Kutyakomédia három szereplővel: Csak Van, TV2 és Bors

"Még el sem kezdődött a Megasztár elődöntője, máris botrányt okozott a tehetségkutató egyik zenekara. A Csak Van kiszállt a Megasztárból, nem írta alá a TV2 által kínált szerződést, s egy videóportálon egy Hitler-film átiratával űz gúnyt a csatornából és a Presser, Mester, Eszenyi, Friderikusz négyesből" - írta a Bors csütörtöki címlapján, "Botrány! Náci filmmel űznek gúnyt Presserékből" címmel (hívószó ebből a "botrány", a "náci", a "gúny" és a "Presserék", egész jó arány, ami azt illeti). A TV2 válaszként hoffmannrózsás kommunikációs hibát követ el, mikor szégyenletes ízléstelenségnek nevezi a paródiát, a zenekar pedig honlapján "határolódik el" a bulvárcikktől, mondván valójában békességgel utasították vissza a Megasztáros szerződést.

Szerepjáték, igazi, hamisítatlan huszonegyedik századi szerepjáték – akár hosszan is elringhat a történet mentén az, aki nem ismeri a szereplőket és nem látott még hasonló komédiát. Nem tudom, jó érzés-e, hogy mindhárom szereplőt megértem, talán túlzottan is – nyilván ez is vadliberalizmusomra vezethető vissza. De kezdjük inkább az elején…

Csak van

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy hobbizenekar az Óperenciás-tengeren is túl, akik egy szép napon belefáradtak az igazságtalanságba: milyen dolog már az, hogy ők még benzinköltséget is alig tudnak kisírni fellépéseik után, míg azok, akik öt percet eltöltöttek egy kereskedelmi csatorna főműsorsávjában, már százezres gázsikat alkusznak ki?! Belátták, hogy bármennyire is őszintén, szívből zenél egy csapat, publicitás és szponzor nélkül képtelenek fizetni a próbatermet és fejleszteni a hangszerparkot a klubválság közepén, így aztán – kíváncsian, nyitottan, és saját határaikat tesztelgetve – jelentkeztek a Megasztárba.

Nyilván úgy voltak vele, mint bármely más zenélés iránt elkötelezett baráti szövetség: elviszik a dolgot addig, ameddig a művészi identitás és a haverság nem sérül, ha pedig ez az előselejtező lesz, akkor addig. Már így is jól járnak: az előselejtezőket nézik a legtöbben, ott születik a legtöbb youtube-sztár is, akikre évek múltán is emlékeznek az emberek. Még jobban is, mint a középdöntők utolsó előtti kiesőire. Tehát nagy gond nem lehet.

TV2

Aztán ott van a történet másik főszereplője, a tévécsatorna. Aki megérti őket, az nem vár csodát a Megasztártól, hiszen jól tudja, hogy a műsornak három funkciója van: 1. nagy nézettséget generálni, ami kitermeli a befektetett pénzt és profitot hoz; 2. a csatorna brandjét erősíteni, építeni, felrángatni a segítségével a primetime előtti-utáni programokat és az összes saját műsort; 3. új, friss arcokat bevonni a gyorsan fluktuálódó sztárgyárba, akik főzhetnek, árvízkárosultakért jótékonykodhatnak, reggeli showban mosolyoghatnak és mellrákért futhatnak, lehetőleg népes nézőtábort megmozgatva ezzel. Voltaképpen mindhárom cél összefügg, és tökéletesen érthető, hogy ebben a kontextusban kevés hely marad – ha marad egyáltalán – a tehetségkutatásra, és még kevesebb a tehetséggondozásra. Egyszerűen mindent nem lehet, a kereskedelmi média soha nem volt a tehetséggondozás fő platformja, és nem is biztos, hogy egyáltalán annak kell lennie – erről persze a vélemények megoszlanak.

Bors

Harmadik főszereplőként a bulvárlap, jelen esetben a Bors áll történetünk fókuszában, aki természetesen a közös érdekek mentén szerződést kötött a kereskedelmi csatornával a háttérben, és jól tudja, hogy a show indulása előtti napon – ha nincs éppen jobb sztori – illik, hasznos, muszáj produkálni egy szaftos címlapot. Mint tudjuk, a bulvárlapokat nem azért veszi meg a nép, mert a dékáni fizetés fonákságait és a  politikusok offshore cégeit bemutató kövesd-a-pénz-útját cikk van a tizenkettedik oldalon, esetleg beteg kislány életmentő műtétjére gyűjtenek az utolsó lapon (márpedig jobb helyeken gyakori az ilyesmi, és kár lenne ennek értékét merő sznobizmusból elvitatni a könnyűműfaj egyes termékeitől), hanem mert hazai botrányszag vagy méretes csöcs figyel a címoldalon. A legjobb persze a kettő együtt: többször eszembe jutott már, hogy Liptai Claudiát például alapból hasznos lenne beépíteni mondjuk a Blikk arculati elemei közé: lehetne akár az ő arcmása a pont az i-n.

A botránnyal persze az esetek nagy részében az a baj, hogy nem jön mindig, az év 365 napján csak úgy, magától. Mi több, sokszor igen véres-verejtékes munka eredménye. Nem irigylem a napilapos kartársakat, hiszen az amúgy sem könnyű procedúrát még a lapzárta fenyegető réme is nehezíti: mégis hogyan lehetne minden áldott nap irányított tematikájú – Megasztáros, és nem mondjuk X Faktoros – szaftot tolni a nép képébe este hétig, amikor a műsor még el sem indult? Ilyenkor marad némi tupír: bár a Csak Van harag nélkül vált el a csatornától, mégis hátat fordítottak a publicitásnak, a “botrány” szó tehát jól hangzik; a Bukás című sikerfilm ominózus jelenetére írt paródiák ugyan gyakoriak és szórakoztatóak, azért mégis csak egy “náci” filmről van szó, a paródia pedig valahol gúny, még ha masszív önirónia is társul mellé. A TV2-t ebben a műsorban a zsűri képviseli, annak is a legkomolyabb szakmai múltra visszatekintő tagja Presser Pici, tehát emeljük ki őt a történetben. Kit ne háborítana fel, ha egy feltörekvő művészi társulás gúnyt űz a nemzet nagy öregéből?  És máris kész a tákolmány, ami “igaz” is meg nem is… de főként inkább nem.

…és a plebs?

Ki vajon a kutyakomédia főrendezője? A zenekar, a csatorna vagy a bulvárlap? Nehéz megmondani, hiszen aki a szexiparban vállal munkát, ne lepődjön meg, ha dugni akarnak vele; aki pedig közös célok álarca mögött próbál valakit saját maga mögé állítani, ne csodálkozzon, ha az alany inkább azt nézi, neki mi a jó hosszútávon… a felpumpált-feltuningolt ferdítések pedig hosszútávon törvényszerűen egyéni és kollektív hitelromláshoz vezetnek. Egy kicsit tehát mindenki “sáros” ebben a szerepjátékban, ha mindenképpen felelősöket akarunk találni, a legnagyobb gond azonban talán mégis csak az, hogy a kedves zenehallgató, tévénéző és újságolvasó ember ingerküszöbét csak ez a fajta kutyakomédia szakítja át, ezért megy el egy koncertre, ezért néz meg egy műsort és ezért vesz meg egy lapot…  ahelyett, hogy a valódi értékekre koncentrálna, amik függetlenek a csilivili sallangtól. Ha nem így volna, akkor a művészek nem kényszerülnének méltatlan kompromisszumokra a túléléshez, a legnézettebb műsorok karakteres tehetségeket keresnének alakítható figurák helyett, a bulvárlapok pedig nem mennének le kutyába pusztán azért, hogy felpiszkálják a T. olvasó fantáziáját.

Ezt vajon mikor érjük meg?