Aktuális

A lehető legtöbb, ami adható

Ma rájöttem arra, hogy vannak olyan szituációk, amikor a családnál is többet tudnak segíteni a barátok. És itt most nem feltétlenül azokra az emberekre gondolok, akikkel minden nap beszélünk, és legmélyebb titkainkat is rendszeresen megvitatjuk, hanem inkább azokra, akik “csak” úgy vannak. Ott, ahol éppen szükség van rájuk, nagy szavak és órákig tartó diskurzusok nélkül.

Mátrafüreden készítettem ezt a nem túl vidám képet két éve télen

Talán a legegyértelműbb ilyen szituáció a gyász időszaka. Ilyenkor a család közelsége és az összetartás fontos, de a legjótékonyabb hatással mégis csak az van a lélekre, ha az ember kilép egy kicsit a gyász sokkjából, döbbenetéből és fájdalmából, és lazít egy kicsit. Nevet. Mesél. Emlékezik. Sztorizik. Jól érzi magát. Ez a családdal ilyenkor nem igazán működik, hiszen mindenkit leköt saját gyászának feldolgozása, az összekötő kapocs pedig pont az elhunyt emléke… ami a legtöbb esetben még több szorító kérdéshez és kétséghez vezet (mit kellett volna másképp tenni, ki hol követett el hibát, tudta-e a drága halott, mennyire szeretik őt, szenvedett-e az utolsó időkben, mi lesz az itt maradottakkal nélküle… és még sorolhatnánk). Mindenki ismeri ezt a helyzetet, aki átélte már.

Eddig soha nem gondoltam bele, de voltaképpen annak idején az én legnagyobb gyászomat – egy szülő elvesztését – is elsősorban a családon kívüli támaszok tették elviselhetővé. Persze nagyon fontos volt a tágabb rokonság támogatása (mindenekelőtt nagynénémé, aki akkor anyám helyett lett anyám),  de igazából máig nem láttam át, milyen komoly jelentőséggel bír az, ha ilyenkor a másik ember – aki ép, erős és nem gyászol – egyszerűen ott van. A puszta jelenlét is rengeteget számít ilyenkor: még ha nem is hangzanak el szavak…. pláne nem nagy szavak.

Mindezt csak most értettem meg, hogy temetésre kellett ma menni, mert Árpi édesapja elhunyt múlt héten. A rokonok olyanok voltak, mint a hozzátartozók bármelyik temetésen: próbálták feldolgozni a saját gyászukat, ösztönösen is igyekeztek megosztozni a fájdalmon a közös emlékek felidézése és az ölelés révén – hiszen ez a természetes, ez a család lényege. Nem volt választásuk azoknak sem, akik nem találkoztak napi szinten az elhunyttal, de a családhoz tartoznak, kötelességüknek érzik hát hurcolni a fekete zászló kicsiny kis darabját, a rokoni kapcsolat milyenségétől függetlenül.

A legszebb dolog, amit ma láttam, pont a barátok támogatása volt. Már eleve az, hogy eljöttek. Én soha senkitől nem várnám egy ilyen helyzetben, hogy keresztülmenjen a tortúrán, amivel egy temetés jár: utazzon a kis pénzéből a ritka szabadnapjai egyikét beáldozva, álljon a zuhogó esőben a barátságtalan ravatalozóban a törékeny, sovány halott mellett, aztán végigöleljen húsz számára idegen rokont, a barát gyászoló családtagjait…. de ha valaki mégis eljön, az óriási érték, nagyon nagy dolog. Hogyan is lehettem olyan felszínes, hogy ezt nem tudtam eddig? Hiszen én is azt éreztem anyu temetésének legelviselhetőbb részének, amikor az akkori 7.b minden tagja egy szál fehér virágot tett a koporsóra.

Az, hogy eljöttek, sokkal többet ér minden szónál, minden bizalmasságnál és kedveskedésnél. Soha senkitől nem várható el, hogy eljöjjön, de aki megteszi, az az egyik legszebb ajándékot adja, amit barát – ember – adhat. Sehol nem olyan árva az ember, mint a koporsó mellett… sehol. Természetesen nincs mindenki mindig olyan helyzetben, hogy ilyen ajándékot adjon, hiszen ott a távolság, az idő, a pénz, a kötelezettségek és mindenekelőtt az a tény, hogy a legtöbben nem is tudjuk, milyen sokat számít az, ha ott vagyunk. Csak úgy vagyunk.

Nagyon örülök neki, hogy vannak olyan emberek, akik ezt önzetlenül megteszik a másik emberért: utaznak 160 km-t egy barátságtalan, nyirkos-ködös kedden, koszorút készíttetnek “Árpi fiad barátai” felirattal és megnevettetik kicsit az gyászolót a ceremónia után. Ez a két kis csoport most felnyitotta a szememet: kevés, amit ilyen helyzetben tehetünk embertársainkért, de mégis az a valami a lehető legtöbb, ami adható… ott lenni vele abban a félórában, amikor a legmagányosabb az ember, akárhányan is állnak körülötte.

Advertisements
Eszter névjegye (832 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Buli van: harmadik születésnapját ünnepli a blog | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. A szerethetőségről | Vergiftet – Eszter's Offtopic

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: