Aktuális

Két kulcscsomó

A héten, ahogy az ágyban feküdtem és a Szent Bertalan-templom tornyát bámultam, eszembe jutott, hogy vajon mi lenne, ha nem kéne többet Pestre menni. Teljesülne az álmom, lennék már olyan nagyágyú, hogy akár holnaptól bárhonnan tevékenykedhetem és magas életszínvonalon telnek a napjaim.

Az első gondolatom az izgalom és az öröm volt. Éreztem, hogy ez lehetséges. Láttam magam előtt a boldog mátraaljai estéket, a szőlőtőkéket, búzamezőket, a teraszra beomló bő napfényt és a szeretett épületeket, amikhez jobban kötődöm, mint egyes emberekhez (most már legalább tudom, hogy talán mert az őseim építették azokat, de eddig csak az érthetetlen vonzalom élt bennem, ami miatt tűrtem, hogy a többség komplett hülyének nézzen: te tényleg minden pénteken máshová mész haza, mint hét közben? Igen, tudom, hogy marha vagyok: ez csak ösztön, vágy, semmi racionális alapja nincs, de nem tudok mit csinálni, kiszolgáltatott vagyok, ha az érzékeimről van szó, nem én akartam, nem választottam). Hallottam a reggeli harangszót a környező templomokból meg persze az ablakom alatti park fesztiváljainak zaját, közben pedig éreztem a kezemben a rengeteg megtakarított pénzt, amit a pesti lakhatás gigászi összegeinek megtakarításával nyerhetek. Egy pillanatra függetlennek és hatalmasnak éreztem magamat, aki munkái kapcsán mégis része a világ vérkeringésének. Elképzeltem, ahogy kisautómon – vagy a WIFI-vel felszerelt  sárga-piros VOLÁN-buszon – végigszántok az m3-ason: az előbbivel 30, az utóbbival 60 perc alatt, elintézem a dolgaimat, bekapcsolódom az áramlatba, aztán sötétedésre hazatérek a hegyeim, a szőlők, a fák és legfőképpen a kedves épületek közé. Elképzeltem, és izgatott lettem, örültem…

A következő érzet, rögtön ezek után, viszont a páni félelem volt – annyira megijedtem, hogy dönteni kell és lemondani azokról a dolgokról, amiket megszoktam, hogy egyből görcsbe rándult a gyomrom. Ebből megértettem, hogy talán még erre sem állok készen – pedig benne van az ötéves tervben. Hogy lehet az, hogy máris félek és máris elszigeteltnek érzem magam, pedig még csak egy egyszerű megfázás kényszerített szülővárosom szülőházának négy fala közé, ahol elvileg az életemet kívánom majd leélni, ha alkalmam nyílik majd rá?

Néztem a plafont, és közben arra gondoltam, hogy talán pontosan ez a félelem az oka annak, hogy az emberi faj legnemesebb ábrándjai sárba tipródnak, mielőtt megvalósulnának. Kétségbeesetten vágyunk valamire, álmodunk és tervezünk, aztán amikor a leghalványabb esélye is felbukkan az esetleges megvalósulásnak, sírva menekülünk. Egyáltalán mi a fenét akarok én, ha egészen eddig ez volt a legbiztosabb dolog, amit a titkos céljaim első helyére állítottam? Hogy ebben a városban akarok élni, itt dolgozni azt, amit a legjobban szeretek, két év alatt spórolni annyi pénzt, hogy hitelt vehessek fel egy kis lakásra Pesten, amit aztán vagy munkakecónak használok szükség esetén vagy kiadok befektetés gyanánt? Évek óta ez volt a legbiztosabb a tervem, aztán most ettől is úgy megijedtem, mintha a biztos és kiegyensúlyozott előrejutás ösvényéről kellene lemondanom. Vajon csak azért van ez így, mert egy pillanatra élőben és egyenesben átéltem, hogy a célom nem lehetetlen vagy egyébként is elbizonytalanodtam volna, mert talán nem ez a legjobb dolog, amit magamnak akarhatok?

Tulajdonképpen nem is utálom annyira Pestet. Bizonyos szögből nézve látszanak hegyek, egyes eldugott kerületekben, imitt-amott még tó is van állítólag, és igen, néhány épület egészen tetszetős, bár mélyebb lelki kapcsolat nem fűz hozzájuk. Nyilván nem azért, mert csúnyábbak, mint az itteni építmények, hanem mert engem nem köt hozzájuk ősi szakrális erő. Csak tárgyak, tartalom nélkül, hangulatuk pedig önmagukért nem vonz. De akár vonzhatna is: annyi más embert vonz. Külföldieket, akik a világ legszebb városait adták fel Budapestért cserébe. Persze a vonzalom ilyen ronda céda: nem szerethetjük mindig azt, aki praktikus szempontok szerint illene hozzánk és viszonozná szerelmünket.

Igaz, Pesthez minden bizonnyal soha nem épületek, tárgyak és tájak fognak vonzani: sokkal fontosabb az, hogy mennyi ember és csoport köt ide, akiktől nehéz lenne elszakadni – még ha csak félórányi autóútra vagy egyórányi buszútra is volnánk egymástól. Az nem ugyanaz. Tapasztaltam már eleget, mennyire nem. És én utálok hetekre előre mindent megszervezni, nem vagyok jó kapcsolattartó. Spontán ember vagyok.

Mire végigfuttattam az agyamon a fenti gondolatokat, egészen elment a kedvem a jövő tervezésétől. Elvégre néha úgy érzem, fogalmam sincs, mit akarok, mi leszek, ha nagy leszek – hiába a sok-sok gondosan felépített célmag a fejemben, ugyanúgy elbizonytalanodom néha, mintha csak papírdobozokról és papírbabákról volna szó óvoda nagycsoportban.

Aztán ki tudja: talán pont úgy jó, ahogy a dolgok most vannak: két kulcscsomóval a táskám alján. Nem tudom.

Reklámok
Eszter névjegye (857 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

3 hozzászólás Két kulcscsomó bejegyzéshez

  1. “Néztem a plafont, és közben arra gondoltam, hogy talán pontosan ez a félelem az oka annak, hogy az emberi faj legnemesebb ábrándjai sárba tipródnak, mielőtt megvalósulnának. ”

    Milyen igaz, nem is kell többet hozzátenni. Azonban 29 évesen kell még lenni kalandvágynak, a radiátor mellett kötögetni a hintaszékben legyen a 40 év felettiek filozófiája.

  2. Ó, a 29 még odébb van, több mint két hónap. Majdnem negyedév. Addig még megszállhat a zsenialitás. :) A kalandvágyról sztem 40 fölött sem fogok lemondani, viszont nem ártana valaminő rendezett keretet adni neki.

  3. Teljesen megértelek, én sem tudom sokszor, hogy hol lenne jó. Amikor ott vagyok, ott jó és nem akarok visszajönni. Ha meg belegondolok, hogy nem itt élek, elkap a félelem, hogy ott meg mit csinálnék?? Rosszabb napjaimon kifejezetten vágyom a “remetelétre”, de min. egy távmunkára.
    Egyszer majd eljön az is. :-)) A mátrai kis panzió, ej!

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. “Becsajoztam, most már törlöm a lánybarátokat” | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Csurdítás és hernyóinvázió – avagy mi folyik Gyöngyösön? | tempty blogja

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: