Szerencse? Inkább bátorság és hit!

Nem hiszek abban, hogy a boldogsághoz - whatever that may mean - elég a szerencse. Bátorság kell hozzá, és hit. Abban, hogy sikerülhet - megvalósítani egy célt, megélni egy álmot. A hit önmagában véve kevés, határozott és tudatos lépések nélkül nem száll a sütőbe a galamb. A merész, bátor tettek pedig reális önismeret híján és a tudatunkba  (ezáltal tudatalattinkba) égetett pozitív mentális célképek nélkül aligha vezetnek a megvalósulás irányába. Kara egy nagyon rossz, lehúzó, önbecsülését sárba tipró párkapcsolatból mászott ki nagy nehezen. Alkoholista, munkanélküli férj, hiperaktív kisgyerek, állandó megélhetési gondok. A házassága előtt csupa hasonló öntörvényű, szadista, kontrollmániás pasassal hozta össze a sors (vagy inkább ő maga saját magát - mert csak azt bántják tizedszerre, aki hagyja magát), Kara mégis két szép szóért cserébe hagyta, hogy rendszeresen terrorizálják, megalázzák, elnyomják. Csak a nevek változtak, a probléma mindig ugyanaz maradt: a nő nem tisztelte magát annyira, hogy elzavarja a basáskodó hímpávákat, és éppen ezért kizárólag rossz herék telepedtek rá.  Szörnyű volt nézni, ahogy a szép és okos barátnőm újra és újra ugyanabba a hálóba gabalyodik.

Aztán egyszer csak kilépett. Egyik reggel a zuhany alatt állt, nem volt fűtés, mert nem tudták fizetni a számlákat, sietve kellett megtörölköznie és magára kapkodnia a ruhákat. “Nem akarok többé így élni” – gondolta akkor, és két nap múlva már a testvérénél lakott a kisfiával együtt. Megdöbbentett, ugyanakkor inspirált a bátorsága: egyrészt iszonyúan durva materiális értelemben sebezhetővé és hontalanná válni, másrészt mindenki tudja, aki szakított már, hogy a válásban nem a társunk elvesztése a legdrámaibb, hanem inkább az, ahogyan minden emlék, barát, haver, program, hely, ami az évek során közössé csiszolódott, egyszeriben megszűnik létezni – és teljesen más, új identitást kell építeni a helyére. Persze anyagilag is húzós az új felállás, aláírom, hacsak nem áll az ember rendelkezésére két-három ingatlan. Bármilyen szörnyű is egy házasság, megértem azokat, akik rettegnek elengedni az egyetlen biztos pontot az űrben.

Hosszú idő után a napokban beszéltem újra Karával. Egy évig független volt, és saját magára meg a gyerekére fordította a figyelmét: otthagyta a despota főnökét, aki a pisilésre szánt perceket vonta le az órabéréből, elvállalt egy féléves külföldi munkalehetőséget, ami kicsit helyre rakta financiálisan, legfőképpen pedig önbizalmat adott neki. És most jön a poén: végre talált egy normális férfit, aki tisztelettel bánik vele és tényleg egymás másik feleként működnek. Ősszel lesz az esküvő, egy távoli országban, ahol emberünk él. Mintha megtört volna a sokéves “átok”, a visszatérő probléma, ami a nevek és hajszínek váltakozása ellenére éveken át, Kara kiskorától ismétlődött. Nincs rá garancia, hogy holtig tart a románc persze, de azt hiszem, ez nem is fontos: érjen csak véget, aminek véget kell érnie, fölösleges ragaszkodni bármihez is. Sokszor egy szerelem egy híd, amíg megtalálunk valaki mást, aki tovább visz minket az önmagunkhoz vezető úton, máskor hosszabb időre szól egy kapcsolat… a lényeg, hogy tudjunk ragaszkodni és elengedni is, ha kell.

Sokan az ismerőseink közül – férfiak és nők egyaránt – irigylik Karát. “Milyen szerencsés, hogy találkozott ezzel a sráccal!”, “A mázlista, a külföldi meló alatt megtollasodott és bepasizott” – hallom magam körül folyton. Én meg csak ülök, és álmélkodom: “Milyen bátor volt, hogy pénz nélkül és kisgyerekkel be mert vállalni egy idegen országbéli munkát!”, “Milyen rugalmas, hogy képes itt hagyni a hazát, mert most ezt érzi helyesnek!”, “Milyen inspiráló, hogy végig, a legvacakabb időszakokban is elhitte, hogy akarhatja őt még valaki!” – körülöttem a legtöbb ember beleragad a rossz kapcsolat mocsarába, virágról virágra száll két kedves szóért, mert nem bízik magában, esetleg menekül a kötöttségektől.

Értem én, hogy kettőn áll a vásár, sőt: nem csak a szerelemben, de az élet minden területén hat ránk a környezet, az aktualitások, más emberek attitűdje… viszont egyre határozottabban látom, hogy a vágyott állapot elérése nem egyszerűen szerencse dolga. Bár a megvalósításhoz nem mindig volt elég erős, Kara mindvégig tudta, hogy mit akar, egy idő után – igaz, nem épp szívderítő események hatására, talán az utolsó pillanatban – pedig bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy konkrét lépéseket tegyen. Kilépni, tovább lépni, hátra hagyni, kaput nyitni, újat építeni, legyőzni a félelmeket és gátlásokat – ezek mind óriási tudatosságot és merészséget igénylő lépések. Ha a tanítvány készen áll, a mester megjelenik.

Ezek nélkül viszont nem jött volna el a vágyott állapot, nem valósult volna meg több cél is – mindez pedig teljesen független attól, hogy számunkra esetleg más jelenti, jelentené a boldogságot, vagy éppen Kara számára sem feltétlenül élete végéig tart a jelen kerettörténet. Már csak azért sincs ennek jelentősége, mert akárhogy is alakuljon a jövő, mindenképpen erősebb lett saját kisebb-nagyobb győzelmei által.