Szerencse? Inkább bátorság és hit!
Aztán egyszer csak kilépett. Egyik reggel a zuhany alatt állt, nem volt fűtés, mert nem tudták fizetni a számlákat, sietve kellett megtörölköznie és magára kapkodnia a ruhákat. “Nem akarok többé így élni” – gondolta akkor, és két nap múlva már a testvérénél lakott a kisfiával együtt. Megdöbbentett, ugyanakkor inspirált a bátorsága: egyrészt iszonyúan durva materiális értelemben sebezhetővé és hontalanná válni, másrészt mindenki tudja, aki szakított már, hogy a válásban nem a társunk elvesztése a legdrámaibb, hanem inkább az, ahogyan minden emlék, barát, haver, program, hely, ami az évek során közössé csiszolódott, egyszeriben megszűnik létezni – és teljesen más, új identitást kell építeni a helyére. Persze anyagilag is húzós az új felállás, aláírom, hacsak nem áll az ember rendelkezésére két-három ingatlan. Bármilyen szörnyű is egy házasság, megértem azokat, akik rettegnek elengedni az egyetlen biztos pontot az űrben.
Hosszú idő után a napokban beszéltem újra Karával. Egy évig független volt, és saját magára meg a gyerekére fordította a figyelmét: otthagyta a despota főnökét, aki a pisilésre szánt perceket vonta le az órabéréből, elvállalt egy féléves külföldi munkalehetőséget, ami kicsit helyre rakta financiálisan, legfőképpen pedig önbizalmat adott neki. És most jön a poén: végre talált egy normális férfit, aki tisztelettel bánik vele és tényleg egymás másik feleként működnek. Ősszel lesz az esküvő, egy távoli országban, ahol emberünk él. Mintha megtört volna a sokéves “átok”, a visszatérő probléma, ami a nevek és hajszínek váltakozása ellenére éveken át, Kara kiskorától ismétlődött. Nincs rá garancia, hogy holtig tart a románc persze, de azt hiszem, ez nem is fontos: érjen csak véget, aminek véget kell érnie, fölösleges ragaszkodni bármihez is. Sokszor egy szerelem egy híd, amíg megtalálunk valaki mást, aki tovább visz minket az önmagunkhoz vezető úton, máskor hosszabb időre szól egy kapcsolat… a lényeg, hogy tudjunk ragaszkodni és elengedni is, ha kell.
Sokan az ismerőseink közül – férfiak és nők egyaránt – irigylik Karát. “Milyen szerencsés, hogy találkozott ezzel a sráccal!”, “A mázlista, a külföldi meló alatt megtollasodott és bepasizott” – hallom magam körül folyton. Én meg csak ülök, és álmélkodom: “Milyen bátor volt, hogy pénz nélkül és kisgyerekkel be mert vállalni egy idegen országbéli munkát!”, “Milyen rugalmas, hogy képes itt hagyni a hazát, mert most ezt érzi helyesnek!”, “Milyen inspiráló, hogy végig, a legvacakabb időszakokban is elhitte, hogy akarhatja őt még valaki!” – körülöttem a legtöbb ember beleragad a rossz kapcsolat mocsarába, virágról virágra száll két kedves szóért, mert nem bízik magában, esetleg menekül a kötöttségektől.
Értem én, hogy kettőn áll a vásár, sőt: nem csak a szerelemben, de az élet minden területén hat ránk a környezet, az aktualitások, más emberek attitűdje… viszont egyre határozottabban látom, hogy a vágyott állapot elérése nem egyszerűen szerencse dolga. Bár a megvalósításhoz nem mindig volt elég erős, Kara mindvégig tudta, hogy mit akar, egy idő után – igaz, nem épp szívderítő események hatására, talán az utolsó pillanatban – pedig bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy konkrét lépéseket tegyen. Kilépni, tovább lépni, hátra hagyni, kaput nyitni, újat építeni, legyőzni a félelmeket és gátlásokat – ezek mind óriási tudatosságot és merészséget igénylő lépések. Ha a tanítvány készen áll, a mester megjelenik.
Ezek nélkül viszont nem jött volna el a vágyott állapot, nem valósult volna meg több cél is – mindez pedig teljesen független attól, hogy számunkra esetleg más jelenti, jelentené a boldogságot, vagy éppen Kara számára sem feltétlenül élete végéig tart a jelen kerettörténet. Már csak azért sincs ennek jelentősége, mert akárhogy is alakuljon a jövő, mindenképpen erősebb lett saját kisebb-nagyobb győzelmei által.
“Ha a tanítvány készen áll, a mester megjelenik.” – ez nagyon Yodás volt! :D / DE valóban, a magunkba vetett hit nélkül fabatkát sem ér Kara helyzetének a fordítottja sem: Jó férj, kiegyensúlyozott gyerek, nagy kocsi , nagy ház, aerobik bérlet stb… ha egy Samantha Ewing attitűdről van szó – semmi se jó, mert egyszerűen nem ez vagyok.
Érdekfeszítő téma és lelket melengető fordulat! Sok sikert és boldogságot Karának!
Indeed, Yoda rulez, yoda vagyok az öregért! :)
Születési defektként kissé fatalista vagyok, de eddig mindig igazolt az élet: nagy nehezen elküzdöttem magamat egy pontig, és cserébe “kaptam” egy megoldást. Rájöttem valamire, megtanultam a köv. lépést, jött valaki, aki segített, épp “szerencsém volt”… és a többi. Mindig “csak” annyi volt a feladatom, hogy tudjam, merre kell menni, aztán jött magától az út elém. Persze tény, hogy kitalálni, merre a kijárat a setít erdőből nem éppen egy egyszerű dolog… FINOMAN FOGALMAZVA!
Fabula rasa. :)
Az egy music group, de nem tudnék számot mondani tőlük!
Nem ismerem. Csak játszottam a szavakkal. (fabula+ tabula rasa)
Ehun van ni, amiről írtál! Azt hiszem nekem bejönne ez a zene.
http://www.szeon.hu/szorakozas-zene-agymosas-partiajanlo/cikkek/?sw_134_item=2426
… és tényleg beletalált a gusztusom közepébe. :)
“…minden egybesés tehát megtervezett véletlen”
Eszter, a barátnőd tényleg nagyon bátor volt, és gratula neki, örülök a boldogságának :) Ugyan kellett hozzá egy kis idő, de végül tényleg meglépte azt, amit meg kellett lépnie (mert más nem teszi meg helyette). Totál egyetértek, hogy az új pasi meg új meló nem szerencse kérdése volt, egyszerűen ő eldöntötte hogy végre kilép régi önmagából, és ezzel gyakorlatilag magához vonzotta ezeket a lehetőségeket, és meg is ragadta. Lám-lám, mégis van kiút minden reménytelennek hitt helyzetből!! A beletörődés ilyen esetben gyakorlatilag a halált jelenti az egyén számára – de barátnőd, mint főnix madár, feltámadt, és ez nagyon tisztelendő dolog! Sajnos kevés nő meri meghúzni ezt a lépést, inkább tovább tűrik a megaláztatást, minthogy attól rettegjenek, miből fogják eltartani magukat és a porontyo(ka)t. Van nekem is egy kolléganőm, akire ez a lépés várna – de ő nem tudja megtenni, s bár így a férje lép le, egyáltalán nem mindegy, milyen körülmények között történik az elválás (a csaj újra tudja magát építeni seperc alatt, vagy hosszú hónapokig, netán évekig szenved még lelkileg).
“..a válásban nem a társunk elvesztése a legdrámaibb, hanem inkább az, ahogyan minden emlék, barát, haver, program, hely, ami az évek során közössé csiszolódott, egyszeriben megszűnik létezni..” Az emlékek csak nem szűnnek meg ilyen gyorsan. Inkább az van, hogy az ember nem tud velük mit kezdeni, meg vissza is tudnak tartani a továbblépéstől. Egy ideig.
Hopp, már megint magamból indultam ki. :)
Én is lépnék már nagyon, de sajnos nálam épp a lehetőség hiányzik. :( ezért pótcselekvések sorozatába menekülök, amit hétköznapi nyelven csak “kikapcsolódásnak” hívunk. :)