Az év legalternatívabb napja

Túl vagyunk az év legalternatívabb napján a Hangraforgó klub Bejglivége fesztiválja keretében, ami annyira alter volt, hogy véletlenül megtekintettem a Kungfu Panda című mozifilm gigantikus óriásplakátját is, mert azt hittem, a 90-es évek gyöngyösi szórólap-kiállításának szerves része. Volt betakamerás dokufilm a múlt ezred gyöngyösi gettóvilágából, portugál bárdal forralt bor mellé, kortárs versek megzenésítve és Victoria Beckham, aki bement a Sparba, szőranyás trombitaszó kíséretében. Első blikkre főként a negyvenes korosztály jött el, így tele volt minden öt-tíz éves gyerekekkel a korai - ötórás - kezdésnek köszönhetően. A húszéves, kézzel szült, fénymásolt szórólapokat Béres Tibor mutatta be egy sajátos, gyermekei (gondolom) körében előadott ganxsta rap kíséretében (ritkán lát az ember békés családapát "szókimondó, felnőtt szöveget" adni kiskorú utódai szájába, de a gyerekek tündériek voltak).

Rögtön utána igazi rapet is láttunk-hallottunk egy meglehetősen underground és földszagú filmbe ágyazva, ami a 90-es évek közepének brutális Egri úti lakótelepeinek gettóvilágát volt hivatott illusztrálni egy Dangerous nevű önjelölt rapper szemüvegén keresztül. Dangerous ritmusérzéke hagyott némi kívánnivalót maga után, és a gettó sem tűnt annyira rémisztőnek, mint ahogyan azt az Open Film Fesztivál-győztes rendező, Komenczi Norbert láttatta volna. Igazából a felületes szemlélődő azt hinné, egy rosszul borotvált ragyás fiatalember mocskos szájjal vagánykodik autentikus lakótelepi kontextusban, s ennyi a film – ám az igazi érték a 90-es évek közepének gyöngyösi utcáiban rejlik. Ladák, Trabantok, Zsigulik és Skodák mellett feltűnő rég letűnt kocsmák, omló falak, elhagyatott bevásárlóközpontok rémlenek fel az értő szemek előtt, a falon a híres ICE-T poszter figyel a 94-es BRAVO-ból, s fő motívumként pedig ott a jó öreg vadász, ami nyilván Kelet-Európa minden szegletében pirosborból és kólából készül, és a kispénzű fiatalok közkedvelt itala. Egy pillanatra a korszak híres-hírhedt maffiagyilkossága is belobban, ám a rossz utószinkronnak köszönhetően nehéz érteni a szöveget a sűrű “bazmegek” és “anyabaszók” erdejében. Azt hiszem, mindannyian fellélegeztünk, amikor Dangeroust a gettó kapujában szitává lőtte valamelyik titokzatos nyugat-gyöngyösi kivégzőosztag a rengeteg közül. Mert ilyen kemény hely ez.

Dangerous miatt forralt borhoz nyúltam, egyébként is azt írta elő az orvos. Nem tudom, hogy Wyrág bora vagy az ösztönös tehetség miatt örültem-e annyira a Compadres do Ritmo nevű portói-gyöngyössolymosi formációnak, de tény, hogy kész felüdülés volt végre olyan zenekart látni a Hangraforgó szervezésében, amiben nincs torzított gitár. A csapat portugálul, spanyolul, angolul és magyarul ontotta a fadókat: a fado melankolikus zenei műfaj, portugál és spanyol gitár kíséretével. Tették mindezt olyan természetes bájjal, alázattal és lelkesedéssel, hogy még azt is elnézte nekik a közönség, hogy a lámpalázat nem ártana még egy kis színpadi rutinnal hatástalanítani. “Ez az első alkalom, hogy nem a konyhánkban lépünk fel” – mondta az egyik művész, a portugál anyanyelvű gitáros, aki nem beszél magyarul. Álmodozó, dzsesszes-sanzonos dalokat szólaltatott meg mellette a két énekesnő, egyikük hamiskás, de szuggesztív, a másik tökéletes, érett előadóművész, ritka gyönyörű hangszerrel a torkában – ha lenne egy hely a városban, ahol hasonló élőzenét hallgathatunk borozás közben, még afölött is szemet hunynánk, hogy papírból olvasták ki a szövegek-dallamok többségét.

A Bogácsa régi színvolt a város történetében, csinálnak gyerek- és felnőttprogramot, mindenek előtt pedig jó hangulatot – igaz, ahol Wyrág a frontember, ott általában nem szokott ásítozni senki. A zenészek nagyon profik, hangulatosak a bulik – talán ők voltak az igazi headlinerök kedd este, hiszen a harmadik számtól párosával kezdtek táncolni az emberek. Kicsit alter, kicsit rock, kicsit irodalom – itt kezdtem el táncolni én is, pedig nem ismerem a teljes repertoárt.

Az Új Párduc nem annyira új formáció, inkább régi. Én még emlékszem a régi neveikre: Szőranya Emlékzenekar, Lázadóks, Macskabölcső. Persze leginkább plakátokról és szóbeszédből emlékszem Keresztesi József zenekarára. azért nem vagyok annyira vén, hogy 90-ben már buliba jártam volna. Ha létezne olyan szakmai elismerés, hogy “Cöxpon-Bahia-színpad-érdemes művész, az Új Párduc ezt garantáltan megkapná. Az alter zene minden kívánalmának maximálisan megfelel a csapat… olyannyira, hogy garantáltan ki is kérnék magunknak a címkézést, pedig nem rossz szándékból tettem: van trombita, van szavalás, a szöveget talán a szerző se mindig érti, akad némi társadalomkritika és mélybulvár a sorok között, hangsúlyos a basszus, és a közönség egyszerre tangózhat és pogózhat. És valóban: el is szabadult a pokol, mert nem lehet arra nem ugrálni, hogy Victoria Beckham bement a Sparba, na.

Összességében véve, azt hiszem, ez volt számomra az év legalternatívabb napja, valószínűleg hamarosan írni is fogok pár beteg alter verset – az FMCG-hírek után -, és felteszem a “lépcsőim” közé, ki tudja. Már csak azért is, mert lírában amúgy nagyon gyenge voltam mindig is, de most ihletem támadt…