Túl vagyunk az első Black Nail Cabaret-koncerten

Mostanában - pár éve - nem áhítom igazán a füstös klubokat, ami kissé meglepő, ha azt vesszük, hogy éveken át szellemi táplálékom volt a a dark-goth-DM-szubkult konkrét party-manifesztációja. De azért továbbra is jó visszatérni ide, a végén mindig tudom, miért fontos számomra a zene és a közeg: a Black Nail Cabaret harmadik fellépését pedig nem hagytam volna ki semmi pénzért. Büszke vagyok rájuk, nem csak azért, mert tizennégy éve együtt indultunk el egy úton Emkével és bizony sok mindent csináltunk már közösen azóta, hanem azért is, mert gerinccel, de ésszel keresik az utat az underground és a mainstream között. Nyitottak a különféle megoldásokra zenei és marketing értelemben, ugyanakkor tudatosan kerülik az olyan helyzeteket, ami az önálló arculat és a sajátos elképzelések feladásával járna. A legtöbb érdemleges hazai produkció itt bukott meg: a tehetséges, képzett zenészek minden kompromisszumot megalkuvásként és képességeik, mondanivalójuk kiárusításaként látták, a többiek pedig elszédültek és elájultak az első látványosabb kiugrási kísérlet előtt, és hagyták, hogy a ZENEIPAR magába szippantsa és integrálja ügyesen kipreperált tetemüket. Persze aláírom, nem könnyű lavírozni a két fenti opció között, hiszen Magyarországon egy kis zenekarnak csak költsége van, bevétele szinte egyáltalán nem - így aztán minden művészt tisztelek műfajtól és kontextustól függetlenül, még a csütörtökön a Black Nail Cabaret előtt játszó Hiteljugendet is, ami pedig végképp nem zsánerem egyébként.

Az eladósodott magyar kispolgárokról éneklő punkzenekar utolsó tíz percét még hallottuk, amint felmarkoltunk kétszer három deci fehérbort a pultnál Szonja barátnőmmel, majd üdvözöltünk mindenkit az ismerősök közül, aki ezen a szeles hétköznap estén összegyűlt a Tündérgyárban. Mit mondjak, nem voltak kevesen: Rékáék, RékaKaték, Damage, Marvin, Papi, Orsiék… pedig csütörtök volt, nem szombat. Voltak feldolgozások és saját dalok, kellemes arányban vegyítve; volt  welcome-drink, ha már pultosokról is született dal; volt performansz by Suzy és volt nagyon erős színpadi jelenlét, ami még a hazai klubéletre fájdalmasan jellemző pocsék hangzásért is kárpótolta a hallgatóságot. (Valaki mondja már meg, mi lehet nehéz egy-egy olyan produkció kihangosításában, amiben csak szintetizátor és ének van…? Mert a hegedűs-üstdobos-csellós-nagybőgős világzenei-neofolkos sound torzulását még megérti valahogy az ember. Inkább a közönség gerjedjen, ne a mikrofon.) Veronicától az Umbrelláig állt a bál, de mi már az első tracktől egybeolvadtunk a zenével: szintipop-dark wave at its best, de benne van “az x-faktor” egy szélesebb közönség számára is.

Nemrég a buszmegállóban álltunk Emkével, és azt kérdeztem tőle, most már könnyebb-e dalt írni, mint két-három évvel ezelőtt volt, elvégre most már van némi rutinja. Akkor azt mondta: “Éppen ellenkezőleg, sokkal nehezebb. Most már többet variálok hangzásokkal, jobban odafigyelek az apró nüanszokra, észreveszem a hibákat és a kliséket, és sokkal többet várok magamtól” – azt hiszem, ez a fejlődés titka, a szorgalmon meg az alázaton túl. A tehetséget meg, ahogy Szonja is írta, tessék már felfedezni és támogatni végre pénzemberek és A&R-guruk from all over the world, figyelem, figyelem!

[Black Nail Cabaret Official Youtube Channel]
[BNC on Facebook]
[Hivatalos BNC Honlap]