Aktuális

Vihar

Nyomasztó szorítás, tonnás súly a szegycsont fölött, órákig tartó rossz közérzet - mindez azért, mert segíteni próbáltam valakinek, aki fontos számomra. Nem sikerült. Józan ésszel tudom, hogy neki magának kell kilépnie a gödörből, nem nekem bemászni mellé, még ha pillanatnyi gyengesége emlékeztet is engem saját fájó hiányaimra. Mégis tehetetlenül nézem a vergődést, mert hozzám fordult, velem osztotta meg az érzéseit, a bennünket összefűző kötelék pedig közös gonddá tesz némely problémát.

– Te könnyen beszélsz, nem vagy olyan helyzetben, mint most én. De majd megnézem, mi lesz, ha beüt a krah, akkor is nyomod-e vajon dumát a phhhozithív hozzáállásról meg a bátorságról! Fogsz te még sírni és szenvedni! – mondja történetünk főszereplője, a há hangokat szarkasztikusan eltúlozva, megvetően. A szemében a gyűlölet igazi fényét látom, és közben tudom: nem nekem szól a tehetetlen düh és harag, hanem a körülményeknek, amik őt sújtják, ettől azonban nekem nem lesz könnyebb. Egy dolog józanul felmérni a helyzetet, és egészen más csillapítani a szorongást és a bűntudatot, ami lassan és fokozatosan lesz úrrá a tudattalan testemen.

Csendesen bandukolok mellette. Megáll a néptelen úton, a betont rugdossa, kiabál, szitkozódik, öklét az ég felé emeli, már-már teátrálisan. Az egész valóban egy alacsony költségvetésű, zsékategóriás performansz érzetét kelti, amit már ezerszer láttunk: langyos, hab nélküli sörrel a kezünkben várjuk a hajnalt, menni kéne már haza, de nincs busz, a fáradtság frusztrációt szül, a keserű szájíz és a fájó fej gondolata undort kelt bennem. Ő csak üvölt tovább. Honnan jön ennyi gyűlölet, fájdalom és félelem? A performanszokban sincs ennyi… vagy talán csak azért nem veszem észre, mert ott nem vagyok szereplő.

– Értsd meg, én nem vagyok olyan, mint a többi ember, nekem soha semmi nem sikerült még az életben, hiába küzdöttem. Mindent elvett tőlem az Isten, bárcsak már elvenné az életemet is és megdöglenék, az is jobb lenne, mint ez, csak gyáva vagyok én magam megtenni, de egyszer esküszöm megteszem… – hallom magam mögött. Jó lenne elfutni, kifutni a világból, de a lábaim a földbe gyökereznek. Képtelen vagyok mozdulni. Érzem, hogy a gyomrom remegni kezd és a világ súlya a tüdőmre telepszik. A nap már lement, de még nincs teljesen sötét, a hegyek fölött füstös, fekete felhők közelednek. Pont így érzem magam én is.

Nincs mit mondani. Annyi éven át, annyi mindent elmondtam már. Nincsenek szavak. Nincs már olyan, amit ne mondtam volna. Nincs értelme a beszédnek. Vagy bárminek. A világon. Mindjárt itt a vihar. Egészen kicsire húzom össze magam, jó volna eltűnni…

– Látod, te sem vagy olyan stabil, mint hiszed, te is szoktál durván beszélni és agresszív lenni, te is könnyen kijössz a sodrodból – hallom újra, és tudom, hogy igaza van. Olyan jó lenne azt ordítani, hogy engem nem a szaros, kibaszott problémák érdekelnek, hanem a lehetséges megoldások, hogy utálom ezt túlzó, negativista, gyáva, rettegő, reszkető, nyomorgó attitűdöt, gyűlölöm nézni, ahogy emberek egyik napról a másikra élnek és lassan felemésztik, elpusztítják magukat, közben pedig önként, dalolva fetrengenek a kátyú alján és hangosan temetik magukat. Nincsenek szavaim arra a zsigeri viszolygásra, amivel ez az egész eltölt. Been there, done that – talán éppen ezért.

Tudom, ha később, egy tiszta percben szembesítem őt a félig öntudatlan állapotban rám okádott átkaival, nevetni fog és elnézést kér. “Ezek csak szavak, rossz passzban voltam, abban a helyzetben ez teljesen érthető is, bocsánat, ha durva voltam” – mondja majd, én pedig jó tanár néni módjára összefoglalom ezután a leckét, hogy mit nem szabad gondolni és mondani – haha, lassan már divatos ezoterikus bestsellert írhatnék a témából, annyiszor és annyiféleképpen elmondtam ezt – és mit tanultunk az esetből. Ő bólogat majd, aztán jön valami vidám téma, ami elvonja a figyelmet a “rossz passzról”: és valóban, spongyát rá, fölösleges túlbeszélni a dolgot. Mindenkinek vannak szar napjai, pláne ha a körülmények szorítóak, és az élet vasbakanccsal zúzza szét a nagy műgonddal felépített homokvárat.

A vihar estéjén azonban még akkor is a tüdőmön a világnyi súly, amikor a párnába temetem az arcom. Már rég szakad kinn az eső és csapkodja az ablakot a szél, amikor elerednek a könnyeim. Miért jut eszembe ilyenkor minden, amim nincs, ami nem adatott meg, amilyen nem vagyok, ami nem megy? Tudom, hogy csak az ólmos fáradtság és a fojtogató félelem játszik velem, mégis úgy érzem, semminek sincs értelme, a legnemesebb cél is csak illúzió, én pedig a leggyengébb láncszem vagyok a törött, mocskos, fényét vesztett gyémántsorban. Nincs jövő… nincs semmi, csak egy nagy sötét alagút, amiben egyedül kell megküzdenem a démonokkal, hogy utat törjek magamnak a bizonytalanba. Biztos vagyok benne, hogy nappali világosságban, ha kisüt a nap, újra élvezem majd a természetet, a könyveket, a zenét, a jó bort, az érdekes beszélgetéseket és a nevetést, megyek majd tovább a magam által kijelölt úton, de a harc pillanataiban és az azt követő órákban erőtlennek és tehetetlennek érzem magamat.

“Kis teste hangtalan vacog” – József Attilával sem lehetett könnyű, pedig nyolcadikban kicsit belebolondultam a kozmikus borderline-magányába. Csak 76 évvel volt idősebb nálam, értettem volna őt: egy idő után azonban az embert ingerelni kezdi a holdencaulfieldi szétesés, ha nem társul hozzá némi nyugodt erő.

Soha többé nem akarom ezt átélni.

Advertisements
Eszter névjegye (843 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Buli van: harmadik születésnapját ünnepli a blog | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Melyiket a három közül? | Vergiftet – Eszter's Offtopic

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: