogyan dolgozom, és megélhetési gondjaim sincsenek, még ha nem is keresem halálra magam.
Tudom, hogy a versenyszférában megállom a helyemet, ami leginkább annak köszönhető, hogy tudok dolgozni, még akkor is, ha nem köt le a munkám. Persze, gondolom, mások számára is egyértelmű, hogy ez mekkora elfojtás, és persze erről én tehetek. Itt most nem sírni akarok, csak leírom, hogy nem a barátnőd az egyetlen… és hogy miért nem váltottam? Régen féltem a visszautasítástól, most meg a létbizonytalanságtól rettegek. Hogy elmegyek valahova, ami nem olyan biztos, mint a jelenlegi helyem, ahol már mindent tudok, ahol elismer a főnököm, ahol jónak tartanak, ismerem a helyi viszonyokat, az embereket; tudom, mit várhatok… A barátaim mindig azt mondják, hogy ne foglalkozzak ennyit a munkámmal, inkább a szabadidőmben töltődjek fel. Csak nagy hatással van ránk, hogyha 8-10 órát töltünk el naponta a melóhelyen olyan valamivel, ami nem is érdekel. Érdemes átgondolni, (és ez tanács a barátnődnek), hogy mi lenne, hogyha nem pocsékolnánk el az energiánkat, hanem olyan valamibe fektetnénk, amit valóban élvezünk? Milyen jók lennénk benne… A barátnőd fél a kudarctól, mert már többször átélte, én is félek a kudarctól, de én azért, mert még nem éltem át… szerencsés ez 30 évesen?? Nem hiszem…
Én most próbálok változtatni, p.l. elkezdtem blogot írni, igaz, még csak két bejegyzésig jutottam :-), de legalább írok. És ebben Neked nagy szereped van, még ha nem is ismerjük egymást. Bizonyos írásaid eléggé felráztak. Keresek munkát, de csak olyan helyre küldöm el a jelentkezésemet, ami tényleg érdekel. Nem parázok azon, hogy feladjam a biztos állásomat, ezen ráérek akkor töprengeni, hogyha kapok egy állásajánlatot, addig meg hagyom, hogy történjenek a dolgok.
Ennek az egésznek mélyen gyökerező okai vannak nálam is és a barátnőd esetében is, de szerintem a legfőbb ok a gyávaság. Túl kell lépni a saját korlátainkon, belevágni és hagyni, hogy történjenek a dolgok. A barátnődet a korábbi kudarcok hátráltatják, vagy lehet, még nem tudja, hogy mit is akar valójában csinálni, illetve ma már nem is tudjuk, milyen munkák vannak. Régen volt a tanár, orvos, fodrász, bolti eladó, stb., ma meg nem is tudjuk, hogy mit takar egy-egy hangzatos angol nevű foglalkozás. Érdemes lenne ennek utánanézni, és hagyni a francba a matekot, meg azt, ami nem köti le. Aki ezt nem éli át, annak ez érthetetlen vagy idegesítő. Én azt mondom, hogy én már ezerszer próbáltam átbeszélni az okokat barátokkal, családdal, mindenkivel, de talán fel kell adni az okok keresését, vagy a kereséssel párhuzamosan haladni előre… mert ha olyannal foglalkozol, amit nem szeretsz, nem sok választásod van: vagy azt mondod, hogy leszarom, de erre kevés ember képes, vagy belehülyülsz… vagy váltasz.
Én még csak most kezdtem el lépegetni, de számomra ez is nagy dolog. Mert egyszer élünk, és nagyon nem mindegy, hogyan. Ráadásul az nagyon nagy ajándék, hogyha valaki sok mindenhez ért, de ezt csak ő tudja elhinni, más nem tudja meggyőzni őt. Apukám néha azt mondta, hogyha valaki sok mindenhez ért, megvan az a veszély, hogy szétesik a sok minden között… de ha tudatosan építi az életét, és kiválasztja azt, amit a legjobban szeretne vagy talál valamit, amiben egyesítheti a képességeit, sokra viheti. (ezt persze azért volt fontos kérdés számomra, mert én sem vagyok egy szerteágazó tehetség; inkább kétbalkezes, botfülű, matekból gyenge, sportban bamba, stb.) Arra vegyétek rá a barátnődet, hogy próbálkozzon, és néha egy-egy jól időzített, erősebb leb..ás sem árt, bár rosszul esik, de hosszútávon használ, én már csak tudom. :-) Persze, ő az, aki lépni tud, Ti csak segíthetitek a háttérből. Az OKJ képzés jó ötlet, én is úgy döntöttem, hogy újra beülök az iskolapadba, így kicsit bekerülök abba a világba, ami érdekel. (Egyébként a KOS-t néztem ki, anno rajtuk keresztül jutottam el a Te oldaladra is)
Másoknak nehéz ezt megérteni; lehet, azt mondani, hogy tehetetlen, önsajnáló picsák vagyunk, és ebben is van igazság.
Barátnődnek annyit üzenek még, hogy fent leírtakat én gondolom, lehet, hogy ő teljesen másképp éli meg ezt, ahány ember, annyiféle… És legyen itt a mottó az, hogy “ameddig
nem veszítettem el mások megbecsülését, nem is gondoltam, mekkora teher volt az számomra”.
És oda is el kellett jutni, hogy ezt így leírjam, és ha belegondolok, hogy eleinte még kommentet sem mertem írni, már ez is eredmény. :-)
PS. Egyébként barátnőd csillagjegye véletlenül nem nyilas? Amit a személyiségéről írtál, lehetne az én jellemzésem is…:-)
Szia Marcsi!
Ez egy nagyon jó komment, örülök, hogy leírtad a tapasztalataidat. Az mondjuk tény, hogy kompromisszumok mindenütt vannak, akármit, akárhol dolgozik az ember. Igaz, a humán szférán belül maradni azért jobb, mint teljesen más területen belül mozogni, és úgy váltani.
Az újságírók közül persze szinte mindenki a két dolog valamelyikén ábrándozva nőtt fel:
– közszolgálati szféra;
– kreatív szabadúszó állandó munkákkal.
Nekem viszont az a tapasztalatom, hogy a versenyszférában lehet igazán megtanulni az alapokat (tegyük hozzá, már a közszolgálati se az, ami 20 éve volt, az MTV-ről is levesznek kultúrműsorokat nézettség-faktor miatt, like WTF?), és mindenképpen jót tesz az embernek egy kis “futószalag”. Miért? Elnyomja a gátlásokat: nincs idő rájuk. Nem tudsz feszengeni, jó-e ez vagy az, mert muszáj csinálnod, mint ahogy muszáj kipróbálnod a szakma tizenötféle területét válogatás nélkül. Tehát rutinos leszel, amiből a felettes éneddel nyilván tudsz majd szelektálni később. No meg remek pszichológia látni, mire mozdul a tömeg… és hogyan tudsz játszani ezzel más értékek javára, vagy “csak úgy”. Szóval nem kell rettegni a multiktól, nyilván nem az a személyes, meghitt, magasabb szellemi célokért működő szellemi közeg a legtöbb esetben, viszont számos gyakorlati haszna van, ami jót tesz az embernek hosszútávon. :)
Nem vagyok szakértő, de sztem is kicsiben érdemes elkezdeni a váltást: egy egyéves képzés (KOS jó pl.), blog, céges belső lap, egy-egy vendégcikk ide-oda, akár ingyér’. Mindez hivatkozási alapot ad, amivel már lehet blindre kilincselni (feltölteni a CV-t a legnagyobb hazai kiadók karrier-oldalára és bombázni kicsiket-nagyokat önéletrajzzal, referenciával). Eleinte külsősként érdemes, napi 2-3 óráz igénylő munkával kezdeni, a régi főállás mellett, ami biztonságot ad. Aztán szerencsés esetben ebből lehet főállás is akár, de legalább közben nem mondasz le semmiről. Viszont tény, hogy rengeteg olyan későhúszast-harmincast ismerek, akik megszokták, hogy már 250 fölött visznek haza, netán vállalkozóként ettől jóval többet, és nem akartak beülni egy 120-as-150-es állásba, hiába volt az a “szerelmük”. Ezért érdemes sztem kicsiben elkezdeni, úgy nem olyan élés a váltás és nem kell nulláról indulni, hiszen a főállás mellett napi 2-3 óra munkával már felépíthető egy használható referencia, no meg nincs két szék közül a padlóra-effektus sem.
Én is úgy gondolom, hogy pazarlás 8-10 órát olyannal foglalkozni, amihez nincs az embernek kedve egyáltalán: persze olyan meló nem létezik, aminek nincsen unalmasabb, idegesítőbb, vacakabb szegmense és ami nem teher olykor, de ezt a minimumra kell redukálni. A jó ötleteknek, építő gondolatoknak pedig nem szabad a sarokba kerülniük. :)
Apropó, jó ötletek: az ember legnagyobb hibája, hogy egy ötletre – kibontatlanul – azt mondja, “nem elég jó”. Ilyen nincs. Foglalkozni kell vele, aztán majd kiderül, mire jó az ötlet. Legrosszabb esetben mi lehet? Kiderülhet, hogy tényleg nem az az évszázad ötlete – so what? A versenyszférában pont az a jó, hogy nincs idő ezen gondolkozni, csinálni kell, és sokszor így születnek a legjobb dolgok. Ráadásul ott több szempont alapján mérlegelsz, és valamelyik szerint csak jó lesz az ötlet… :)
No, hát én a magam nem egészen 24 évével (1,5 hónap múlva betöltöm nah :D) nem túl sok munkatapasztalattal csak azt tudom mondani, hogy a barátnődnek elsődlegesen tényleg az a legnagyobb baja, hogy nincsenek jó kapcsolatai. Mert a végzettség és a tapasztalat csak egy dolog, mindenbe bele lehet tanulni, ha az ember eléggé elszánt. Én magam is alapvetően humán beállítottságú vagyok, mégis gazdasági főiskolát végeztem (22-én mindenki nagyon szorít nekem, mert államvizsgázni fogok!!! :P) Szenvedtem eleget a matekkal, számvitellel, pénzüggyel és természetesen a jó öreg statisztikával is, de megcsináltam, és most, mikor túl vagyok rajta, visszanézve csak annyit tudok mondani: “non, je ne regrete rien” (vagyis nem bántam meg semmit) Nagyobb rálátásom lett a dolgokra, és talán vhol az életben még hasznosítani fogom. Ha mást nem, hát a családomat fogom terorizálni a primitív függvényekkel! XDD
Másrészt annyival könnyebb nekem, hogy a suli különleges specializációkat kínált, így én pl. a Távol-Keleti szakiránnyal (mint kiegészítő ismeret) sokkal több lehetőségem van, mint annak az évfolyamtársamnak, aki mondjuk pénzügyre vagy logisztikára specializálódott. Én elmondhatom, hogy mindenhez értek, de semmihez se igazán, de megvan a lehetősége, hogy bármibe beletanuljak a jövőbeli munkahelyemen, és a munkámat a saját formámra/stílusomra alakítsam, hogy mindenből a legjobbat hozzam ki a végén. :)
Szóval lehet, hogy a végén egy banknál kötök ki, mint befektetési tanácsadó, vagy könyvelő egy cégnél, holott ezen szakterület nagyon messze állnak tőlem. :)
Más dolog viszont az olyan szakmák, amik kimondottan kreativitást igényelnek, és az illetőnek nincs hozzá elég affinitása. (pl. marketing-reklám) Azt nem szabad erőltetni.
Eszter, köszönöm a tanácsaidat, élni fogok velük! :-)
Összességében olyan ez, mint amit bármelyik pszichológiai kisokosban is elolvashatunk:
1. ismerjük fel, hogy gáz van
2. valljuk be magunknak
3. fogadjuk el a tényt
4. fogalmazzuk meg a célokat
5. hajrá!
És amit mindig mondanak: változtass…:-)
Lehet 18-23-28 évesen kitaláltunk magunknak valamit, de senki nem mondta, hogy ezt így kell csinálni per siempre….összegezve nekem ez a válaszom a kérdésedre, szerintem ezt lehet tenni, hogyha az ember rosszul választott pályát.
Hát, emberek… Én rohadtul nagyon örülnék ha százhúszat, százötvenet hazavihetnék egy hónapban, mert most messze nem keresek ennyit, pedig diplomásként úgymond a saját szakmámban dolgozom. Szeretem is, amit csinálok, tudom, hogy luxus ennyiért dolgozni, de a mi szakmánkban senki sem kap többet. De talán még nagyobb luxus lenne olyasmit csinálni, amit utálok. Egyetlen szerencsém, hogy van egy párom, aki szintén keres, mert különben nem tudnék megéni az szeretett, de szégyenletesen alulfizetett munkámból. A legjobb barátnőm minden álma, hogy általános iskolában kicsiket taníthasson- ehhez megvan a végzettsége is, most mégis egy multinál húzza az igát, amit rühell – de nem engedheti meg magának, hogy elmenjen tanítani, mert egyedülálló szingliként abból, amit szeret, nem tudna megélni, és ott vannak az idős szülei is, akiket támogatni kell. Azt hiszem az olyanokat, mint ő nevezik kényszekarrieristának – ha van ilyen szó.
A tanítás mindenütt dráma, egy bnőm 70-ért csinálta és beleőrült, kiégett, pedig szerelemből választotta a szakmát. Szerencséje volt, mert szülővel él, adott volt a lakás, most is ott él a férjével, írtam is szegényekről: https://vergiftet.wordpress.com/2010/02/23/szulesbe-menekulni/ Felháborító, hogy a tanárok, ápolók, orvosok mennyit keresnek!
A bevétel-dolog egyébként erősen településfüggő. Gyöngyösön pl. akár egy százasból is lehet lenni, mert már 30-ért találsz albérletet, van egy csomó hely, ahol 600-700 Ft-ból meg lehet ebédelni, a helyijárat pedig nem kötelező, gyalog vagy biciklivel is bejárható a terep. Pesten viszont rezsivel együtt 60+ elmegy lakhatásra, egy tízes a helyi közlekedés… és hát minimum napi két rongyot elkajálok, pedig általában csak kétszer eszek. Néha összehúzom magam és sikerül 600 Ft-os kínain élni 3 napig, de aztán valami összetörik bennem, és grillcsirkét ebédelek 1500 Ft-ért. Egy hedonista fasz vagyok, na – a hideg üdítőt sem tudom megállni 40 fokban, pedig tudom, hogy nem ér meg mondjuk 380-at… ilyenkor szégyellem is magam, hogy rohadt fogyasztó vagyok, míg a világ másik fele éhezik, de a végén meg mindig elgyengülök…
Az a fő baj, hogy 120-ból mindig mínuszba csúszik az ember (én aztán csak tudom – már 110-ből is éltem, nem volt egy diadalmenet, meg aztán aput is kell támogatnom), pláne ha netán el kell menni egy fogorvoshoz, nőgyógyászhoz, miegyébhez. Igaz, egy húszast simán meg lehet spórolni azoknak, akiknek van tűzhelyük, tudnak főzni és van is rá idejük, de rám a háromból egyik sem igaz… meg aztán az még mindig csak egy húszas. A másik szopás, hogy minden termék legalább kétszemélyes vagy családi kiszerelésben jön, tehát akkor is duplát kell fizetned, ha három nap múlva már nem eszed meg a maradékot (pl. saláta). Ez a rohadt multik agymosó trükkje. :P
All in all, sztem MINIMUM, nagyon minimum egy 150-re van szükség ahhoz, hogy az ember fenn tudja tartani magát, és ne csússzon mínuszba, ha váratlan esemény történik – saját lakásról és kocsiról ilyen kerettörténettel azonban még mindig nem lehet álmodozni, az a következő lépés, 250-től kb. Kivéve persze, ha a szülők tudnak segíteni vagy elég nagy a kéró két generáció együttéléséhez.
Szóval szopás, mint a viccben:
Beszélgetnek a multicég képviselői az éves prémiumról. Az amerikai: “Fogtam a prémiumot, elmentem belőle egy 2 hetes afrikai luxusútra a csajommal, aztán felújítottuk a medencét a kertben, remek volt.” A svájci: “Én meg lecseréltem a kiskocsit egy nagyobbra, aztán elmentünk a családdal az Alpokba síelni.” A magyar: “Én meg vettem magamnak egy szép pulcsit.” Erre a külföldi kollégák: “És a többi???” Válasz: “Nem volt gond, anyámék kipótolták…”
én a viccet úgy tudom: Az élet egy nagy szopás. Én is egy nagy szopás vagyok. MIÉRT PONT ÉN???!
amúgy vannak remek kajakiszállítók (ételenként 5-600 ft) változatos ételekkel és a szállítással együtt is csak max. 1500Ft. De a legegyszerűbb tényleg az, ha az ember magának készít otthon kaját, mert a hozzávalókat sokkal olcsóbb beszerezni.
És én special sokkal jobban tudok örülni egy szép pulcsinak, minthogy kocsit vegyek és egzotikus helyekre utazzak. ;-)
Még egyedül a GasztRoyalt nem próbáltam ki, a többiek egy-két hónap után megbuktak. De most valszeg vissza fogok fanyalodni valamire, mert túl nagy energia vadászni cuccokra a semmi közepén. :D
A barátnődnek én biztosan azt javasolnám, hogy merjen lépni valamit, ha a munkája nem neki való – amint feljebb is írták, ha olyasmit kell csinálnia, amit nem szeret, abba előbb-utóbb belebolondul. Egyébként én azt látom a baráti körömben, hogy sok helyre felveszik az embert akkor is, ha nincs szakirányú végzettsége – sok multi csak azt nézi, hogy legyen valamilyen diplomája az embernek, és utána betanítjak az adott munkára. Fontos a nyelvtudás, és a pénzügyi végzettség – úgy vettem ki, hogy barátnődnek ilyesféléje lehet – is jól jön, valamint azok, a tulajdonságok, amiket felsoroltál szerintem nagyon nyerők. Próbálkozzon esetleg kisebb cégeknél, ahol többféle dolgot is kell csinálnia az irodában ülés melllett. Ha már bekerült egy ilyen helyre, és bevált, akkor pedig könnyű lesz továbblépni – mondjuk először nyilván nem fog nagyon sokat keresni, de valamit valamiért.
Sztem is a sokféle munka kombinálása lehet a nyerő a pénzügyi vonal mellett.
ez a poszt most elgondolkodtatott. én ugyanis csupán 18 éves koromtól ábrándozom arról, h újságíró legyek, és a szüleim sem kényszerítettek semmire – azt mondták, felőlük akár macskakozmetikusnak is mehetek, csak érettségim legyen, s találjam meg azt, amivel szívesen foglalkozom. most itt vagyok 21 esztendősen, egy kommunikáció és médiatudomány szakos diplomával a kezemben (pardon, jövő szombaton lesz a kezemben), 3 év szakmai gyakorlattal és egy díjjal a zsebemben, tele ambícióval, és 99%-os eséllyel arra, h folytathassam mesterképzésen. tudom, ez utóbbi munkaerőpiacilag irreleváns, de igényem van az okosodásra. levelezőre jelentkeztem, mert dolgozni akarok mellette. csakhogy per pillanat azt hiszem, nem kellek sehová újságírónak. ezt nem siránkozásnak szánom, mert tudom, h a részmunkaidős szekesztői meló is sokkal több, mint amiről egy átlagos kommos álmodhat, viszont ezt akár egy fullos állás mellett is csinálhatnám. szüntelenül az jár a fejemben, h mi lett volna, ha informatikusnak jelentkezem? gyenge középszerű lennék, mert a számok világa távol áll tőlem, de akár tízszer (nem túlzás) ennyi pénzt is megkereshetnék. közben meg fölteszem, azon agyalnék, h miért nem mertem a szívemre hallgatni, miért nem inkább a kommot választottam @XD habár az élet úgyis hamarosan visszaigazolja, helyesen döntöttem-e. (valami azt súgja egyébként, h ha programozónak álltam volna, a néhány évvel későbbi önmagamról írhattad volna ugyanezt.)
Nos, a mi vezető szerkesztőnk szokta mondogatni, hogy az újságírás az a szakma, aminél az elsőn öt év kvázi “ingyenmunka”, aztán ha azt az öt évet túlélte az ember és nem adta fel a dolgot, elég szépen lehet már keresni vele, sőt.( És erre szoktam én mindig azt mondani, hogy akkor jövőre nekem el kell kezdenie dőlnie a lének… :D) Komolyra fordítva a szót, éppen ezért kell korán elkezdeni a dolgot, mert 25-30 között nagyobb szopás semmit vagy ötvenet-százat keresni, mint 18-23 évesen. Egyre jobban látom, hogy ez nagy igazság, sokan viszont érthető okokból nem várják ki – vagy nem tudják kivárni – az öt évet, hiszen van eszük elmenni máshova, ahol azonnal legalább közepesen kereshetnek.
A másik meg az, hogy a gyakorlatoddal óriási előnyben vagy!!! Pl. mi is kapunk naponta 2-3 CV-t, vannak próbálkozók is, de hiába… egyszerűen nem piacképes 99 százalékuk tudása. Nem rutinosok, gyorsak (ezen még lehet változtatni, de k. sok idő többnyire), nem mérik fel, mire van szükség, nem látják át a célokat, nem tudnak szelektálni a dolgok között, fölösleges és öncélú sznobizmusba menekülnek, nem alázatosak, nem tudnak csapatban dolgozni, és a legnagyobb hátrány: nem multifunkciósak és nem is hajlandóak többféle dolgot csinálni. (És hát persze, szép dolog lenne, ha volna mondjuk 1 db kultúra rovatom, de megőrülnék, ha nem csinálhatnék sok mindent még mellette…) Mindig döbbenten nézem, hogy ha valaki külföldre megy vagy szülni lép le, mennyire sokáig tart a HR-nek új embert találni a helyére… egy olyan szettingben, ahol még mi is 2-3, ők meg aztán napi 50 CV-t kapnak. És a magasabb pozíciókra még nehezebb embert találni… erről sokat tudnék mesélni.
Szóval, látom lassan a fejlődést, előrelépést, pedig én is csak 2006-ban kezdtem az “ipart”, tehát nem sokkal előtted. :) Ami azt jelenti, hogy azért van piaci értéke a szorgalomnak, alázatnak és sokoldalúságnak (értsd: hajlandóság és képesség több terület és feladatkör kezelésére, ami idővel rutint hoz), vagyis alapjáraton előnyben vagy. Semmiképp se add fel, mert csak most érzed a különbséget a pénztárcában a “fiatal informatikus” és a “fiatal szerkesztő-újságíró” között, hosszútávon ez nem lesz észrevehető, mellé viszont azt fogod csinálni, ami komolyabb nehézségek nélkül, gördülékenyen és jól megy, és még élvezed is.
ohh, köszi a biztatást, ámen. én 100-nak úgy örülnék, mint majom a farkának. sőt, momentán egy minimálbéres cumó is kielégítené az igényeimet. a cv-m ütős meg gyönyörűszép, csaképp fingom sincs, hová küldhetném itt nyír1en. jah, amúgy “kommos emberkének” is elmennék vmi céghez (kivéve értékesítés, mert az nekem idegileg nem megy), szóval még csak nem is ragaszkodom az írogatáshoz. a csoptársaim meg többnyire 0 gyakorlattal halál nyugodtak, majd ősszel elkezdenek munkát keresni, ergo lehet, h én pörgöm túl a témát @XD
Tempty, nyíregyházi vagy? A csoporttársaid rosszul teszik, ha nyugodtak, szeptemberre az állások nagy része be fog telni, szerintem érdemes, minél hamarabb keresgélni.
aha, nyír1i vagyok, a sulit is itt végeztem. nekem már az is kérdéses, h egyáltalán vannak-e állások, amik betelhetnének szeptemberig @XD
Tudom, ismerem a problémát, eredetileg én is nyíregyházi vagyok. Nem tudom, mit mondhatnék, mert részben én is azért jöttem el onnan, mert nem volt hova jelentkezni. Esetleg KM? Vagy valamelyik bpi lapnak helyi anyagokat írni… sajnos ott még cégek sem nagyon vannak.
Én a világ legboldogabb embere lennék, ha már ott tartanék vagy én vagy a corporate culture, hogy bárhonnan dolgozhatnék. Öt éven belül talán meglesz, ki tudja. :)
Igen, tudom, hogy ez nem jellemző, de esetleg egy-egy cikket írhatna valamelyik bpi újságnak. Bár abból megélni nem tud, az tény…
a szonnál vagyok 3 éve segédszerkesztő, onnan a “fene nagy” gyakorlat @=) szóval ott vagyok a km szerkesztőségben, de nem tűnik vmi lehetőségektől buzgó közegnek…
gondoltam rá, h vmi egyéb munka mellett vállalnék pénzért cikkírást (nem munkaviszonyban, hanem pl számlára), de ehhez kellene 1 db egyéb munka, illetve 1 db médium, amely a cikkeimre vágyik @XD
a corporate culture-nek meg tán 10 év is kell sajnos, de ne legyen igazam @=(
Szerencsére volt már távmelóm kisebb cégnél, azt élveztem és lóvéban is jó volt – csak aztán a mostanit választottam, ez meg egyelőre ilyen. :)
Sziasztok! Ez a cikk úgy érzem, engem is érint, ezért úgy döntöttem, hogy én is hozzászólok így ismeretlenül is, ha nem baj.
Ahogy elolvastam az írásod, és végiggondolom az életemet, egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam.
Kb. 12 éves korom óta arról ábrándoztam, hogy angol szakon fogok tanulni az elte-n, és majd utána elmegyek tolmácsnak vagy fordítónak. 16 évesen ez csak megerősödött bennem, és bíztam magamban. Aztán jött a kamaszkor és krízisek sorozata, az önbizalmam odalett. Amikor a továbbtanulás elé kerültem, már annyira féltem mind az érettségitől, mind attól, hogy nem vesznek fel vagy hogy rosszul teljesítek, hogy egy olyan szakra adtam be, amiről lövésem sem volt, de biztosabbnak tűnt a bejutás és a bentmaradás, mint az angolon. (Kommunikáció szakos lennék amúgy.) Soha nem vonzott a média, és nem akartam benne dolgozni. Bár vannak területek, amik nem kapcsolódnak a médiához, és talán el is tudnám képzelni ott magam, de nincs bennem az az érzés, hogy én ,,ráfeküdjek” egy ilyen állásra és teljes mellbedobással, magamból a legjobbat kihozva csináljam. Ennek meg ugye nem sok értelme lenne.
Nos, most ott tartok, hogy 26 éves vagyok, a komm-on még nem szereztem diplomát csak abszolutóriumot. Elkezdtem az angolt, túl vagyok az első éven, és nagyon tetszik, de már nagyon frusztrál a tudat, hogy még nincsen diplomám semmiből, és 26 évesen még nem dolgozom, még akkor is, ha elvileg már ráléptem arra az útra, amit járni szerettem volna. Eléggé lebénít a tudat, hogy még mennyit kellene tanulnom, és milyen jónak kellene lennem ahhoz, hogy oda jussak, ahova szeretnék. És persze az is, hogy milyen idős leszek, mire mindezt végigcsinálom, és hogy megéri-e annyi időt és pénzt áldoznom a bizonytalan jövőért.
Nem tudom, lehet, hogy ez nem normális, de mindig az az érzésem, hogy az angol nélkül nem leszek az az ember, aki lenni szerettem volna, a személyiségem egy lényeges része fog elveszni vele…
Szóval úgy látom, hogy elég sokat kockáztatok, akárhogyan is döntök: angol maradjon vagy hagyjam az egészet és fejezzem be a diplomámat és kezdjek el dolgozni, mindegy, hogy mit. És félek, hogy kifutok az időből, amiből nincsen valami sok. Szerintetek van okos döntés ebben a helyzetben? Megéri kergetni az álmainkat? Vagy nagyon elszúrtam és inkább a megélhetéssel kellene mostmár foglalkozni és nem a fellegekben járni?
Szia,
örülök, hogy kommenteltél, így ismeretlenül is. :) Szerintem többen járnak ebben a cipőben, mint hinnénk. Úgy válaszolok erre, hogy azért fontos tudni, hogy nem vagyok sem szakértő, sem öreg bölcs, csak láttam és tapasztaltam én is olyan dolgokat, amik talán más számára hasznosak lehetnek, szóval nem szentírás, amit mondok. Ja, és én is angol bölcsész szakot végeztem egyébként, szóval kollégák vagyunk. :)
Szerintem mindenképpen jól döntöttél: ha vmit 12 éves korodtól szerettél volna csinálni, és 16 évesen is úgy érezted, hogy az áll hozzád közel, akkor azt azt jelenti, hogy tényleg ez az, amiben megtalálod önmagad. Amit leírtál, az a kudarckerülő magatartás klasszikus példája: http://neon.hu/celeb/celeb-hirek/keresd-a-sikert-ne-keruld-a-kudarcot/. Ki kell mondani: ha kiskorodtól erre vágytál, igenis van hozzá tehetséged és jó vagy benne. Nyilván rengeteg mindent kell még tanulnod, mint mindenkinek, nekem is, de ez az utad és meg tudod csinálni.
A komm. szakot én úgy fognám fel a helyedben, hogy adott némi alapot: nem csak vizsga-rutin és egyetemi dolgok működésének tekintetében, hanem amúgy is: sok az átfedés, ami meg fogja könnyíteni most a dolgodat. Az academic skills jellegű tárgyak azért köthetőek a sajtóműfajokhoz, és az irodalom-töri-nyelvészet is könnyebb lesz így. Magával a szakkal tehát semmit sem kockáztatsz, sőt: inkább esélyt adsz magadnak.
Az egyetlen dolog, ami komm.-nál és angolnál egyaránt ijesztő, hogy mindkettő nagyon elméleti szak, és bár jó szakmai alapot adnak (az angol nyelv és irodalom az ELTE-BTK-n legalábbis, kommunikációt nem végeztem), nincs gyakorlat. (Kivéve persze a tanárképzéshez kapcsolódó 3 hét, de az is kevés…) Oké, most már vannak különféle specializációk (tolmács, fordítás), amik öt-tíz éve nem voltak, nem tudom, ezekhez milyen gyakorlati szféra tartozik. Mindenesetre azt tudom tanácsolni saját angol szakos tapasztalataimmal, hogy minél előbb specializálódj és szerezz gyakorlati tapasztalatot is egyetemen belül. Legyél aktív az egyetemi kultúrprogramokban és olyan tanároknál vegyél fel kurzust, akik olyan területen dolgoznak, amilyenen te is szeretnél majd. Ez hihetetlenül sokat tud segíteni kapcsolatépítésben, ami később lehetőségek széles tárházát adhatja majd. Én egyetemista koromban ezt még nem láttam át, meg is lett a böjtje… később kezdtem én is az önálló életet, de ezen kár utólag sírni-ríni. Úgy volt jó, ahogy történt, mert ezek nélkül a tapasztalatok nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk.
A szerencsés dolog az, hogy magát a munkát – fordítás, tolmácsolás – különösebb specializáció nélkül is el tudod kezdeni. Csak három dolog kell hozzá: következetesség (nyelvileg, nem váltogatni különböző nyelvhasználatok között), pontosság (amit nem tudsz, ellenőrzöl, megkeresel, ez a rutinnal kevesebb lesz), határidők betartása (vicces, de sokan a profik közül itt buknak meg). Szóval lehet keresgélni: fordítóirodák, cégek és infógyűjtés csoporttársaktól, 10-ből 6 már aktívan munkálkodik és előbb-utóbb lesz olyan, hogy segítség kell neki, ha több meló szakad rá, aztán majd meglátod, egyik meló hozza majd a másikat. Tolmácsolással ugyanez a szitu, bár azt én sosem csináltam. Mindez olyan dolog, amit egyetem mellett is tudsz csinálni, hoz bőven plusz bevételt, így nincs az az érzésed, hogy “semmirekellő” vagy “vén fejjel”, és közben építed a szakmai kapcsolatokat, amik később testhezálló főálláshoz vezetnek.
A legfontosabb mégis az, hogy a kishitűséget le kell vetkőzni. Mi lehet a legrosszabb, ami történik? Megbuksz egy vizsgán, de majd átmész a következőn. Lemaradtál egy melóról, de majd jön jobb ajánlat. Nagy baj nem lehet, nagy kockázat nincs – csak akkor van, ha meg sem próbálod, akkor fogsz stagnálni ködös álomvilágban, elégedettség és pénz nélkül. Így viszont? Éppen úton vagy a célod felé! Menni fog, mert reális cél és minden azt bizonyítja, hogy igazán akarod!
posztgraduális szakfordítói esetleg? az csak 2-4 félév lenne, ha számít az időfaktor.
Szia Eszter! :)
Nagyon köszönöm a biztató szavakat és a tanácsokat! Elolvastam a cikket is, amit belinkeltél, és eléggé magamra ismertem.
De jó, hogy Te is elte-s voltál! :-) Akkor tudod, hogy milyen itt. Azóta biztos volt változás, bár még mindig nagyon elméleti az egész. Próbálják az angolt is piacképesebbé tenni most a BA szinten, de fordító spec. sajna nincsen, csak 1-2 kapcsolódó szeminárium. És tényleg van előnye az eddigi tanulmányaimnak, sokat számít, hogy tudom nagyjából, hogy mit várnak. De mondjuk azt vettem észre, hogy az angol sokkal professzionálisabb a komm.-nál. A tanárok nagy része nagyon nagy tudású és jó szakember, a tanár titulust is kiérdemlik, míg ez az utóbbi komm.-on nem mindig mondható el.
Egyébként a komm.-on kötelező volt a szakmai gyakorlat, ha valaki akart, akkor itt talált lehetőséget arra, hogy kipróbálja magát a szakmában. Mivel engem nem vonzott az újságírás, ezért másmilyen helyen voltam. Szóval lehetett találni olyat is, ami nem kifejezetten médiás dolog. De a képzés nem kifejezetten a ,,csinálásra” helyezte a hangsúlyt, hanem a médiaelméletre, szociológiára, médiajogra, kultúraelméletre. Persze nem haszontalanok ezek, de a gyakorlatban látni ezeket és tapasztalni szerintem többet ér.
Nekem is pont az a gondom, hogy nehéz átlátni az itteni lehetőségeket. Valahogy nem propagálják sem az ösztöndíjakat, sem a munkalehetőségeket vagy egyetemi projekteket. Eléggé belterjesek ezek a dolgok, és ha valaki nincs benne a sűrüjében (pl. hök), akkor csak nagyon kevés info jut el hozzá.
Most próbálok lehetőségeket keresni, ahol akár önkéntes alapon fordítok/lektorálok. Fordítóirodákat is megkerestem, de ott általában kérik a szakfordítói végzettséget és a tapasztalatot, ami nekem még nincsen, csak egy fordító program, amit itt csináltam az egyetemen.
Köszönöm még egyszer, tényleg kicsit össze kéne szednem az önbizalmam, és a sikerre koncentrálni…
huhha:))
mennyi vélemény érkezik:)…gondoljátok, hogy jó tulajdonság, ha az ember több mindenhez ért, de egyikben sem nagyon kimagasló?
Eszter, ez irtó jó. Itt olvasok ahelyett hogy aludnék.
Én mostanában vágtam bele pályamódosításba. Anyagilag még bizonytalan.
Igazából kellene második diploma is (az új szakmában), de az már tandíjas (és addig is miből élek). (céggel nem tudom kifizettetni, vállalkozó vagyok)
Azért írok hátha valaki tud valami EU ösztöndíjat, esetleg azoknak akik 40-45 felett vágnak bele (pályamódosító vagy bármilyen) diplomába?
Utánakérdezek én is, és ha hallok valamit, jelzek!
koszi, most gyujtom az adatokat meg, szoval ha akar egy ev mulva is beleakadsz valamibe jo lesz :) akkoris.
de meg kell probalnom, meg 20-30 ev az eredeti szakmamban nem annyira vonzo kilatas!