Aktuális

Büszkének lenni magunkra

Nagy fába!

Kőkemény, gyakorlatias ember, kétkezi munkás, káros szemléletű, hátrányos helyzetű, mérgező családból. Egész életében keményen dolgozott, már 15 évesen nyolc órában, iskola helyett. Önerőből érettségizett le, szülei tiltása ellenére választott ki magának gyerekként egy szakközépiskolát. Okos, bátor, szorgalmas, harcos. Két kezével építi fel otthonát, hamar özvegyen marad. Aprócska bérből márkás holmikban járatja gyerekeit, gürcöl, hogy azok a legjobb iskolákba járhassanak - míg ő maga robotmunkát végez, megalázó körülmények között, fillérekért. Közben mindvégig szomjazza a tudást, képzi magát, olvas és tanul. Harcos, igazságszerető, becsületes és kemény. Tökéletes példakép, valami mégis a nehezen értelmezhető egyenletek tartományába helyezi őt számomra: nem ért meg engem. Nem fogadja el az én utamat, nem tartja sikernek az én - látható és láthatatlan - eredményeimet. - Teljesen más, a ti generációtoknak könnyebb volt, te nem éltél a lehetőségeiddel, nekem meg nem voltak lehetőseim. Ha én ilyen háttérből indulok, minden más lett volna. Nem vagy kitartó, nem végzel kemény munkát. A ti generációtok olyasmire büszke, ami nem a ti érdemetek. Neked sincs nagyon mire büszkének lenned, és ezt ne vedd sértésnek. Tudod, én mindig megmondom őszintén, amit gondolok - mondja.

Már hogyne tudnám. Nagyon jól tudom. Nem lep meg az sem, amit rólam – és a generációnkról – gondol, valahol természetesnek is érzem, hogy így vélekedik. Azzal az élettel, azokkal a tapasztalatokkal a háta mögött az lenne a furcsa, ha elismerne bárkit is, aki az álmait éli és nem csak túlélésre játszik, golyózáporban, kényszerből (az ilyesfajta költői túlzások miatt hathat a beszédem arrogánsnak, igen). Igazságtalan volt vele a nagybetűs, suhogó s-sel ejthető Sors, mert okos volt és szorgalmas, mégsem adatott meg számára, hogy képességeinek megfelelő értelmes munkát végezzen emberi bérezésért. Fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy fillérekből él és nem csinál semmit, amit egy családon túli közeg értékként – anyagi vagy szakmai értékként – definiálna. A világ, amiben ma élünk, nem arra nevel, hogy az emberi értékekért kitüntetés vagy pénzjutalom járna, ezért nem tud mit kezdeni határozottságával, erejével, becsületességével és kitartásával azon kívül, hogy beszél róla.

– Nem akarlak megbántani, de szerintem ez többet elárul rólad, mint rólam. Hidd el, amit a másik emberben az általánosságok szintjén meglátsz és zavar, azzal neked van dolgod – válaszolom erre én, de a hangom azért kicsit megremeg. Kemény maradok, állom a tekintetét. Konok barna szemei vannak.

Nincs igaza: sokkal többet köszönhetek a kitartásomnak és a szorgalmamnak, mint az adottságaimnak és a hátteremnek. Nagyon sok munka van mögöttem, amiről ő nem tud, hiszen ő csak azt látta éveken át, hogy nem reggel ötkor kelek, mint ő, és szeretem élvezni az életet, míg ő az alvásról is lemond. Ő áldozatokat hoz, én hedonista vagyok. Ez vajon generációs gond? Nem, a család hasonló korú tagjai nem így gondolkoznak, ez egyéni életút és habitus kérdése. Meg az epigenetika, ugye.

–  Te indulattal és lenézéssel beszélsz iskolákról, emberekről, helyzetekről, mert nem tudod, milyen a nélkülözés, a lemondás, a harc a fennmaradásért. Azért, mert neked könnyű volt, és nincs is erőd ezért.

– Senkiről és semmilyen iskoláról nem beszéltem indulattal, a harci hév egy szemléletmódnak szólt, amivel naponta találkozom, és igenis bosszant, mert kártékony: arról beszéltem, hogy a társadalmunk kötelezővé teszi a diplomát, mert a középiskolákat a továbbtanulási ráta alapján osztályozzák, a szülők pedig a presztízst és saját álmukat látják a gyerekben, ezért aztán a tanár igyekszik benyomni a kölyköt legalább az utolsó mucsajpusztai tanítóképző művelődésszervező szakára, akkor is, ha a gyerek inkább szakácsnak vagy fodrásznak volna kiváló. A gyerek így kudarcélményt él át, az adófizetők és a család pénze még szépen kirepül az ablakon: ehelyett sokkal jobb volna, ha a bizonytalan 18 éves maradna ötödévre vagy elmenne dolgozni érettségi után, amíg kitalálja, tovább akar-e egyáltalán tanulni, és ha igen, hol. Amit pedig egyes iskolákról mondtam, az nem indulat, hanem tény: nem szimpátia kérdése, hogy egyes intézmények szakmai híre jobb, mint másoké. Ez nem lenézés, ez tény, attól pedig még több ezer zseniális diák kerülhet ki a lista alján lévő iskolákból is, mert az egyéni teljesítmény kurvára nem függ össze az intézmény nívójával.

– Abszolút nem függ össze, te mondtad, hogy a te drágalátos ELTE-d, az egyik nagy listavezető, olyan, mint az óvoda, beleverik a diákok fejébe a tudást és nincs buktatás…

– Mi van? Örültem, ha összejött a kettes… néha.

– Te mondtad… én le voltam döbbenve, milyen primitív az oktatás, ha ilyen van.

/lázas gondolkozás, lapozgatás emlékek között/

– Arról beszéltem, hogy a kettest sokkal nehezebb megszerezni, mint az ötöst, mert nagyobb a különbség az egyes és a kettes között, utóbbitól már kis ugrás a jó jegy. Ez azért van, mert amíg bizonyos alapokat nem sajátítottál el, nem mehetsz tovább a tanegység folytatására…

– Ez tiszta óvoda, ilyen az egri főiskolán nincs. Mindenkinek a maga dolga, mit sajátít el.

/itt majdnem megszakad a beszélgetés, nem kimondottan izgalmas dolog lóval kártyázni/

– Hát LOL, már ne sértődj meg kérlek. Nos, akkor szakadjunk le a rangsor témáról most már végleg. Mondd, te komolyan azt gondolod, hogy az ég adta világon bárkit is intelligensebb, értékesebb, sikeresebb emberré tesz egy diploma? Vagy kettő? Esetleg öt? Mert én minden tisztelettel azt gondolom, hogy azért misztifikálod túl a felsőoktatást, mert nem volt rá soha lehetőséged, hogy kipróbáld. Tisztára, mint a 40 éves szűz és az első szex.

– Neked meg volt, mégis elkezdtél olyan szakot, amit nem fejeztél be. Ez elvesztegetett idő és pénz, és ez igazságtalanság.

– Először is, egyáltalán nem elvesztegetett idő és pénz, mert amit akkor és ott tanultam, azt a mai napig használom. A tudás a fontos, nem a papír – pláne, mivel olyan területen dolgozom, ahol teljesen mindegy, milyen végzettsége van valakinek, és mert még specifikusabb tudást szereztem később máshol az új szakmámhoz. Másodszor pedig ma már egy millióból egy marad élete végig azon a pályán, amit 18 évesen választott magának, és ennek fényében sokkal egészségesebbnek tartok egy nem túl éles váltást huszonévesen, mintha a nyugdíjkorhatárig ötven éven át azon bőgnék, miért nem mertem vállalni az álmaimat, céljaimat, önmagamat. Sőt, hogy tovább sokkoljalak: szerintem ötven évesen is okés váltani, hiába ott a megszerzett diploma és a hosszú pályafutás. Ehhez képest mi pár szemeszter az egyetemen?

– Az ötvenévest hagyd ki, fogalmad sincs erről, nekünk kussolni kell, és örülni, hogy dolgozhatunk. A váltás meg a kitartás hiánya, csak szépen ideologizálod. Jól van, ehhez az egyhez értesz, jól tudsz rizsázni. Teljesen tökéletesen választottál pályát, mert csak rizsázni kell meg ferdíteni meg magyarázni, az meg neked remekül megy. Ha az én lányom lennél, ezt mindenesetre nem hagytam volna.

– Én meg erről azt gondolom, hogy ezt is a te lányodnak kellene eldöntenie, nem neked.

– Honnan tudnál az ilyesmiről, mondd meg kérlek, amikor nincs is gyereked.

– De anyám nekem is volt,  még emlékszem rá azért.

– Az más. Te ezt nem látod át.

– Nagyon is jól átlátom, hogy ez a dolog nem rólam szól, nem az én jó vagy rossz döntéseimről. Arról szól, hogy te tehetséges és szorgalmas voltál, de a körülményeid miatt nem adatott meg, hogy olyan környezetben mérettess meg, amiből büszkeséget tudnál kovácsolni magadnak. Pedig az elégedettségre, az elismerésre és az egészséges büszkeségre minden egészséges emberi lénynek szüksége van. Rohadtul szomorú dolog, hogy olyan világban élünk, ahol az anyagiak, a hírnév, a kitüntetések, a díjak és a számokkal mérhető eredmények alapján sorol be a társadalom egy embert, és nem pedig azt nézi, mennyire szeretetteljes, kitartó, értékes, becsületes ember. Mivel te “csak” az utóbbi a területen mérettettél meg, és alkatodnál fogva fontos számodra a közösség véleménye, hiába tagadod, most szenvedsz, amiért a társadalom szemén keresztül nem látod magad értékesnek, noha tudod, hogy egyébként az vagy. Ezért hangoztatod folyton, mit értél el.

– Jó, ebben van valami, nem volt esélyem megmérettetni, mert csak visszahúzott a család, aztán jöttek a gyerekeim, és túlélésre kellett játszanom, és ez hiányzik máig… rohadtul nem mindegy, ki honnan indul, és ezt nem értik meg sokan.

– Csakhogy ugyanez nem csak az anyagi és a családi körülményekre igaz, hanem a spirituális munícióra is. Szar helyzetből jöttél, de az Isten, a Sors, a Véletlen, a Természet vagy aminek te nevezed, adott egy olyan spirituális muníciót – élni akarást, erőt, kitartást, szorgalmat, józan észt és tudásszomjat – amit nem mindenki kap ám meg! Lehet, hogy van, aki szupergazdag családban nő fel, imádja-szereti-biztatja mindenki, mégsem tudja még 40 évesen sem, mit akar kezdeni az élettel és egyáltalán ki is ő valójában. Hidd el, a rendszer igazságos: ahol te hiányt szenvedtél, ott máshol pluszt is kaptál másokhoz képest.

– Lehet. Sokszor csodálkoztam magamon, honnan jön az erő… Tizenhatezres kabátot venni a lányomnak kilencvennégyben, hogy legyen neki is egy márkás holmija. Elmenni nyaralni a tengerhez, befizetni a tanfolyamot, két kezemmel felépíttetni a házat, átrendezni a kertet…

– A vakon születetteknek és jobb a hallásuk, mint a látóknak. Soha nem tudhatod, hogy a másik embernek mi a drámája, a fájdalma, a hiánya, mert ez kívülről nem mindig egyértelmű. Lehet, hogy a gazdagnak pénze van, a szeretetteljes családnak meg támogató melegsége, de fogalmad sincs, mennyire nehéz lehet akár még egy ilyen háttérből érkező ember élete is egy teljesen más dolog hiánya miatt, ami neked meg könnyedén megadatott, veled született.

– Én nem tudok olyan szépen beszélni mint te, meg nagy szavakat használni. Te mindig egész, kerek mondatban beszélsz, hosszan és bonyolultan. Meg rohadtul fáradt is vagyok, huszonnégyóráztam, aztán megfőztem, elmentem az unokáért az iskolába, bevásároltam, kitakarítottam… szóval hulla vagyok.

– Jól van, mindjárt takarodok aludni, de annyit azért elmondanék, hogy kurvára merjél büszke lenni magadra, magadban. Mert most nem vagy, és ezt nem is tudod. Ezért próbálod kívülről megszerezni a visszaigazolást azzal, hogy az érdemeidről beszélsz rengeteget újra és újra, és más emberek más útjait kritizálod, mert eltérnek a te ideális utadtól. Hidd el, hogy az én utam másért nehéz, mint a tiéd, de én nem erre próbálok koncentrálni, hanem inkább arra, hogy mire lehetek büszke. És annyit fontos elmondani, hogy nem külső dologról van szó, ami összeadható, kivonható és megszorozható, netán kitehető az ablakba. Ez egy sokkal összetettebb belső út, nagyon nagy harcokkal. Mindenki harca nagy, ezt elhiheted. Jó éjt.

– Jó éjt. Majd még folytatjuk.

– Oké.

Leírtam? Le. Nem tudtam nem leírni, mert csak az írás segít megérteni mindent. Persze tudom, ha ő elolvasná a bejegyzést, nem a tartalom érdekelné, hanem az, hogy csúnya szavakat is használtam. Ez nem illik bele az ő pontos, tiszta, makulátlan, katonás rendjébe. Hiába próbáltam neki többször is elmagyarázni, hogy a tudatos szöveggyártásban (már megint arrogáns dumát nyomatok, fuck) a vulgáris kifejezéseknek és az internetes szlengnek is megvan a maga helye – igen, igen, túl sokat mondom azt, hogy LOL – mert egyfelől az életet vetítik vissza, másfelől pedig sajátos hangulati, stilisztikai szerepük van az adott kontextusban. Nem értette meg, nem fogadta el az érvelést. És ilyenkor nincs mit tenni: a meg nem értéssel és az el nem fogadással nekem nincs dolgom, hiszen ez az a két ajándék, ami számomra a legkönnyebben megadatott. Nem tudom, büszke lehetek-e erre, hiszen nem volt mögötte kitartás és szorgalom, csak úgy a rendelésemhez írta leszületéskor a Sors, külön kérés nélkül, ingyen (biztos még az előző körből maradt meg egy kis lábaska alján, ugye). Ha azonban ő eljut arra a pontra, hogy megért és elfogad az övétől szögegyenesen eltérő utakat és életeket, akkor még egy nyomós oka lesz arra, hogy büszke legyen magára nagyon, nagyon.

Reklámok
Eszter névjegye (847 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

9 hozzászólás Büszkének lenni magunkra bejegyzéshez

  1. Sokat írsz ilyen karrier/életút/pályaválasztás stb. témában, ezek nekem tök érdekesek meg elgondolkoztatnak, végzős egyetemista lévén.
    Egyébként amikor írsz valakiről ide, valamilyen ismerősödről, akkor az illetők szoktak tudni róla? Az Elbocsátó szép üzenettel kapcsolatban is már eszembe jutott ez.

    • Nem is tudom, karrier-pályaválasztás-e a témája ennek a posztnak egyáltalán. Tény, hogy az az egyik fő vonal, de sztem árnyalt a kép, ki mitől éri el az elégedettséget, netán büszkeséget.

      Van, amikor tudnak róla az érintettek, van, amikor nem – általában igen, magukra ismernek akkor is, ha a nevek és pár részlet meg lett változtatva. Legtöbbször elküldöm a linket, hátha segít. Ezzel a maival kapcsolatban az a helyzet, hogy egy az esélye a millióhoz, hogy a konkrét “múzsa” olvasná, pedig nem bánnám, ha így lenne, de én nem mutatnám meg neki, mert ebben az esetben túl direkt. Hátha egyszer rábukkan – sorsszerűen, magától -, és aztán megbeszéljük.

      • Értem. Persze, árnyaltabb, csak próbáltam valami összefoglaló névvel illetni néhány bejegyzést azok közül, amit nemrégiben írtál.

  2. “a társadalmunk kötelezővé teszi a diplomát, mert a középiskolákat a továbbtanulási ráta alapján osztályozzák, a szülők pedig a presztízst és saját álmukat látják a gyerekben, ezért aztán a tanár igyekszik benyomni a kölyköt legalább az utolsó mucsajpusztai tanítóképző művelődésszervező szakára, akkor is, ha a gyerek inkább szakácsnak vagy fodrásznak volna kiváló. A gyerek így kudarcélményt él át, az adófizetők és a család pénze még szépen kirepül az ablakon: ehelyett sokkal jobb volna, ha a bizonytalan 18 éves maradna ötödévre vagy elmenne dolgozni érettségi után, amíg kitalálja, tovább akar-e egyáltalán tanulni, és ha igen, hol.”

    Ezzel teljes mértékben egyet kell, hogy értsek. Az én szüleim is mindenáron azt akarták, hogy valahol tovább tanuljak, valami komoly intézményben, valami komolyabb szakmát. Most van egy közgazdász végzettségem, de nem tudom, mi a szart kezdjek vele. Vicces, nem? :)
    Anyámék persze marha büszkék rá, hogy a kislányuk elvégezte ezt az elég nehéz és szemét iskolát. Csak épp nekem nincs semmi, amire büszke lehetek. Pedig majdnem 5 év kemény munkája van benne.

    “Neked meg volt, mégis elkezdtél olyan szakot, amit nem fejeztél be.”
    Ez újságíró minor lett volna az ELTE-n?

    Ha meg nem haragszol, nekem a Gary Jules féle eredeti verzió sokkal jobban átjön. ;-)

  3. Nem azt mondom, hogy a tudásra és az öt év kitartó munkájára nem lehet valaki büszke, sőt: az is nagyon jó alap, de tény, hogy hosszútávon praktikusabb, ha a diáknak van ideje, alkalma, joga választani, dönteni. Ettől még légy rá büszke ugyanúgy, hogy túlélted! :)

    Héj, Gary Jules is csak feldolgozta, az eredeti a Tears for Fears-féle verzió, nekem megvan valahol CD-n (igaz, nem tudnám már min lejátszani, marad a youtube). Amúgy érdekes, ezeket a 80-as évekbeli klasszikusokat hányan feldolgozzák – én örülök neki.

    • “nekem megvan valahol CD-n (igaz, nem tudnám már min lejátszani, marad a youtube)”

      Hogyhogy? Nincs egy nyomorult lemezmeghajtó a gépedben? :S

      Bocs, hogy így “megragadtam a lényeget”, olvastam az egész bejegyzést, és nagyon érdekesnek találtam, de most hirtelen nincs sok hozzáfűzni valóm… ja, de, csak annyi, hogy a felsőoktatással kapcsolatban tök igazad van. Pl. azt mondtam már, hogy az ELTE-IK-n egy olyan módszertant tanítanak, de úgy, hogy az évfolyam jelentős százaléka megbukik; ami egyrészt szakmai tekintetben elavult szemléletnek mondható, másrészt meg próbáltam keresni róla angol nyelvű szakirodalmat a Guglin, és nem találtam. Egy árva, csonka Wikipedia bejegyzés nincs, ami erről szól. Kiderült, hogy amit tanítanak, azt az ELTE egyik professzora találta ki, és az ELTE belterjes vizeiben érlelődött. Jól meglepődtem, amikor megtudtam. Persze utóbbi miatt még lehet jó egy módszertan… habár, ha valami olyan nagy durranás, mint ahogy az IK-n ezt beállítják, akkor mégiscsak elvárnám, hogy világszerte tanítsák.

      • :) Nincs, mert ez netbook, nem notebook. Picinyke, CD-meghajtó nélkül. Volt egy HIFI-m, de a CD-s rész már nem működik. Van egy DVD-lejátszóm, de az meg régi fajta, nem tudom hangfalra kötni, a gyári pedig nem teszi élvezetessé a zenét. Kicsit out-of-date-nek is tartom a CD-t, mint hanghordozót, ezért már nem vennék új lejátszót semmilyen formában. Marad az Mp4-lejátszó hangfalra kötve, a CD-ket meg lassanként letöltöm, digitalizálom. Van kb. 1200 CD-m, egy időben nagy cserebere-jóska voltam, de nem hallgattam meg mindet soha…

        Viszont a kérdésfeltevés aranyos, eszembe jutott róla egy régi vicc:
        Két informatikus találkozik, az egyik újságolja:
        – Képzeld, megismerkedtem a céges bulin egy gyönyörű szőke csajjal, együtt iszogattunk hajnalig.
        – És aztán?
        – Aztán felvittem magamhoz a lakásomra, akkor már eléggé spicces volt…
        – És még mi történt?
        – Levettem róla a bugyit és a melltartót…
        – Öregem, mekkora mázlista vagy! És utána mi volt?
        – Feltettem az asztalra az új laptopom mellé…
        – Vettél új laptopot? És milyen a processzora?

        :DDDDDD

        Hát igen, az a baj amúgy az ELTE-vel, hogy sok minden tényleg elavult… nem a “tananyag”, hanem számos szemlélet. Tény.

  4. az embeddelt zenét hallgatom napok óta egyfolytában, ezt a véletlent @=o viszont 2x kellett nekifutnom, h végigolvassam a posztot, mert annyira ellenszenves a beszélgetőpartnered “mindent jobban tudok, bazmeg”-attitűdje, h legszívesebben behúznék egyet a monitornak.

  5. És ez aztán igaz történet. Amúgy nem rossz ember, de engem lószarnak se tart, és ez némiképp ront a szimpátia-indexem iránta. Alantas indok, de így van. Már a horoszkópomban is az áll, hogy azt szeretem, aki szeret. Szar ügy, de tény.

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Büszkének lenni magunkra | Vergiftet – Eszter's Offtopic | Internet Radar
  2. Buli van: harmadik születésnapját ünnepli a blog | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  3. Bözsinek, nagymamámnak – avagy hol az út a néma rabszolgáktól és szomorú szingliktől távol? | Vergiftet – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: