Online újságíróságom története – vagy valami ilyesmi, bár másról (is) esik szó

Találkoztam a hétvégén egy fiatal kommunikáció szakos sráccal, aki azt kérdezte, hogyan keveredtem az online gépezetbe, majd arról faggatott, hogyan élem meg a print és az online média közötti markáns különbségeket testközelből. Ó, mintha az árvizek árvize szakította volna át a gátat... ez az egyik kedvenc témám, és persze  megszámlálhatatlanul sok posztot írtam már erről. Azért persze van jópár dolog, ami csak az utóbbi időben tisztult le bennem, így aztán tartozom magamnak - meg azoknak a perverzeknek, akiket ez érdekelhet - a folytatással...

Hol volt, hol nem volt, valamikor réges-régen egy messzi galaxisban Amikor először láttam nyomtatásban – színes, nyomdai minőségben, nem fénymásolat formájában – az írásomat, egészen magamon kívül voltam az örömtől. Fényes a papír, arcba borítva egészen vadító az illata, az álmok világába repít, gyerekkorom paplan alatti éjjeli olvasó-sessionjeibe, ráadásul gyönyörű a tördelés, csodásak a képek… még a legszárazabb szöveg is egészen másképpen fest így. Mit fest, rajzol.

Na jó, ne becsüljük le a kisköltségvetésű otthoni technikákat se: igazából már akkor is ájulásközeli állapotban voltam, amikor Kondás Peti anyukája hetedik év végén vette a fáradtságot, hogy begépelje és kinyomtassa az iskolaújságot, amit ketten gyártottunk le Tabbouch Lindával. Akkor azt gondoltam, ez valami eszméletlen: Times New Roman betűtípus, friss papírillat és egy tárgyiasult szellemi termék, amit bárki – sőt, egyszerre akár többen is – a kezükbe vehetnek, nézegethetnek, olvasgathatnak… akár a fürdőkádban is, igen.

Szent meggyőződésem volt, hogy ettől izgalmasabb dolog nincs a világon, így aztán amikor végre nekem is lett gépem és nyomtatóm, rögtön írtam négy novelláskötetet és egy két magazint, sok képpel. A vesszők még nemigen voltak a helyükön, a margók túl rövidre vagy hosszúra sikeredtek, a CLIP ART-figurák és a nyomtatott lapra fénymásolt képek szürkék voltak és életlenek… mégis nagyon elégedett voltam a saját kiadványokkal (meg azzal az öt példánnyal, amiben rendszerint megjelentek).

Amikor aztán a betárcsázós net segítségével a korábban tech-érzékeny baráti családoktól fórumozó kisemberekhez is eljutott végre a webkettő portál- és blogmániája, örültem, hogy a sárga mappákban gyűlő szöveghalom végre az egész világgal megosztható. Ekkor, 2004-ben készítettem először igazi portált és blogot, hiszen a rút dizájnú és szűk keretek közé szorított 1998-as szürke/fehér aol- és geocities-profilok még messze álltak a tényleges “tartalomszolgáltatás” lehetőségétől: maximum pár fontosabb infót tudtam megosztani a(z akkor még csekély számú) többi netezővel, akik közt eleve alig volt olyan, aki értett magyarul.

Hat évvel ezelőtt viszont kíméletlenül elindult az online románc, amihez professzionális oldalról csak két évre rá csatlakoztam. Jobban belegondolva, az online újságírást talán nem is én választottam, hanem ő választott engem. De jól megvagyunk így együtt… Közben teltek-múltak az évek, és én észre sem vettem, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már nehéz lenne átállni a print szférába, és – őszintén szólva – nem is vágyom rá (bár azért egy havonta megjelenő izgalmas, Orkus-szerű magazinnak nem mondanék nemet talán, ha hónapról hónapra csak 10 kis- és 5 nagyanyagot kellene írni 250 nettóért: ezt két nap alatt bárki lezavarja, aztán lehet online-ozni éjjeleken át…).

Komolyra fordítva a szót, a mi felgyorsult, helyszínről-írós-videózós világunkba nem fér bele a tegnapi hír (jobb esetben, persze: a könnyebb műfajban azért ennek nincs igazi tétje), a komplex külső-belső linkrendszer nélküli iromány és a karakterszám szörnyűséges korlátja (bár tény, hogy a potenciális olvasó befogadóképessége egészséges esetben így is keretet szab a terjedelemnek). Meg egyébként is: mi az, hogy nincs azonnali visszajelzés (pár kósza olvasói levéltől eltekintve) és hogy lehet úgy dolgozni, hogy nem tudom azonnal atompontosan, hányan (és mennyi ideig) olvasták a cikkemet? (Egyébként remekül, ezt sokszor irigylem is, hiszen míg az online a kattintásra megvehető-lemérhető-kikalkulálható azonnali sikerre hajt, a print fokozatosan a hírek irányából a mélyebb, elemzőbb anyagok felé mozdul el – legalábbis ez a természetes fejlődési irány, már csak azért is, mert az előbbiben nem versenyezhetnek velünk, mi pedig az utóbbiban maradunk el: ritkán lassulhatunk be, az idő pénz és a PPC még inkább az.)

Van azonban egy dolog, ami a print média sajátja, és konkrétan kiver tőle a víz: ez pedig az, hogy a legtöbb helyen van egy gondos kéz, ami utólag megszerkeszti beadott anyagodat. In fact, a nagy piaccal bíró angolszász kultúrában több ilyen kéz is van: egy ember, aki grammatikailag alakít az anyagon (hasonló a mi olvasószerkesztőnkhöz) és egy másik, aki tartalmilag (copyeditor, szerkesztő), mellé pedig ott a rovatvezető vagy főszerkesztő, akinek piros tolla szent és sérthetetlen. Egyes könnyedebb műfajokban, mesélik a szaktársak, mindennapos dolog, hogy az újságíró lead egy anyagot, és másnap megjelenik valami egészen más a szerkesztő – és a lapérdek – jóvoltából.

Épp a minap hallottam néhány vérfagyasztó történetet, amelyeket egytől egyig “te-jó-isten-köszönöm-hogy-ezen-nem-kellett-keresztül-mennem”-sóhajjal zártam: Kepes András, aki két mondatot szólt a családjáról, mégis két oldalas interjú jelent meg belőle (“csak önre való tekintettel járulok hozzá a közléshez, szívem szerint nem tenném”, írta pályatársamnak drótpostafordultával) vagy mondjuk Vámos Miklós, aki sokszor saját kezűleg írja meg – át – magával az interjút, mert sikítófrászt kap attól, ahogy egy szerkesztő olyan mondatokat rak a szájába, amiket ő sosem ejtene ki (stílusát ismerve, sejthetjük, mi mindenről lehet szó: “fel” a “föl” helyett, ikes igék, “mondta/kérdezte, szóismétlés és öt-hat szóbabona – az interjúztató azonban jobb esetben érzékenyen reagál a szófordulatokra… akkor mégis miért írja át valaki, aki nem készült az aktusra órákig?). Vagy egyszerűen ott a leggyakoribb eset: azt hiszed, van négy flekked, de aztán az utolsó órában bejön egy reklám vagy egy bréking nyúz, és két flekkre herélnek. Horror a köbön, mintha a krétát csikorgatnák a táblán. Ki is vert a víz.

Ehhez képest már igazán csekélység – bár szervesen ide kapcsolódik – hogy a nyomtatott szövegen fizikai képtelenség utólag változtatni. Elkúrtad, rajtad röhög a világ életed végéig. Pontatlan voltál, perelnek. Figyelmetlen voltál, nem tudsz javítani. Max helyesbíteni: egy nappal később, még inkább felhívván a figyelmet a hibára. Meg egyébként is: mi van akkor, ha egy héttel később egyszerűen eszedbe jut még valami? Esetleg fontos új fejlemény van az ügyben, ami legalább egy UPDATE utóiratot érdemelne már két órával a megjelenés után…?

Az online szöveg ezzel szemben folyamatosan él, alakul és változik – szükség esetén. Persze itt nincs olvasószerkesztő, szerkesztő vagy bárki ki más, aki gondozná az irományt rajtad kívül, így aztán valahol érthető, miért okozott óriási felháborodást idén áprilisban az ominózus Bodoky-ügy (egy kis emlékeztető: az Index.hu Pulitzer-díjas újságírójának már éles oknyomozó riportjából önkényesen és a szerző beleegyezése nélkül törölt egy bekezdést a szerkesztőség, mivel úgy vélték, tartalma miatt végeláthatatlan perveszély van a levegőben/a leírtak esetleg ellentétben álltak a kiadvány érdekeivel – utóbbit az érintettek cáfolták, de lényeg szempontjából mindegy is). Bár a laikusok többsége egyértelműen a cikk szerzője mellé állt és a fentiek szellemében természetesen nekem is ebbe az irányba húz a szívem, azért a helyzet nem ilyen egyértelmű.

Egyfelől jogos, hogy az én munkám, az én koncepcióm (jelen esetben, fajsúlyos műfaj lévén, kicsit több, mint munka: az ember oknyomozás során potenciálisan – és néha nagyon konkrétan is – a vásárra viszi a bőrét, ami az ő külső borítása, nem másé), ergó még az anyacég és a lap érdekeit szem előtt tartva is előzetes szóbeli egyeztetést diktál az etikai érzékem a szerzővel, ha módosítani kívánunk a szövegen. Igen, ideális esetben a felelős személy – kizárólag Uj Péter, pontosít Bodoky Tamás később – élesítés ELŐTT átnézte volna a szöveget, majd felhívta volna a szerzőt és elmagyarázta volna, miért tartja fontosnak, hogy a kifogásolt bekezdés törlésre kerüljön. Erre aztán a cikkíró dönthetett volna: vagy törli a kívánt részt, vagy más felületre viszi át az írást, ahol senkit nem zavar a kérdéses paragráf.

Valóban, ez lett volna az abszolút etikus és korrekt eljárás – elméletben, legalábbis. Mert a gyakorlat mezején ugyan hány olyan gigaszájt főszerkesztőjével találkoztunk már, aki minden (oké, de legalábbis nagyobb volumenű) írást előre figyelmesen és kritikusan átolvasott volna??? Egyet sem, mert nincs ilyen (nem tisztem felboncolni, jó-e ez így, ám a tény az tény). Még ha cél is volna – nem az – természetesen akkor sem lenne rá lehetőség: hírverseny van, a cikkek őrült időpontokban készülnek el és élesednek ki, a kiadó érdekeit pedig többnyire gyakran változó piaci (rosszabb esetben politikai) viszonyok alakítják. Nincs ma Magyarországon olyan óriásportál mögött álló főszerkesztő, aki garantálni tudná, hogy soha nem fog éles cikkből bekezdést törölni: egy évekig tartó pereskedés még egy Index.hu-t is tönkre vághat, láttunk már ilyet. Ha egy nagy szponzor, hirdető áll odébb, akkor is veszélybe kerül a portál… Magyarországon ugyanis nem az előfizetők pénzéből él a sajtó, többek között ezért sem alakult ki nálunk igazi kultúrája az oknyomozó újságírásnak. Ha a politikától – nagy ritkán, szerencsés esetben – független is a kiadó, a hirdetési bevételektől sosem lehet az, ellentétben mondjuk a francia modellel, ahol óriási a piac (mennyivel többen beszélnek franciául, mint magyarul?) és több évszázados kávéházi sajtókultúra ékelődött a nagymúltú demokráciába, már a hatéves gyereknek is hoz lapot reggelente a postás…. Nem azt mondom tehát, hogy etikailag kifogásolhatatlan az, ami Bodokyval történt, de a realitás talaján maradva sajnos tökéletesen átlátom, hogyan működnek a dolgok.

Tetszik, nem tetszik, ez van: szerencsére viszont arra azért van lehetőség, hogy ezerféle független felületen – éljen a webkettő, igen – publikáljon az ember bármit a saját szakállára, amit fontosnak érez megosztani a nagyérdeművel. Fogsz egy blogot, lehetőleg saját hosztolásút, messzi szerveren, és azt hozol nyilvánosságra a felelősségre vonás leghalványabb veszélye nélkül, amit akarsz. És ma már bizony egy privát blog is szert tehet akkora olvasottságra, mint egy multi milliós hírportálja. Más kérdés eldönteni, ez jó-e vagy rossz információtisztasági és kommunikációs szempontból… szép téma ez is, aláírom.

Mindent egybevetve – még a fenti gondok mentén is -, szenvedélyesen szeretem az online-t, és lebilincselően izgalmasnak tartom a benne rejlő lehetőségeket. Ezzel együtt persze még mindig elbűvöl, ha kreatív – vagy csak letisztult oszlopokba rendezett – tördelésű szöveget foghatok a kezembe, aminek ellenállhatatlan, friss nyomdaszaga van, és amivel akár fél órára is el lehet tűnni a kádban vagy mellékhelyiségben… és ugyanígy vonz az is, amit a két felület képvisel: az azonnal visszajelzést adó, interaktív, komplex, több érzékszerve ható, soha nem pihenő áradást és – a másik oldalon – a megfontoltabb, lassabb, elemzőbb, sokszor régi-régi értékekre visszakacsintó hömpölygést.