Aktuális

Megölhetjük magunkat azzal, hogy meg “akarunk” halni?

To the songs that sing of glory and the brave, are we dreaming there are better days to come? / When will the banners and the victory parades celebrate the Day a better world was won? / On the day, the Storm has just begun, I will still hope / There are better days to come - VNV Nation: Sentinel

Nem értek egyet azokkal a báránylelkű esztétákkal és különféle vallások bigott hívőivel, akik azt állítják, hogy a művészetben csakis a szép és a jó, a tiszta és a nemes jeleníthető meg, s ha ellenpontként fel is tűnik a gonosz, mindenképpen a világosságnak kell a végén felülkerekednie. Nemrég egy keresztény blogban olvastam, hogy a gyerekeket távol kell tartani a "szellemi terheltséget" okozó filmektől és könyvektől, Harry Potter varázslóiskolája és a halloween keresztényellenes halálkultusza tehát tabu, a cselekményszálnál is alattomosabban hódító lázadó világi zene pedig még inkább kerülendő. Bár én másképp látom a világot, pontosan értem, mi rejlik az elgondolás mögött: a gondolat teremt, az energia vonzza a hasonló energiát, márpedig a vallás nem a kifürkészhetetlen kutatását kívánja híveitől, hanem a kétségek nélküli hitet, a ravasz és furmányos módon közénk lopakodó Gonosz abszolút és tudatos távol tartásával. Ezt pedig gyerekkorban, amikor az ember még fogékonyabb a különféle lelki hatásokra és a határvonal a valóság és az álom között halványabb, összekuszálhatja minden természet - és persze Isten - törvényeit felülíró játék, hiszen a tudatalatti nem tesz különbséget film, könyv, festmény, zene és az általa indukált nagyon is valóságos érzések, gondolatok között.

A Harry Pottert speciel nem láttam (többször is nekirugaszkodtam, de fájdalmasan unalmas és érdektelen volt, ez viszont itt nem releváns, az utolsó dolog, ami érdekel, az elcsépelt vita Potterék létjogosultságáról: igen, fontos darab, mert egy generáció miattuk kezdett el újra olvasni), de tény, hogy bőséggel akadnak olyan művek, amik az én vallási pedantériától távol álló értékrendem szerint is destruktívak. Tinikoromban nagyon felháborított, micsoda kultfilm lett például A hollóból, ami voltaképpen az agyatlan vérbosszút heroizálja csodaszép, vonzó vizuális kerettörténetbe ágyazva, a jó és a rossz tökéletesen valószerűtlen különválasztásával. Sokáig nem voltam hajlandó megnézni házibuliban, ha előkerült bármelyik része is: egyszerűen annyira anatémája mindennek, amiben hiszek, hogy nem akartam felhergelni magam fölöslegesen. Azóta eltelt tíz év, és már nem látom ilyen drasztikusan a helyzetet, A hollót már csak azért nem nézem meg, amiért a Harry Pottert – mert elalszom rajta, nem köt le igazán.

Azt gondolom, elkerülhetetlen, hogy hasonló művekbe fusson a huszonegyedik századi gyerek, viszont biztos vagyok benne, hogy megfelelő szülői, családi háttérrel feldolgozhatóak az élmények. Én mindenképpen elmagyaráznám a porontyomnak, hogy a valóságban nincsenek ördögien rossz és angyalian jó teremtések, a “jót” nem hatalmazza fel saját “jósága” a pusztításra, a bosszú pedig nem csak morális és jogi értelemben elítélendő, hanem tökéletes önpusztítás is, elvégre a gyűlölethullámokkal magadnak ártasz, a következmények pedig felnagyítva rád ütnek vissza, nem másra. Victory Not Vengeance, győzelem, nem bosszú. Ha ezt a személetmódot nem sikerül átadni a gyerekemnek, akkor szülőként megbuktam – ha viszont igen, akkor ő hosszútávon immunis lesz bármilyen Gyilkos fegyver 25-re, még ha párszor el is játszik a destruktív eszmékkel a Piaget-féle erkölcsi fejlődés kezdetleges szakaszaiban.

Ha azonban kilépünk a rossz, koncepciótlan, felületes művészi alkotások (már amennyiben a zs-kategóriás akciófilmek vagy zombihorrorok egyáltalán idesorolhatóak) világából, azt kell, hogy mondjam, mindenképpen fontos és szükséges, hogy a félelem, a fájdalom, az agresszió, a gyűlölet megjelenjen a filmekben, a könyvekben, a festményeken, a versekben, a dalokban. Miért? Mert mindez jelen pillanatban szervesen kapcsolódik az emberi léthez. Amíg van háború, éhezés, tömeggyilkosság, néppusztítás, korrupció, diktatúra és minden egyéb, ami az említett érzésekhez kapcsolódik, addig a valóság megtagadása volna, ha a művészetben mindezek nem jelennének meg. Ráadásul a művészet egy igen hatékony – rugalmassága és vonzósága révén hatékonyabb, mint a racionalitás – eszköze a “negatív” (ha mindenképpen polarizálni akarunk) élmények feldolgozásának, majd áttranszformálásának. Épp most olvasom Al Ghaoui Hesna: Háborúk Földjén című dokumentumkönyvét, és a riporter pont arról ír, mennyire utálja, amikor a tudósításokban gondosan kerülni kell a vért és a drámát, hogy decens, de figyelemfelkeltő anyag kerüljön a képernyőre, aminek hatására a néző nem vált azonnal csatornát émelygő gyomorral. Márpedig, mondja, a háború ronda dolog, fejetlen csecsemőkkel, kettévágott emberekkel és több ezer félőrülten zokogó anyával is találkozik néha az ember, és ezt nem lehet másképpen hitelesen megmutatni az embereknek, mint a valósággal, ami talán felrázza őket a “messze-van-velünk-nem-történhet-ilyesmi” illúziójából.

Nem szeretem, ha valaki azt mondja egy filmre vagy egy zenére, hogy túl sötét, mert nem az élet napos oldalát jeleníti meg: az életnek nem csak napos oldala van, ráadásul meglehetősen primitív egyszerűsítés két egymástól élesen elválasztható ellentétre redukálni a körülöttünk – és bennünk – létező világot. Fontos, hogy a művészetben megjelenjen az, amit mi szeretünk egyszerűen csak “gonosznak” nevezni, mert így könnyebb elhatárolni magunkat tőle… ugyanakkor nem mindegy, milyen lelki munícióval lát neki a jelenség tudatos és tudattalan feldolgozásának az adó és a vevő. Nem vagyok egy klasszikus “tisztánérző”, intuitív alkat, de sokszor megesik, hogy a zavart adó miatt elhatárolódom egy alkotástól, hiába tartom egyébként értékesnek és tartalmasnak. Ilyenkor sem gonoszságot érzek, hanem inkább zavartságot – és nem érzem úgy, hogy be kellene engedni a világomba ilyesmit pusztán esztétikai okokból.

Azt hiszem, tudatos szinten átlátok dolgokat, és a tudattalant is igyekszem megérteni. Évek óta nagyon szeretem például a terror ebm-et és a harsh technót, ami azért – lássuk be – nem épp pite és piskóta tejszínhabbal üzenetét tekintve, hanem inkább sok nagy és súlyos kő. Tökéletes transzba tud hozni egy jófajta Rabia Sorda, Suicide Commando, Grendel vagy Amduscia, közben pedig néha beviláglik a tény, hogy “basszus, ez azért így konkrétan elég setít”, jóval sötétebb, mint a legtöbb dark zene. Agresszió, halál, félelem, pusztítás – vajon helyes az, hogy energiát nyerek (méghozzá nagyon sokat) ilyesmi köré épülő alkotásokból? Ez mindenképpen erős ellentmondás, ha abból indulunk ki, hogy tíz évvel ezelőtt még egy Holló is elborzasztott… vajon teljesen skizó lennék? A vallásos keresztények és a legtöbb hit szerint egészen biztosan nem oké a dolog, hiszen mindez méreg – én viszont azt gondolom, megfelelő spirituális munícióval a helyén tudjuk kezelni “a sötét oldalt”. Létezik olyan érzés, amikor az “I just wanna be a fuckin’ warmachine” egy olyan alapérzés manifesztációja, ami segít kreatív formában megszabadulni attól a stressztől, rettegéstől, elidegenedéstől, ami az emberi lét természetes velejárója fejlődésünk jelen szakaszában, egy olyan világban, ahol naponta több száz tonna érintetlen élelmiszer kerül a kukába, miközben a világ másik részén milliók halnak éhen borzalmas kínok között – és ahol ennek ellenére engem mégis az zavar a legjobban, hogy elromlott a mosógép vagy többet keres a szomszéd, mint én. Jobb ezt kimondani, megélni és kiadni magunkból, amihez egy sötét energiákkal teli műalkotás – könyv, film, zene, festmény, szobor… – remek eszköz lehet. A zene nyilván a legelemibb ösztönökre hat: kiáltás, izzadság, tánc, mozgás – mindezzel együtt pedig kijön belőled a “negatív”, destruktív érzés, távozik, és te megkönnyebbülsz. Ha nem találkozol ilyen alkotással, talán észre sem veszed, hogy van benned ilyesmi: akkor meg aztán csodálkozunk, hogy kiirtotta családját egy példaszerű életet élő, konzervatív édesanya, netán egy békés, mosolygós református lelkész a hívei közé lőtt. A “rosszról” tudnunk kell, meg kell élnünk, nem lehet és szabad teljesen függetleníteni, mert az a valóság tökéletes megtagadása lenne. Akkor pedig miért vagyunk itt, minek élünk?

A következő dologról soha nem írtam még, de többször is eltűnődtem már rajta. Idén tavasszal történt, hogy hallottam a hírt, hogy elhunyt az Amduscia egyik tagja. Mivel a terror ebm-hez, aggrotechhez kapcsolódó “kedvenceim” kiléte soha nem érdekelt, így erről a mexikóvárosi fiatalemberről sem tudtam, hogy hívják, hogy néz ki, miféle ember: a dolog épp csak annyira rázott meg, mint ahogy bármelyik fiatal, életerősnek tűnő élőlény korai és váratlan halála megdöbbent. Az Amdusciát – aminek az elhunyt volt a zenei motorja – azért szerettem mindig is, mert nem agyatlanul agresszív, mint mondjuk az Hocico, hanem van benne valami misztikusan transszerű, ami a primitív dallam- és szövegvilág ellenére is igazi erőt képvisel. Az agresszió megjelenítésének és kiadásának leghatékonyabb eszközeként láttam az egyszerű rigmusokat, számos esetben már-már hipnotikus állapotba sodorva a fogékony hallgatót (és halálra rémítve azokat, akik burokban élnek és ezért érzékenyek a durva behatásokra, de kezelni nem tudják őket). Kíváncsi lettem hát, és utánanéztem, hogy ez a szegény Edgar Acevedo – mert már tudjuk, hogy így hívták – mégis hogyan lépett ki az élők sorából fiatal kora ellenére. “Váratlan, intenzív, gyors lefolyású leukémia” – az ember pedig ugye, rögtön asszociál, és jelen esetben a társításhoz nem kellenek évekig tartó spirituális tanulmányok. A holisztikus szemlélet és a pszichoszomatika nyelvén még egy magamfajta műkedvelőnek is azonnal átlátható: a vörös, a vér, a Mars az agresszió jelképe, a fehér Mars pedig a túltengő agresszió kompenzálásaként, kiegyenlítéseként jelenik meg, a leukémia meg a fehérvérűség, a fehér Mars. Állítólag – nem mondom ki abszolút igazságként persze, de érdemes elgondolkozni rajta – azok betegednek meg nagy valószínűség szerint leukémiában, akikben vagy túlteng az agresszió, vagy éppen ellenkezőleg, saját érdekeik mellett sem képesek bátran állást foglalni, a természetes életösztön önzését is elnyomva magukban. Hol itt az összefüggés? Hát ott, hogy a kettő rendszerint kéz a kézben jár egymással: szinte mindig azok kompenzálnak kívülre sok-sok agresszióval, akik mélyen legbelül képtelen kiállni önmagukért, félnek az akadályoktól, rettegnek a megmérettetésektől, menekülnek a kihívások elől. Kiabál a sötétben, mert fél – vagy veri a nejét, mert gyenge, esetleg lázad, mert szeretetre vágyik. Mivel nem vagyok Atyaúristen, soha nem mondanék olyat, hogy rituális művészetével Edgar Acevedo maga választotta a halálát, de azért mindenképpen elgondolkodtató: érdemes tudatosabban szemügyre vennünk, mit olvasunk, nézünk, hallgatunk, írunk, festünk… mert aki tűzzel játszik, az bizony megégetheti magát. Akár fehér tűzzel is.


Melléklet

*

*bocs mindenkitől, akit hazavágott a nem épp irodalmi köntösbe ágyazott brutális, démoni halálvágy – az érzékenyebbeknek bizonyára kell egy kis emelkedés a pokol mély bugyrait követően, hogy rendbe jöjjenek:

**

**Fuck, nem találtam szöveges verziót, úgyhogy itt külön:

Conceal your deepest worries
Confine your thoughts inside the walls you built of damaged pride
The light in your eyes failing
like you’re adrift, like night pretending to be day
These storms subside

Though the past, the unwanted memories, are holding onto you
All the power in the universe conspires to carry you
Truths you find through your adversities will defend you
as your powers and all your energies conspire to carry you
The adversary to your soul,
the blackest thoughts that try to poison you
These storms subside

Lay down your greatest burden
Relinquish that which has control of you and let yourself through
Though it seems, the past and future look the same
suffice to say, you’re still here

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

12 hozzászólás Megölhetjük magunkat azzal, hogy meg “akarunk” halni? bejegyzéshez

  1. húú de jó volt újra itt :)
    :)

  2. Megint királyságosat írtál. Hogy a dudvába van neked időd ennyit írni munka mellett? :p Nekem még anélkül sincs.

    Alapvetően egyetértek, hogy kell, hogy ábrázoljuk a Gonoszt a művészetekben; habár én biztos máshogyan közelítettem volna meg a témát. A zenei vonatkozásokat (amelyek kiteszik a poszt minimum 50%-át) pl. nem is értettem.

    “Bár én másképp látom a világot, pontosan értem, mi rejlik az elgondolás mögött: a gondolat teremt, az energia vonzza a hasonló energiát, márpedig a vallás nem a kifürkészhetetlen kutatását kívánja híveitől, hanem a kétségek nélküli hitet, a ravasz és furmányos módon közénk lopakodó Gonosz abszolút és tudatos távol tartásával.”

    Igen, a vallások így működnek. Csak az a gond ezzel, hogy a “Gonosz” mellett mást is távol tartanak ezzel. Sőt! Néha pont ezzel a magatartással sikerül behívniuk a Gonoszt. Én ezt nagyon veszélyesnek találom, és éppen ez az, ami miatt ellene vagyok a vallásoknak; különösen azoknak, amelyek az általad felvázolt paradigmát favorizálják, márpedig a legtöbb ilyen, ha nem konkrétan az összes. A kereszténységre például ezerrel jellemző a “ne gondolkozz, hanem higgy” mentalitás, meg az, hogy “ami bonyolult, az az Ördögtől származik”. Ezzel tökéletesen kizárják a tudást, az érvelést, a logikát; amelynek a végeredménye egy jókora tömeg zombi lesz, de nem jó emberek. Én személy szerint elkeserítőnek találom, hogy a vallások még mindig ennyire népszerűek így a 21. században. Jó lenne végre, ha egyfajta egészséges, felvilágosult ateizmus terjedne el a világon, de úgy, hogy kisebbségbe szorítaná az összes vallást. Álom…

    “Létezik olyan érzés, amikor az “I just wanna be a fuckin’ warmachine” egy olyan alapérzés manifesztációja, ami segít kreatív formában megszabadulni attól a stressztől, rettegéstől, elidegenedéstől, ami az emberi lét természetes velejárója fejlődésünk jelen szakaszában…”

    Egyetértek. Eszembe is jutott egy másik, de szorosan kapcsolódó téma, amit te mintha szándékosan kerültél volna. Sokan vitatják a “gyilkolászós” (általában FPS) számítógépes játékprogramok létjogosultságát és káros hatásait. Hogy ezek növelik az agressziót, agyatlan zombikat kreálnak, ja és hát nyilván gonosz, bűnös dolgok. Sokan azon a véleményen vannak, hogy ezeket bizony be kéne szüntetni. A gyerekekre kifejezetten káros, agressziónövelő hatással vannak. Lássuk csak! Az utóbbi állítás, miszerint a gyerekekre káros lehet, még igaz is. Csak épp erre akkor nem az a megoldás, hogy “na akkor szüntessük be a játékokat”, hanem az, hogy a nyomorult szülők ne engedjék ilyenekkel játszani a gyereket. Egy bizonyos fejlettségi szintet elért embernek azonban még bátran is ajánlanám a “hentelős” játékokat.

    Két féle lehetőség van ugyanis:
    1. A valóban gyilkolásra kiélezett videojátékok, mint pl. az “Unreal Tournament” kitűnően alkalmas a stressz levezetésére, és az emberben lévő alapvető agresszió kiélésére. Nem arról beszélek, amikor valaki állandóan ilyeneket tol, ugyanis jóból is megárt a sok; valószínűleg egy bizonyos mennyiség fölött valóban növeli az agressziót. Megfelelő mennyiségben azonban nemcsakhogy nem káros, hanem egészséges is ilyen játékokat nyomatni.

    2. Van a videojátékoknak egy olyan típusa, amelyben annak ellenére, hogy gyilkolászni kell, van egy bizonyos intellektuális értéke is. Ezek gyakorlatilag ugyanúgy művészi alkotásoknak számítanak, mint egy film vagy egy könyv. Példaként emlegetném a Deux Ex-et, amelyben jelen van filozófia, irodalom; ismertet jónéhány érdekes összeesküvés-elméletet; rohadt jó története van; és rendkívül elgondolkodtató. A műben rendkívül sok irodalmi hivatkozás van. Sok legyet üt egy csapásra. Ráadásul te választasz: ha akarsz, hentelhetsz, mint ökör; de végig lehet játszani a játékot úgy is, hogy akár egyetlen karaktert is megölnél (jó, most akkor nem tudom, hogy végül is Anna Navarre-t muszáj-e megölni, de ha igen, akkor ő az egyetlen). Hogy őszinte legyek, én azt mondom, hogy rohadt sokat tanultam belőle.
    Ha nem hiszed, hogy a Deus Ex ekkora királyság, nézz utána:
    http://en.wikipedia.org/wiki/Deus_Ex_%28video_game%29#Plot
    http://en.wikipedia.org/wiki/Deus_Ex_%28video_game%29#Literary_and_popular_culture_allusions

    Ennyi voltam. :)

    • Hát, még így se annyit írok, mint kellene. Mármint nem csak ide, hehe.

      Ami a vallásokat illeti, sztem a hit jó a dolog, a bigottság és a dogmák, plusz minden ilyesmi erőszakos terjesztése viszont nem az. Szvsz a logikus, racionális, tudományos gondolkozás megférhet a hittel, a vallással viszont kevésbé. Agymosás a vallások jelentős része, és idegesítő az az arrogancia, ahogy némelyek azt hiszik, csak az ő útjuk a jó út, mindenki más meg vesszen…

      Igen, a videójátékok! Good point – bizony kimaradt, mert nem játszó ember lévén nem jutott eszembe pont ez. De nagyon igaz, amikor Amerikában egy elhanyagolt gyerek lelődösi az osztálytársait, mindig azzal jönnek az okosok (pláne a vallásosok), hogy igen, mert XY játékkal játszott és Z zenét hallgatott. Azt hiszem, ha ezek az élmények ennyire meghatározóak volnának, pláne egy egészséges kontextusban, már negyede lenne a világ népessége, de tényleg. Nem, a felelősség az embereké, akik nem figyelnek a többi emberre, még a saját családtagjukra és szomszédjukra sem… meg persze azé, aki könnyű és gyors utat keres a kilátástalanságából egy-egy rituális öngyilkossággal vagy tömeggyilkossággal. De semmi esetre sem a játéké és a zenéé.

      BTW, a Vatikán ma is végez ördögűzést… for real. (Mellesleg épp a héten halt meg egy ghánai nagymama, mert a keresztény lelkész ördögnek vélte és frankón felgyújtotta, miután megkínozta…) Ha nem lenne túlmisztifikálva és babonásan kerülve az “ördög”, ilyesmire talán nem lenne szükség, mert az ember tudatosan megélné és leválasztaná természetes emberi agresszióját, aztán élne tovább nyugodtan….

  3. Szerintem sem kell valaminek a művészi ábrázolását csak azért elvetni, mert maga a dolog erőszakos, destruktív stb. – akkor született volna akár egyetlen holokausztkönyv- vagy film is? Néha épp a művészet feladata, hogy a leírhatatlant, az elmondhatatlant, a felfoghatatlant a maga eszközeivel “megemészthetővé” tegye (nem elfogadhatóvá, és nem is teadélutánokon történő small talk-topikká, hanem olyasmivé, amiről lehet beszélni). Akkor ugyanis valamilyen formában mindenki átélheti a borzalmát, egészséges lelkület esetében pedig azon nyomban el is határolódhat a népirtástól, fajgyűlölettől, gyerekkatonaságtól, stb stb.
    Más kérdés, ha vonzó módon ábrázol sötét erőket valaki vagy valami – de minden bizonnyal az általad is említett neveltetésbeli kérdésnek kellene ezt megoldania, nem annak, hogy cenzúrázzuk, mi lehet téma, és mi nem.

    • Igen, de pl. a holokauszt-alkotások között is sok olyan van, ami didaktikusan jóra és rosszra osztja fel a résztvevőket. Oké, természetesen érthető, miért, mégis realisztikusabbak az olyan ábrázolások, ahol mondjuk pozitív emberi oldala is van a náciknak. (Sztem gyerekeknek se kell nagyon jóra és nagyon rosszra felosztani ezt a szcénát a könnyebb feldolgozhatóság érdekében, ifjúsági irodalomban pl. ott van a A csíkos pizsamás fiú, már film is született belőle… az nem tudom, milyen, de a könyvben szépen látjuk, hogy a náci apuka mennyire szereti a családját, a feleségét, az istenét… satöbbi, tehát alapvetően jó ember. Mégis érzi közben a gyerek, hogy mi történik és az miért elfogadhatatlan.)

      A vonzó módon ábrázolt negatív erőket nehéz kiszűrni, ezért sztem fel kell rájuk készülni és felkészíteni a gyerekeket is.

  4. szilagyizeva // december 5, 2010 - 12:20 // Válasz

    Nos-az én művészetemben rengeteg agressziv lázadást találsz. Nekem ez segitett -eddig- hogy ne legyek öngyilkos. A rengeteg bántást, diszkriminációt, szeretteim halálát, nincstelenséget, hazátlanságomat ,a világban tomboló közönyt, kegyetlenséget csak igy tudom feldolgozni. /amikor nem tudom kifesteni magamból ,általában vagdosom magam/
    IMÁDOTT férjem öngyilkosságát-4 éve már!- meg furamód csak úgy tudtam feldolgozni ,hogy az akasztást már-már erotikus jelenségként ábrázolom, mint egy GOTH videóklippben.
    Hősies punk pasi, kurva jóképű, fájdalmasan szép békés arccal lóg az industrial környezet gerendáiról, körülötte gyertyák, alatta egy Biblia s a szöveg: “Boldogok az öngyilkosok mert övék a Mennyeknek országa!”
    Sokak ezt Istenkáromlásnak s VÉRLÁZITÓNAK látnák ámde tök másra gondoltam.
    A mindenféle hülye öngyilkosságokat én is megvetem- ám vannak emberek akik OLYAN gyermekien angyaliak-értsd: TÚL JÓK,TISZTÁK, ŐSZINTÉK,NAIVAK!- e világra ,hogy nem birkóznak meg az őket körülvevő tomboló gonoszsággal – háborúk, halálok, hajléktalanok, gyerekek megerőszakolása, nácizmus, faji/vallási háborúk- hogy inkább kilép ebből az életből.
    Erről szól az “Öngyilkosok Mennybemenetele” képem is……
    Sok képen meg tükröt tartok az emberek elé, s ezt szép virágcsokros alkotással lehetetlen. Nekem meg feladatom harcolni a rossz ellen. Nyálasan sajna nem lehet…….
    Van egy képem ,cime “A kis ARTIE halála avagy a művészet jövője Magyarországon.”/Szójáték-ARTIE-név ,egyben művészetet is jelent az ART/
    A képen egy nő épp szül ,de egy géppisztoly szétlövi a baba fejét.
    Nos, miután LÁTTAM egykor sikeres művészkollégákat hajléktalanszállón meghalni, másokat TOTÁLIS depresszióval ÖRÖK zártosztályra kerülni- a kultúrpolitika és válság miatt- .,s azt hogy SEMMI ESÉLYT nem kaptak sehonnét, csak azt hogy “a művész halála után ér valamit”- nos ,én csak leképeztem amit láttam.
    Meg amit magamon is tapasztalok évek óta.
    Ezzel mintegy letudom a témát, mint az ősember aki megfesti az elejtendő vadat elejtve s ezáltal mágiával legyőzi.
    Hogy aztán értékeli e valaki az más. De olyan visszajelzések jönnek hogy sokak jónak tartják hogy kimondom/lefestem amit ők is éreznek de nem merik/tudják elmondani…..
    Persze nem csak ilyeneket festek de sok ilyen képem van,ezeknek külön blogot is csináltam +18…..

    • Igen, ismerem a +18-at meg ARTIE-t is! :) Na meg a pedó papot, bár asszem nemrég írtad, hogy az a kép már nincs meg. Én rögtön értettem mindkettő kép üzenetét, túl a dogmákon és a konzervatizmuson. Hát, afelől nincs kétség, hogy szükség van az ilyen alkotásokra, mert
      1. egyrészt megfested és megtisztulsz, ahelyett, hogy magadnak vagy másnak ártanál;
      2. másrészt esztétikai, művészi értéket képviselnek (nagyon gagyi lenne, ha a világon csak rózsákat, finom mosolyú aktokat és bárányfelhős naplementét ábrázoló képek lennének, ugye)
      3. harmadrészt tudatosan felhívod a társadalom figyelmét egy meglévő, fontos problémára, és egy kép ugye többet ér ezer szónál
      viszont nehéz téma ez az egész, mert az alkotásban a természeténél fogva megjelenik az az energia, amiben született, és ezért sarkalatos kérdés, hogy ki veszi magához és mit kezd vele. Én sokszor nem érzem magam elég erősnek, elég immunisnak ahhoz, hogy érezhetően negatív szellemben fogant alkotásokkal vegyem körül magam (nem csak ezekkel a képekkel, most úgy általánosságban beszélek), holott az esztétikai és művészi értéket elfogadom, és azzal is tisztában vagyok, hogy a művészet halálát például nem festhetted volna meg “virágnyelven”, vér és erőszak nélkül, és természetesen anélkül az inspiráció nélkül, amit a kilátástalanság és a gyűlölet energiája hozott magával. Szóval nehéz helyzet, mert egyrészről szükségesnek és értékesnek tartom, másrészről sok esetben nem tudok függetleníteni a negatív erőtől, ami gyengít engem, lehúz… és ami igenis érezhető a műalkotásokon keresztül is, akkor is, ha az alkotó sok éve nem él már. Márpedig egy igazi alkotó nem fog rózsákra és naplementékre redukálódni csak azért, hogy a képeit vegyék, mint a cukrot… talán kommerciális értelemben segíthet a több pozitív energia, de tény, hogy a negatívat nem lehet kizárni az alkotás folyamatából.

      Az öngyilkossággal kapcsolatban egyet értek: igen, van olyan helyzet, amikor valaki “túl jó”, és nem tudja feldolgozni a külvilág kegyetlenségét, és ilyenkor úgy dönt, menni kell. Joga van hozzá – más kérdés, hogy ezzel ténylegesen megkönnyíti vagy megnehezíti-e a saját dolgát hosszútávon, de igenis joga van a döntéshez itt is, és elítélni ezért önzés és vakság.

  5. “I put myself in his stories.
    I play the parts.
    – Each strumpet, each murderess.
    If l wasn’t such a bad woman on the page,
    I’ll hazard I couldn’t be such a good woman in life.”

  6. Bár felosztható lenne a világ jóra és rosszra… de ez soha nem így van, pont ezért tartok ott a vallásokkal, ahol… nézeteim ismeretesek… Anyám egyik ismerőse múltkor egy olyat mondott: a felesége megcsalta őt, aztán ő lefeküdt a feleségével, szerintem akkor most ki a bűnös? A válasz az ép ész szemszögéből és a logikának teret engedve egyértelmű: a feleség… Erre ő: Nem, én is pont ugyanolyan bűnös vagyok, mert osztoztam vele a bűnön, DE (és most itt tessék kapaszkodni) Isten megbocsát, mert a fia meghalt értünk… Mondtam neki, hogy sürgősen vegyen egy kutyát vagy kezdjen kertészkedni , mert ez a fajta vallásos mánia már a épelméjűségét is kezdi veszélybe sodorni.

    A sötét oldal mindenhol ott van, de pont azzal válik feldolgozhatóvá a belső sötétség, ha megélik: valóban zene, film, könyv, írás, festés … stb…
    Kicsit olyan, mint a Dűnében mikor Jessica megissza az Élet Vizét (halálos méreg) és a teste megtisztítja azt (mert csak a lesz vezető aki átváltoztatja a vizet) – jó jó vizet borrá analógia, akkor is helytálló.
    A PC játékok manapság hidegen hagynak, de anno pont az ilyen sötét cuccokat szerettem, azok közül is best of: Silent Hill 2. A történet szerint James bőrébe bújunk, aki levelet kap halott feleségétől és Silent Hill-be invitálja, ahol közösen vakációztak egyszer. A város valójában egy hatalmas katalizátorszerű valami, aki a belé belépő félelemeit, haragját, tévképzeteit, gyűlöletét felhasználva kivetíti őket. (ettől van a sok “nörsz” és hörny a játékban)
    Az agresszióra egyébként csak az agyatlan játékok képesek hatni, pl egy Mass Effect-ben kiválóan ki van egyensúlyozva a történet és az akció az az ameddig nem beszélsz ezzel és ezzel addig nincs továbbjutás, sőt még dirr durr sem. :D
    Az öngyilkosság, mivel apám révén érintett vagyok benne (dettó akasztás) vegyes érzelmeket vált ki belőlem. Igen, néha jó lenne megnyomni a SHUT DOWN gombot, csak elég legyen már az egészből, legyen vége, de ugyanakkor, ha sikerül RESET-et nyomni, találni valamit ami mentén el lehet indulni, fogódzkodót keresni… na ez a nehezebb része…

  7. Nagyon jó cikk lett, gratu hozzá! :) A vallási részről egyetértek MegaBrutallal. Barátnőm régésznek tanul, és nagyon haragszik a keresztény egyházra pont emiatt a “higgy és ne gondolkozz” dogma miatt, mert ez az oka, hogy az emberiségnek újra fel kellett találni mindent, a kereszténységgel visszafejlődtünk mintegy 2000 évet.

    A Potter filmek elég gázosak a könyvhöz képest, habár eredetileg ez gyerekeknek szól és kb. a 4. kötetig nincs is benne semmi olyan, ami 18+ lenne, a filmek kész horrorok, ami legjobban fáj, hogy szinte az összes humort kihagyták belőlük, pedig az teszi igazán élvezhetővé ezt a gyerekirodalmat. :(

    “Agresszió, halál, félelem, pusztítás – vajon helyes az, hogy energiát nyerek (méghozzá nagyon sokat) ilyesmi köré épülő alkotásokból?”
    Erről eszembe jut egyik ismerősöm, aki pár hete a képembe vágta, hogy én direkt keresem azokat az élményeket, embereket, érzéseket, amiktől rosszul érzem magam és boldogtalanná tesznek. És mindez azért van, mert nem vagyok kibékülve magammal, nem érzem jól magam a bőrömben. Ezen akkor röhögtem egy sort és nem foglalkoztam vele. De aztán kicsit visszatekintettem időben oda, mikor elkezdtem ilyen irányba orientálódni. És valóban! Mikor elkezdtem a fősulit, akkor kezdődött az egész. Onnantól kezdtem el direktbe drámai alkotásokat olvasni, nézni. Olyan emberek története érdekelt, akik hiába is próbálkoztak jobbá tenni a saját életüket, a külső nyomás nem engedte, ezért nem tehettek mást, mint némán tűrtek. Lelkileg sérült emberek aki valahogy képtelenek beilleszkedni a mi tökéletes “Mintha világunkban”. És én teljes mértékben átéreztem a szenvedésüket, holott soha nem kerültem még csak hasonló helyzetbe se (pl. család lemészárlása, stb). Most már tisztán látom, hogy akkoriban az adott erőt nekem, hogy végigcsináljak valamit, amiről tudtam, hogy belülről toporzékolva ordítom “NEM AKAROM!!!” hogy éreztem, nem vagyok egyedül, holott mindenkit kizártam magam mellől (család, barátok). Tudat alatt vonzottam be a negatív energiákat, hát persze, hogy cinikus és pesszimista lettem. Az emberek többsége, ha valami rossz dolog éri, próbál vidám dolgokra koncentrálni és túltenni magát rajta. Én pont ellenkezőleg, rárakok még egy lapáttal, és hagyom hogy majd szép lassan elmúljon.
    Azért próbálok pozitív maradni, de gyakran rám tör a félelem, a kétségbeesés… nagyon kell koncentrálnom azokra a dolgokra, amik boldoggá tesznek. :)

  8. Ezt a két kommentet meg klipestől együtt nagyon köszönöm – egyetértek!

9 visszakövetés / visszajelzés

  1. Emlékeztetőül | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Buli van: harmadik születésnapját ünnepli a blog | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  3. Szomorú történet | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  4. Ami a szánkon bemegy, és ami kijön… | Eszter's Offtopic
  5. Végre írtam a vonzás törvényéről, és ahogyan (nem) működik | Eszter's Offtopic
  6. Ma volna 100 éves Eva Braun | Eszter's Offtopic
  7. Ma nagyon nyíltam írtam arról, ami foglalkoztat « Eszter's Offtopic
  8. A Hit Gyülekezete másik (?) arca « Eszter's Offtopic
  9. Tisztességtelen genetikai baleset | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: