Aktuális

Ünnepi stressz – valaki mondja már meg, az mi?!

Csodálkozva tapasztaltam az online világban, hogy ismerőseim többsége számára óriási stresszel járt a halottak napja, a karácsony miatt pedig már október elejétől áll a bál egyes családokban. Furcsa dolog ez, de én egyáltalán nem tudom átérezni a kényszerünnepi hangulatot. Ha ünnepi stresszről olvasok, olyan, mintha kínai szöveget tennének elém.

Minden folyik a maga útján

A halottak napja is egyszerűen telt: délutáni fűben, tóparton piknikezős Gyöngyös-Gyöngyöstarján séta a szikrázó napsütésben, majd fél hattól hétig temetőtúra szülővárosomban. Semmi extra nem történt: kimentünk, meggyújtottuk a spájzban felmarkolt háztartási gyertyákat, kicsit üldögéltünk, gyönyörködtünk a millió aprócska gyertyafényben, osztoztunk a több ezer ismeretlen temetőzarándok csendes emlékezésében, az egyik műanyag krizantém csokron pedig akkora imádkozó sáskát fotóztam, mint a fejem. Nem vettünk sem méregdrága szupermécseseket, sem százkilós koszorúkat, de még csak hetvenfős szűk családi ebédet sem rendeztünk. Szerencsére nálunk ez nem divat, és ezért nem jelent gondot számomra az ünnep annak ellenére, hogy az én hitem szerint nem a temetőben vannak a halottak, és egészen biztos, hogy az én hamvaim majd a természet részeként szóródnak szét, ha eljön az idő.

Gyertyasor a temetőben

Ha összejön a társaság, a szélesebb rokoni kör, általában egy all-you-can-eat étteremben eszünk-iszunk: kb. egy ezres a tarifa per kopf, és egy pár ezer forintot bőven megér a nyugalom, a kényelem és bőség azon ritka alkalmak valamelyikekor, amikor összejön a banda. Olyan ritkán találkozunk, hogy jobb ilyenkor egymással foglalkozni, mint háztartási robotgép üzemmódban stresszelni-hisztizni-idegösszeomlást kapni. Biztosan derék dolog heti ötven órában sütni-főzni rokonlátogatás előtt, minden tiszteletem azoké, akik kötelességüknek érzik, hogy emiatt ájulás közeli állapotba kerüljenek, de én speciel boldogan elvagyok pár óriáspizzával, amit együtt rendel és oszt fel a család.

Mindig is visszafogott rokoni kör voltunk, komoly ajándékot ünnepi alkalommal nálunk csak a kisgyerekek kapnak – kivéve persze, ha valakinek nagy szüksége van valamire, azt azért összedobjuk. Egyébként marad egy-egy doboz bonbon, virág, leértékelt könyv, esetleg valamilyen jelképes apróság, netán egy szép képeslap vagy saját készítésű kártya. Soha nem álltam még a pláza közepén, hogy úristen, milyen hitelt vegyek fel a família ajándékjussának biztosítására. El nem tudom képzelni, miért sír valaki azon, hogy kiárusították a karácsonyt, amikor számomra ez fel sem tűnik. Oké, október közepén rám köszön a feldíszített fenyő a plázában – és? Attól még nem nyílik meg automatische a pénztárcám, hogy száz rugó a rút kereskedőkhöz vándoroljon iziben.

Novemberi naplemente: az ilyen kis házaktól meg otthonérzete támad az embernek

Nyilván minden famíliában akadnak akkor-most-megmutatom-mit-tettem-le-az-asztalra figurák meg rémesen idegesítő karakterek, de soha nem adom át magamat semmilyen megfelelési kényszernek: ilyenkor csak úgy vagyok, elengedem magamat, próbálok nyitni azok felé, akiket csak ünnepnapokon látok. Ha zavar valaki hozzáállása, személyisége, másfelé fordulok, hiszen semmit sem érzek ilyenkor kötelezőnek (és egyébként is van egy adag leszarom-tabletta a táskámban mindig ilyen esetekre). Mégis miért zavartatnám magam olyan ember miatt, aki nem nyit felém, de nem is látom egy évben egy alkalomnál többször? Abszurd lenne, ha ilyesmin stresszelnék: annyi minden más van, ami nehézséget jelent az életben, legalább álproblémákat ne gyártsunk már magunknak a saját magunk által felturbózott stressz hullámaiból.

Alapvetően azt gondolom, minden ünnep alapja valami mély, szakrális egység, ami az embereket egy időre – fizikálisan vagy lélekben – összehozza. Ezt a szentséget kizárólag nyugodt állapotban élhetjük át, lecsendesítve a külső zajokat, a belső történésekre fókuszálva. Nem kell nagy dolgokra gondolni: néha csak annyi, hogy belenézünk a gyertyába, és érezzük a jelenlétet. Máskor meg felfedezzük, hogy létezik egy láthatatlan összekötő kapocs, ami egy estére megelevenedik, és egy család közös ősenergiáját teszi teljessé. A végén pedig ott a mindent megkoronázó szabadság, amikor behúzódhatunk egyedül a kis vackunkba, és senki nem zavar: ott vagyunk az élményekkel, szöszmötölhetünk a kis dolgainkkal, miközben végig tudjuk, hogy újabb egy évig nem lesz hasonló ünnep, ami miatt ki kell esetleg kászálódnunk egy kis időre a komfortzónánkból…

Mi ebben olyan szörnyűségesen vészes, hogy sokan már az ünnep puszta gondolatától idegösszeomlást kapnak?

Ez a kereszt a Gyöngyöstarján felé vezető földúton áll: a kép lényege, hogy november elsején még van virág körülötte!

Advertisements
Eszter névjegye (828 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

5 hozzászólás Ünnepi stressz – valaki mondja már meg, az mi?! bejegyzéshez

  1. Az “irigyellek” nem jó szó…hanem inkább tisztelettel meghajlok a nagyságod előtt…

    Valószínűleg bennem van a hiba… hogy nekem stresszes az ünnep, melyben megjelenik a család..

    • Sok családban stresszesek az ünnepek, Tücsök, emiatt ne érezd magad zombinak. Vannak családok, ahol vannak feszültségek, és ezek jobban előjönnek az ünnepen, amikor sokan vannak együtt, valakinek főzni is kell meg takarítani, elvégre nem mindenki tud minden ünnepen vendéglőbe menni.
      Szerencsés aki ezen csak csodálkozik :)

  2. Az ünnep mindig stressz. Kifinomult érzelmi zsarolások, elmegyek-e hozzátok, nem megyek-e el, soha többé be nem teszem a lábam hozzátok… Mindenki tudja, hogy jobb lenne együtt lenni, de ez csak hosszas könyörgés és rábeszélés után sikerül. Nem jó együtt, de jobb, mint ha nem lennénk együtt, akkor már szinte elviselhetetlen lenne a folyamatos lelkiismeret-furdalás, hogy boldog merészelek lenni akkor, amikor mindenki más szomorú. Görcsösen próbáljuk meggyőzni a másikat, hogy szeretjük, de hiába, ha valaki a fejébe veszi, hogy nem szeretik, akkor sem ajándék, sem kedves szó meg nem győzi. Azokról, akik már nincsenek, nem beszélünk. Nem ott, nem akkor. Máskor se nagyon. De beszélünk saját halálunkról, tervezett sírunkról, temetésünk részleteiről, míg mindenki émelyegni nem kezd.

    És mégis – tudom, amíg ilyen az ünnep, addig nem vagyok egyedül. Egyszer majd eljön az idő, amikor úgy élhetem át az ünnepet, ahogy akarom – de akkor már teljesen egyedül leszek, és zokogni fogok, hogy nem voltam boldogabb az ünnepeken, amikor még lehettem volna.

    • számomra nagy boldogság lett volna…ha egyszer a fa alatt…az egész család ott ül…ám amikor épp megvalósult volna…valaki felismerte, hogy nekem ez öröm…és nem jött el…Azóta jöttem rá, hogy nem KELL, hogy bárki is, ki nem képes örülni egy “együtt-létnek” a fa alatt üljön, akkor jobb a kutyával kettesben…

      de fenyegetőznek…hogy képmutatásból…majd megjelennek…és megmutatják…hogy mit hogy ILLIK….

      én most jöttem rá, hogy hol vannak még foltok a lényemen..

      Ide jó jönni…mert mindig tanítást hordoz, amit Eszter ír…még akkor is, ha néha erősen fáj, a tükörbe nézni..

  3. Nahát, Lilakávé: épp ebben a pillanatban akartam erre reflektálni. Szóval igen, tény, hogy mindenhol van olykor konfliktus meg hiszti, nálunk is. Minden családban több nagyon más habitusú ember tud összejönni, ami súrlódásokhoz vezet, ez törvényszerű. Viszont két dolog van, amit sikerült kiiktatni:
    – ez az agyonkommercializált, vegyünk-fel-hitelt, süssük-főzzük-halálra-magunkat elitista attitűdöt, amivel csak a nagykereskedők és az ideggyógyászok járnak jól;
    – azt az érzést, amikor fölöslegesen felhúzom magamat valaki hülyeségén vagy valami praktikus apróságon.
    Ahogy látom, a legtöbb helyen ez okozza a stresszt.
    Ettől függetlenül persze nálunk is akad hiszti, hova-menjünk-kihez-menjünk-para, mint minden famíliában, ami néha olaszos hangulatban zárul. De ilyen minden családban megesik, emberek vagyunk, nem a Szent Család (bár a Biblia szerint ott is volt ám vita, rögtön ugye Mária teherbeesésével… :)). A lényeg szerintem az, hogy NE elvárások miatt jöjjön a para. Lehetőleg ne is jöjjön, de ha jön, ne külső okok miatt…

    XYZ: nagyon igazad van, mióta nálunk is meghalt a család nagyobbik fele, sokszor gondolok erre….

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Tárgyiasult karácsonyi kívánságlistám | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Halloween-mindenszentek-halottak napja: egyik sem az én ünnepem « Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: