Heti szürreál: ABBA-technóra bulizó néptánccsoportok a világ minden sarkából Gyöngyösön

Már csak a múltnak feneketlen mély kútja miatt is kíváncsian vártam az idei Gyöngy Nemzetközi Folklórfesztivál végét, hiszen tíz évvel ezelőtt önkéntes (=szeretetből dolgozó) tolmácsként elegendő egzotikus élménnyel gazdagodtam évekre. Végül azonban a hetet betegség miatt ágyban töltöttem, így csak pénteken jutottam el odáig, hogy esetleg élvezetet jelenthetne az esti zárógála.

Bár hősiesen elkülönítettem a 2×1800 Ft-ot a költségvetésből, az utolsó pillanatban kiderült, hogy a jegyek már hetekkel ezelőtt elkeltek az eseményre. Ez meglepetés volt, hiszen mindenki folyton panaszkodik, hogy semmi sem történik ebben a városban – nekem erről szögesen más a véleményem, hiszen eddig a nyár minden hetére jutott valami, ami érdekes lehet. Az már más baja, ha őt se a klasszikus zene, se a sör, se  bor, se az underground dark bandák, se a metál, se a néptánc, se a színház – de még csak a Mátra se –  érdekli. Én mindenesetre elégszer keveredtem kedves nemzetközi társaságba és láttam érdekes programot a hétvégéken, innentől pedig nincs okom panaszra.

Szóval az eseményről szégyen szemre lemaradtam, de a zárógála után pont arra sétáltunk… és hát alkalmam nyílt belefutni az év egyik legszürreálisabb képébe: levezetésként a keverős fogta magát, és minden rossz érzés nélkül betolt egy adag technósított ABBA-örökzöldet. Nem is eredetiben, hanem valami modern átdolgozásban, de számít ez több liter farkasmályi bor után? A táncosok – paraguayiak, burját köztársaságbeliek, bolgárok, osztrákok, Costa Rica-iak, kanadaiak, spanyolok, Srí Lankaiak, tajvaniak meg a többiek, ki tudja még honnan – vígan tolták bizony bármire: kimondottan sajnáltam, hogy nem lehettem részese az előzményeknek.

A forgatagban még egy volt osztálytársammal is összefutottam (én nem szúrtam volna ki a tömegből, de hát arcvak vagyok, szidnak is eleget azok, akiknek véletlenül nem köszönök előre, pedig illene). Kíváncsi voltam, odamentem hozzá: vártam, hogy kialakul valamiféle diskurzus, de szegény eléggé elgyötörtnek és elcsigázottnak nézett ki. Egyébként azt beszélik, beszippantotta valami szekta, és evett a fene, vajon igaz-e. Már elképzeltem hajnalig tartó diskurzusunkat, ahol pár üveg sör fölé hajolva megvallunk egymásnak mindent, ami az elmúlt tíz évben történt velünk, de persze ez naiv gondolat volt. Sajnos a legtöbb ember – tisztelet nektek, kedves barátaim – már nem szán órákat régi barátokra, és ez nyilván így van rendjén. Voltaképpen én sem vágyom erre – pláne olyan emberek esetében, akik már barátságunk fénykorában is pesszimisták, kispolgári gondolkozásúak, megrögzött materialisták vagy egyszerűen csak kapcsolatfüggők voltak – viszont néha belém villan, hogy talán jó lenne őket biztonságban tudni.  Látni, merre vetette őket az élet, tudni, hogy jól vannak, aztán ha úgy dobja a pakli, tíz-tizenöt évig megint nem beszélni.

Azért persze így is jó volt, pláne a latinók…