Aktuális

Online újságíróságom története – vagy valami ilyesmi, bár másról (is) esik szó

Találkoztam a hétvégén egy fiatal kommunikáció szakos sráccal, aki azt kérdezte, hogyan keveredtem az online gépezetbe, majd arról faggatott, hogyan élem meg a print és az online média közötti markáns különbségeket testközelből. Ó, mintha az árvizek árvize szakította volna át a gátat... ez az egyik kedvenc témám, és persze  megszámlálhatatlanul sok posztot írtam már erről. Azért persze van jópár dolog, ami csak az utóbbi időben tisztult le bennem, így aztán tartozom magamnak - meg azoknak a perverzeknek, akiket ez érdekelhet - a folytatással...

Hol volt, hol nem volt, valamikor réges-régen egy messzi galaxisban Amikor először láttam nyomtatásban – színes, nyomdai minőségben, nem fénymásolat formájában – az írásomat, egészen magamon kívül voltam az örömtől. Fényes a papír, arcba borítva egészen vadító az illata, az álmok világába repít, gyerekkorom paplan alatti éjjeli olvasó-sessionjeibe, ráadásul gyönyörű a tördelés, csodásak a képek… még a legszárazabb szöveg is egészen másképpen fest így. Mit fest, rajzol.

Na jó, ne becsüljük le a kisköltségvetésű otthoni technikákat se: igazából már akkor is ájulásközeli állapotban voltam, amikor Kondás Peti anyukája hetedik év végén vette a fáradtságot, hogy begépelje és kinyomtassa az iskolaújságot, amit ketten gyártottunk le Tabbouch Lindával. Akkor azt gondoltam, ez valami eszméletlen: Times New Roman betűtípus, friss papírillat és egy tárgyiasult szellemi termék, amit bárki – sőt, egyszerre akár többen is – a kezükbe vehetnek, nézegethetnek, olvasgathatnak… akár a fürdőkádban is, igen.

Szent meggyőződésem volt, hogy ettől izgalmasabb dolog nincs a világon, így aztán amikor végre nekem is lett gépem és nyomtatóm, rögtön írtam négy novelláskötetet és egy két magazint, sok képpel. A vesszők még nemigen voltak a helyükön, a margók túl rövidre vagy hosszúra sikeredtek, a CLIP ART-figurák és a nyomtatott lapra fénymásolt képek szürkék voltak és életlenek… mégis nagyon elégedett voltam a saját kiadványokkal (meg azzal az öt példánnyal, amiben rendszerint megjelentek).

Amikor aztán a betárcsázós net segítségével a korábban tech-érzékeny baráti családoktól fórumozó kisemberekhez is eljutott végre a webkettő portál- és blogmániája, örültem, hogy a sárga mappákban gyűlő szöveghalom végre az egész világgal megosztható. Ekkor, 2004-ben készítettem először igazi portált és blogot, hiszen a rút dizájnú és szűk keretek közé szorított 1998-as szürke/fehér aol- és geocities-profilok még messze álltak a tényleges “tartalomszolgáltatás” lehetőségétől: maximum pár fontosabb infót tudtam megosztani a(z akkor még csekély számú) többi netezővel, akik közt eleve alig volt olyan, aki értett magyarul.

Hat évvel ezelőtt viszont kíméletlenül elindult az online románc, amihez professzionális oldalról csak két évre rá csatlakoztam. Jobban belegondolva, az online újságírást talán nem is én választottam, hanem ő választott engem. De jól megvagyunk így együtt… Közben teltek-múltak az évek, és én észre sem vettem, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már nehéz lenne átállni a print szférába, és – őszintén szólva – nem is vágyom rá (bár azért egy havonta megjelenő izgalmas, Orkus-szerű magazinnak nem mondanék nemet talán, ha hónapról hónapra csak 10 kis- és 5 nagyanyagot kellene írni 250 nettóért: ezt két nap alatt bárki lezavarja, aztán lehet online-ozni éjjeleken át…).

Komolyra fordítva a szót, a mi felgyorsult, helyszínről-írós-videózós világunkba nem fér bele a tegnapi hír (jobb esetben, persze: a könnyebb műfajban azért ennek nincs igazi tétje), a komplex külső-belső linkrendszer nélküli iromány és a karakterszám szörnyűséges korlátja (bár tény, hogy a potenciális olvasó befogadóképessége egészséges esetben így is keretet szab a terjedelemnek). Meg egyébként is: mi az, hogy nincs azonnali visszajelzés (pár kósza olvasói levéltől eltekintve) és hogy lehet úgy dolgozni, hogy nem tudom azonnal atompontosan, hányan (és mennyi ideig) olvasták a cikkemet? (Egyébként remekül, ezt sokszor irigylem is, hiszen míg az online a kattintásra megvehető-lemérhető-kikalkulálható azonnali sikerre hajt, a print fokozatosan a hírek irányából a mélyebb, elemzőbb anyagok felé mozdul el – legalábbis ez a természetes fejlődési irány, már csak azért is, mert az előbbiben nem versenyezhetnek velünk, mi pedig az utóbbiban maradunk el: ritkán lassulhatunk be, az idő pénz és a PPC még inkább az.)

Van azonban egy dolog, ami a print média sajátja, és konkrétan kiver tőle a víz: ez pedig az, hogy a legtöbb helyen van egy gondos kéz, ami utólag megszerkeszti beadott anyagodat. In fact, a nagy piaccal bíró angolszász kultúrában több ilyen kéz is van: egy ember, aki grammatikailag alakít az anyagon (hasonló a mi olvasószerkesztőnkhöz) és egy másik, aki tartalmilag (copyeditor, szerkesztő), mellé pedig ott a rovatvezető vagy főszerkesztő, akinek piros tolla szent és sérthetetlen. Egyes könnyedebb műfajokban, mesélik a szaktársak, mindennapos dolog, hogy az újságíró lead egy anyagot, és másnap megjelenik valami egészen más a szerkesztő – és a lapérdek – jóvoltából.

Épp a minap hallottam néhány vérfagyasztó történetet, amelyeket egytől egyig “te-jó-isten-köszönöm-hogy-ezen-nem-kellett-keresztül-mennem”-sóhajjal zártam: Kepes András, aki két mondatot szólt a családjáról, mégis két oldalas interjú jelent meg belőle (“csak önre való tekintettel járulok hozzá a közléshez, szívem szerint nem tenném”, írta pályatársamnak drótpostafordultával) vagy mondjuk Vámos Miklós, aki sokszor saját kezűleg írja meg – át – magával az interjút, mert sikítófrászt kap attól, ahogy egy szerkesztő olyan mondatokat rak a szájába, amiket ő sosem ejtene ki (stílusát ismerve, sejthetjük, mi mindenről lehet szó: “fel” a “föl” helyett, ikes igék, “mondta/kérdezte, szóismétlés és öt-hat szóbabona – az interjúztató azonban jobb esetben érzékenyen reagál a szófordulatokra… akkor mégis miért írja át valaki, aki nem készült az aktusra órákig?). Vagy egyszerűen ott a leggyakoribb eset: azt hiszed, van négy flekked, de aztán az utolsó órában bejön egy reklám vagy egy bréking nyúz, és két flekkre herélnek. Horror a köbön, mintha a krétát csikorgatnák a táblán. Ki is vert a víz.

Ehhez képest már igazán csekélység – bár szervesen ide kapcsolódik – hogy a nyomtatott szövegen fizikai képtelenség utólag változtatni. Elkúrtad, rajtad röhög a világ életed végéig. Pontatlan voltál, perelnek. Figyelmetlen voltál, nem tudsz javítani. Max helyesbíteni: egy nappal később, még inkább felhívván a figyelmet a hibára. Meg egyébként is: mi van akkor, ha egy héttel később egyszerűen eszedbe jut még valami? Esetleg fontos új fejlemény van az ügyben, ami legalább egy UPDATE utóiratot érdemelne már két órával a megjelenés után…?

Az online szöveg ezzel szemben folyamatosan él, alakul és változik – szükség esetén. Persze itt nincs olvasószerkesztő, szerkesztő vagy bárki ki más, aki gondozná az irományt rajtad kívül, így aztán valahol érthető, miért okozott óriási felháborodást idén áprilisban az ominózus Bodoky-ügy (egy kis emlékeztető: az Index.hu Pulitzer-díjas újságírójának már éles oknyomozó riportjából önkényesen és a szerző beleegyezése nélkül törölt egy bekezdést a szerkesztőség, mivel úgy vélték, tartalma miatt végeláthatatlan perveszély van a levegőben/a leírtak esetleg ellentétben álltak a kiadvány érdekeivel – utóbbit az érintettek cáfolták, de lényeg szempontjából mindegy is). Bár a laikusok többsége egyértelműen a cikk szerzője mellé állt és a fentiek szellemében természetesen nekem is ebbe az irányba húz a szívem, azért a helyzet nem ilyen egyértelmű.

Egyfelől jogos, hogy az én munkám, az én koncepcióm (jelen esetben, fajsúlyos műfaj lévén, kicsit több, mint munka: az ember oknyomozás során potenciálisan – és néha nagyon konkrétan is – a vásárra viszi a bőrét, ami az ő külső borítása, nem másé), ergó még az anyacég és a lap érdekeit szem előtt tartva is előzetes szóbeli egyeztetést diktál az etikai érzékem a szerzővel, ha módosítani kívánunk a szövegen. Igen, ideális esetben a felelős személy – kizárólag Uj Péter, pontosít Bodoky Tamás később – élesítés ELŐTT átnézte volna a szöveget, majd felhívta volna a szerzőt és elmagyarázta volna, miért tartja fontosnak, hogy a kifogásolt bekezdés törlésre kerüljön. Erre aztán a cikkíró dönthetett volna: vagy törli a kívánt részt, vagy más felületre viszi át az írást, ahol senkit nem zavar a kérdéses paragráf.

Valóban, ez lett volna az abszolút etikus és korrekt eljárás – elméletben, legalábbis. Mert a gyakorlat mezején ugyan hány olyan gigaszájt főszerkesztőjével találkoztunk már, aki minden (oké, de legalábbis nagyobb volumenű) írást előre figyelmesen és kritikusan átolvasott volna??? Egyet sem, mert nincs ilyen (nem tisztem felboncolni, jó-e ez így, ám a tény az tény). Még ha cél is volna – nem az – természetesen akkor sem lenne rá lehetőség: hírverseny van, a cikkek őrült időpontokban készülnek el és élesednek ki, a kiadó érdekeit pedig többnyire gyakran változó piaci (rosszabb esetben politikai) viszonyok alakítják. Nincs ma Magyarországon olyan óriásportál mögött álló főszerkesztő, aki garantálni tudná, hogy soha nem fog éles cikkből bekezdést törölni: egy évekig tartó pereskedés még egy Index.hu-t is tönkre vághat, láttunk már ilyet. Ha egy nagy szponzor, hirdető áll odébb, akkor is veszélybe kerül a portál… Magyarországon ugyanis nem az előfizetők pénzéből él a sajtó, többek között ezért sem alakult ki nálunk igazi kultúrája az oknyomozó újságírásnak. Ha a politikától – nagy ritkán, szerencsés esetben – független is a kiadó, a hirdetési bevételektől sosem lehet az, ellentétben mondjuk a francia modellel, ahol óriási a piac (mennyivel többen beszélnek franciául, mint magyarul?) és több évszázados kávéházi sajtókultúra ékelődött a nagymúltú demokráciába, már a hatéves gyereknek is hoz lapot reggelente a postás…. Nem azt mondom tehát, hogy etikailag kifogásolhatatlan az, ami Bodokyval történt, de a realitás talaján maradva sajnos tökéletesen átlátom, hogyan működnek a dolgok.

Tetszik, nem tetszik, ez van: szerencsére viszont arra azért van lehetőség, hogy ezerféle független felületen – éljen a webkettő, igen – publikáljon az ember bármit a saját szakállára, amit fontosnak érez megosztani a nagyérdeművel. Fogsz egy blogot, lehetőleg saját hosztolásút, messzi szerveren, és azt hozol nyilvánosságra a felelősségre vonás leghalványabb veszélye nélkül, amit akarsz. És ma már bizony egy privát blog is szert tehet akkora olvasottságra, mint egy multi milliós hírportálja. Más kérdés eldönteni, ez jó-e vagy rossz információtisztasági és kommunikációs szempontból… szép téma ez is, aláírom.

Mindent egybevetve – még a fenti gondok mentén is -, szenvedélyesen szeretem az online-t, és lebilincselően izgalmasnak tartom a benne rejlő lehetőségeket. Ezzel együtt persze még mindig elbűvöl, ha kreatív – vagy csak letisztult oszlopokba rendezett – tördelésű szöveget foghatok a kezembe, aminek ellenállhatatlan, friss nyomdaszaga van, és amivel akár fél órára is el lehet tűnni a kádban vagy mellékhelyiségben… és ugyanígy vonz az is, amit a két felület képvisel: az azonnal visszajelzést adó, interaktív, komplex, több érzékszerve ható, soha nem pihenő áradást és – a másik oldalon – a megfontoltabb, lassabb, elemzőbb, sokszor régi-régi értékekre visszakacsintó hömpölygést.

Reklámok
Eszter névjegye (885 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

9 hozzászólás Online újságíróságom története – vagy valami ilyesmi, bár másról (is) esik szó bejegyzéshez

  1. A szerkesztő munkájával és a megjelenést megelőző háttéralkukkal, szavahihetőséget szem előtt tartó szerkesztői felelősséggel a The Wire 5. évad foglalkozik élvezhető stílusban. Talán 4-5 napilapot és tucatnyi hetilapot/magazint tudnék megszámolni, mely fenntart és igényel egy megfelelő méretű, hozzáértő szerkesztői gárdát.
    A Bodoky ügyet figyeltem, csúnya, sok tekintetben jellemző aspektusoktól hemzsegett. Bede gerinctelen elhatárolódása, a szitkokat szóró “szerkesztő” és általában a vezetői hozzáállás egy kaotikus, érthetetlen módon mégis működő szerkesztőséget festenek le. Más tészta, hogy bennfentes infók szerint komoly ekézés (álnéven) folyik néhány vezető ellen a plebstől.

    • Az a gond, hogy az újságírók gyakran cserélődő külsősök zömében, a háttérben munkálkodó szerkesztők sokszor azok, akik a szükséges kommerciális szempontokat és elvárásokat ismerik (természetesen fajsúlyos műfajnál ez legtöbbször a politikaival is kiegészül) és forszírozzák. A klasszikus értelemben vett szakmai szempontok pedig ritkán kerülnek felszínre, if ever – hiszen kicsi a piac, óriási a befektetés, és muszáj nyereségesnek lenni. Kemény dió.

      Nos, a kaotikus Index-szerkesztőség az eddig látottak-tapasztaltak-hallottak szerint az átlagos magyar szerkesztőség. :) Egyébként egy dolog van, amit Bedének gond nélkül elhiszek: az oknyomozók mindig kicsit kattantak, gondoljunk csak Savianóra… Genfben is teljesen meg volt őrülve a pasas a hat testőrével, és ne is csodáljuk ezt egy percig se. Ez egy ilyen műfaj… viszont ilyen emberrel – bármilyen profi és tisztalelkű is légyen – nem feltétlenül örömünnep csoportmunkára törekedni. Szóval kemény szitu, ám én szívből kívánnám ugye, hogy átálljunk a francia vagy kanadai modellre… etikai, szakmai és financiális vonalon is.

  2. Valahol olvastam, hogy két hónapnyi drága oknyomozás után lehozott, kormánybuktató cikkre 80e kattintás érkezett, míg a “hűtőbe szorult fiú lerágta a saját lábát”-szerű bulvárra 120e. Így tényleg nem éri meg.
    Van egy másik jelenség is, legalábbis magamon tapasztaltam. Kapitány Gergő Célpontja hetente szállította a tolvaj szoci kormányt buktató riportokat, melyek megalapozottságát később bírósági eljárások is bizonyították. Az első 5-6 adás után leszoktam róla, mert annyi mocsokkal kellett szembesülni, hogy inkább nem rontottam vele a kedvemet. És mivel a HIRTV-n kívül nem találtam nézhető csatornát, ezért le is szoktam a tévézésről.
    Ez menekülés a valóságtól, tudom, de valahol érthető.

    “10 kis- és 5 nagyanyagot kellene írni 250 nettóért” ez csak tréfás túlzás, vagy a valóság és akkor 150-en töltik meg a lapot?

    • Na nézzük sorban. :)

      1. A 120 e vs 80 e szerintem teljesen jó arány az említett esetben. Az én tapasztalatom számos felületre alapozva a következő: komoly közéleti/irodalmi/tudományos/művészeti cikk, ami egy – vagy több – teljes napot vett igénybe: 4500 kattintás, három komment. Ezzel szemben a “Sokkoló fotó! Borzalmasan meghízott az egykor gyönyörű színésznő”, ami huszonnégy másodpercet vett igénybe, 75 ezer kattintás és 50 komment (ugye az is számít, mennyi időt tölt a delikvens az oldalon). Szerinted ezek után mit fog kérni a munkaadó?

      2. Nos, én ezért nem foglalkozom mélységében a politikával. Felhúzom magam. Persze, az ember legyen valamennyire tudatos, tájékozódjon több oldalról etc., de mivel jobb nekem attól, hogy tudom, ki mit és mennyit lopott az én adómból? Szavazni is csak a kisebb rosszra lehet, közéletünk ijesztő és visszataszító… hadd ne soroljam. Tehát nekem marad a NatGeowild és a Spektrum meg társaik. :)

      3. Nyiss ki egy női havilapot. Egy glossyt. Összesen ennyi “írós” anyag van benne (kultúra-tech-programok mind kisanyag, utolsó előtti lapokon egy negyedes oldalsáv). A többi divatfotó, sminktipp, reklám, promóciós cikk – tehát a másik kalap pénz a stylistnak és csapatának megy, ennyi az összköltség. Ja igen, még annyi kell, hogy legyen 1 db sztárpublicista, aki aktuális okosságokról ír (pl. egy menő pasisztár, aki arról ír két fllekket júliusban, hogy miért szereti, ha a csajok miniszoknyát vesznek fel.)

      Egyébként nem véletlen – lásd fentiek – hogy a Playboy Mo-on a “legolvasósabb” lap glossy magazinfronton: mélyinterjúk és szépirodalom!! Riportok és publicisztika!! Mindezt csak egy szilikoncsecsű hazai celeblánnyal és pár oldal szőke meztelen, nóném “texasijenniferrel” lehet eladni. A Playboy jó lap. A női glossykról meg már olvastad a véleményem: egyedül a Nők Lapja Évszakok maradandó élmény, de az nem is havilap, hanem szezonális (3 havonta jön ki). Ennyi. :)

      • ps.: Olvasási szokásaim magazinfronton:

        interjú, riport, tudósítás, jegyzet, kritika, ajánló, tanácsadás, kisszínes (körkérdés etc.), olvasói levél, apróhirdetés – ezeket MINDIG, témától függetlenül elolvasom, mindegy, ki írta kiről és akár bulvár, akár szuperkomoly szakmai diskurzus.

        termékteszt, tech – csak akkor olvasom el, ha netezős-szövegszerkesztős kütyü, autót-órát-prémium telefonokat ugrom

        divat, smink, pr-cikk, recept, rejtvény, játék – automatikusan átugrik rajta a szemem

        Végeredmény: ha egy lapban sok van az utóbbiból, akkor az számomra két perc a vécén. Nem biztos, hogy ettől még rosszul van összerakva szakmailag, csak nem nekem való. Nem “olvasós”.

        • Számítástechnikai magazinokat olvasok, néha a munkahelyi mosdóban hagyott bulvárlapokat. Próbálom kontrollálni, de pont megjelenésük helye miatt feltörő ellenszenvet érzek a bennük szereplő celebek miatt. Aztán végigolvasva néha megváltozik ez a kép.
          Mintha a szerkesztő belőtte volna a szellemi középértéket egy megyei elmegyógyintézet ápoltjai és egy vasmunkás általános műveltsége és szókincse közé.
          Nem is értem, miért képes egyetemi végzettségű ember naponta Blikket vásárolni.
          Tudom, most sok, naponta Blikket vásárló olvasót bántottam meg, de személy szerint megalázónak érzem a gügyögős, szájbarágós, esetenként a támpontként szolgáló szavakat vastag betűvel szedett (!) hangsúlyozását.

          Nem tudom, hogyan viszonyuljak egyelőre Szalai Annamária leendő királyságához, de a Magyar Nemzetben olvastam egy publicisztikát, hogy tenni akar a hírek kizárólag negatív aspektusait megjelenítő hangsúlyozás ellen. Pl. a lelőtt rendőr esetében.

  3. Igazából nem az alany és állítmány egyeztetésével van a gond, a “szavakat” szó esetében, hanem néha újraírok egy mondatot és benne marad az előző változat ragozása. Nekem is kéne egy szerkesztő.

  4. Asszem, a webkettővel az információ forrása megbízhatatlanabbá vált, mint valaha volt… pedig mindig voltak gondok ezen a fronton.

    És a Csenki vs Best magazin esete is nagyon komoly… bár tény, hogy az ember ugye önmagáról azt rizsázik össze, amit akar. Ha azt írnám a blogban, hogy hármasikreim vannak az exjugó fociválogatott egykori kapusától, akiket ultraliberalizmusom miatt három különböző egyház tana szerint nevelek, és vasárnap együtt járunk ökumenikus istentiszteletre, az apa pedig mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – meleg és faszija is velünk lakik, te elhinnéd? :D Nekem nem az a bizarr, hogy a fószer beszopta a sok hülyeséget (a tényfeltáró újságírás terepe sem az alany apjának foglalkozása), hanem inkább az, hogy a kolléga nem nézett utána a részleteknek, MIELŐTT leült volna Csenkivel csevegni (vagy összerakta volna a szöveget a mailben elküldött kérdések és válaszok alapján, na). Némi készüléssel ugyanis talán már tudja, mi merre az arra…

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. 10 karriertanács, amit én magam teszteltem | Vergiftet – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: