Karriertanács: a kisnyúl esete a konyhában, na és Szíj Melinda

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egy kisnyuszi a világ végén, aki nagyon szeretett otthon sütni-főzni. Mivel más ház közel s távol nem volt, Nyuszi csak kis családjának készítette a finomságokat nap nap után. Teltek múltak az évek, a kisnyuszi egyre határozottabban úgy érezte, ideje felkerekedni és szerencsét próbálni, megmutatni a világnak, hogy tud ő király lenni a konyhában, ha úgy tartja úri kedve. A kisnyúl hamuba sült pogácsát pakolt szakadt kis tarisznyájába, felvette legjobb ruháját és bandukolni kezdett. Ment, mendegélt, baktatott hét nap hét éjjel, átkelt hét határon és hét országon, megküzdött a hétfejű sárkánnyal - majd a nyolcadik napon megérkezett egy tisztásra, ahol rengeteg, beláthatatlanul sok házikó állt. A kisnyuszi óvatosan körbenézett, hiszen emlékezett még pár évvel korábbi énjére, amikor egyszer már elmerészkedett a Városig, ám végül mégsem talált rá akkor a szerencse.

“Most majd talán minden másképp lesz… vagy hát nem is tudom, azért megpróbálom, ha már eddig eljöttem, csak nem halok bele” – gondolta a kisnyuszi elszorult gyomorral, amint megállt egy csillogó-villogó neonfényekkel körbefuttatott, óriási kunyhó előtt. Torkában lüktető szívvel lesett be a zúzmara lepte ablakon: négy szőrmók ült a puha fotelekben, és jóízűen lakmároztak. Szalonnába göngyölt rántott csirkét ettek jázminrizzsel, és Nyuszi szájában összefutott a nyál: “Nahát! Ez az az étel, amit a legjobban el tudok készíteni! Ó! Remélem, hamarosan megmutathatom itt a mesterszakácsoknak és az étterem vendégeinek, hogy mit tudok!”

Ebben a pillanatban a kisnyúl minden bátorságát összeszedte, és belépett az ajtón.
– Miben segíthetek? – ugrott fel szolgálatkészen a suszter.
– Jó napot kívánok. Bocsássa meg a merészségem, de Kis Nyúl a nevem, az Óperenciás tengeren túlról jöttem, onnan, ahol a kurtafarkú kismalac is túr. Szeretnék főzni, de sütni is egészen jól tudok talán, azt hiszem. Már ha nem bánja, hogy így megszólítom önt, kérem.
– Üdvözlöm. Ajánlanék önnek egy vérvörös lakk tűsarkút, kitűnően illik a rövid fehér farkához, kérem. Ám van meleg, szőrmeszegélyű csizmánk is, most éppen akciós, ha vesz mellé egy szandált, harminc százalék kedvezménnyel adom – mondta a cipőkészítő kisiparos, aki szívből remélte, hogy vesz is tőle valamit ez a furcsa kis szerzet, ha már ilyen arcátlanul megzavarta őt és segédjeit ebéd közben.
– Kérem szépen, Medve úr – szabadkozott a nyúl zavartan motyogva – nem akarok én lábbelit venni a mancsaimra, jó nekem így mezítlábosan is. Viszont láttam, milyen szép illatos csirkét és rizst tetszettek itt enni, ezért arra gondoltam, én is megmutathatnám önöknek szerény tudományomat a konyhában, ha nem veszik zokon.

Kis Nyúl boldog volt, hogy el merte makogni élete álmát a hatalmas, szőrösképű és szívű medvének: nem csak a bundás jószág mérete és dörmögése miatt, hanem azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy házon kívül beszélt a szakácsmesterségről.
– Kis Nyúl, mi nem keresünk szakácsot, ez egy cipőbolt itten – vihogott az egyik segéd, aki már a rizsfelfújtnál tartott.
– Fuss innen elfele gorsan-gyorsan, te núl – zizegte a légy a falon, de a tapsifüles meg sem hallotta szavát.
– Kérem, én még soha nem jártam itt, se másik étteremben, félek, hogy nem állom meg a helyem, de megpróbálnám. Nem kell nekem pénz vagy hírnév, csak elégedett csámcsogást szeretnék hallani, ha lehet, kérem.
– Hát legyen – mutatott a suszter a konyha irányába.
Szűk, sötét kis helyiség volt az, hatalmas, tátongó üsttel tűzhely közepén.

A kisnyúl zavartan tipegett a konyhába, most először kicsit elbizonytalanodott: vajon valóban ilyen egy igazi vendéglő? Tényleg mesterszakács lesz itt belőle? Királyoknak, császároknak, félisteneknek főzhet? Belefűzheti kicsiny kis szívét a vasárnapi ebédbe vajon?
– Milyen szép nagy lábas ez itt! – csodálkozott a nyúl.
– Az bizony – biccentett a suszter.
– Mit gondol, szakács úr, fogják szeretni a főztömet… vagy mindenki utál majd? Még soha nem szeretett senki, csak otthon a család. Vagy talán ők sem. Nem is tudom.
– Eszem a szívedet, nyuszika! – mosolygott Medve úr, a cipőkészítő kisiparos nyájasan. Azzal megfogta az idegesen tébláboló tapsifülest a méretes hallószerveinél fogva, egyetlen mozdulattal a hatalmas lábasba hajította, egy kis tormát és erőspistát hintett rá, majd szőröstül-bőröstől bekapta.
– Ejha, ez a nyúl aztán hamar megkapta, amit akart, az elégedett csámcsogást – morfondírozott magában, és hatalmasat böffentett. Pedig a kisnyúl csak főzni vágyott…

***

Tanulság? Tudom, szánalmas, ha a szerzőnek kell – hmm, morbidul hangzik ez itt – szájba rágnia azt, én viszont azért írtam le a fenti kis történetet, hogy rávilágítsak egy fontos és gyakori karrierproblémára.
1. Mindig ismerni kell magunkat, és azt, hogy mire vagyunk képesek, miben vagyunk jók, és mi jelent nehézséget, hol jelentkeznek különféle hiányosságok, korlátok.
2. Tudnunk kell pontosan, hova jelentkezünk, mit vállalunk, miféle medve barlangjába koslatunk be éppen. Az sem baj persze, ha ezt tesszük: akkor viszont ne csodálkozzunk rajta, hogy jobb esetben cipőt akarnak ránk sózni, rosszabb esetben pedig megesznek minket reggelire.
3. Figyelnünk kell a részletekre, a jelekre, amik mutatják az utat a célig. Az ördög pediglen a részletekben rejlik… Bár egy másik mondás szerint más kárán tanul az okos, látatlanban és előre ritkán vagyunk bölcsek. Éppen ezért menet közben is nyitva kell tartani a szemünket, és megfelelő irányt venni – menekülni haza vagy futni előre – ha jót akarunk.

***

Miért mondom mindezt? Mert láttam vasárnap a Frizbit Hajdú Péterrel, benne pedig Szíj Melindát, a Megasztár nép közül való üdvöskéjét, akiről már korábban is írtam. Tökéletesen megértettem, hogy a 42 éves külkereskedelmi ügyintéző méltatlannak találja, hogy szándéka ellenére tévésztár és bulvárszereplő lett belőle, ezért képtelen feldolgozni a hírnév mellékhatásait: a névtelen kommentelőket, a félszeg stílusát parodizáló humoristákat, a nyilvános megjelenésekkel járó stresszt és a kuka mögül előpattanó Blikk-címlapokat. Ő énekelni akart, a színpadra állni, derogál neki a szappanopera, amit a showbiznisz ír.

Jogos, ám egy valamit fontos volna megértetni Szíj Melindával: már négy Megasztárt láthatott, mielőtt jelentkezett a műsorba, éppen ezért mélyebb médiaismeret nélkül is tisztában kellett lennie azzal, hogy mit vállal. Egy showműsorról van szó, ahol énekelnek is – a fő csapásirány viszont a show (ellentétek, történetek, küzdelmek), a karakterek (saját arcok kitermelése), a csatorna brandcare-je, a nézettség, a reklámidő, amit ezzel elad a TV2, és a bevétel. A Megasztár nem csak a szó negatív értelmében termék: egyszerűen be kell látni, hogy minden nagy költségvetésű üzleti vállalkozás az, akkor is, ha a sorok között a “művészet” vagy a “jótékonyság” szavak is megjelennek valahol. Máskülönben nem működik a tömegpszichózis, marad a földszagú és sötét underground, lényegesen alacsonyabb gázsival.

Melindának – sok társához hasonlóan – egy vidéki színház amatőr musical csoportjába kellett volna jelentkeznie, esetleg önálló koncepcióval és produkcióval myspace-re és youtube-ra tolni tehetségét – ma már Justin Biebertől Greyson Chance-ig bárki képes a közösségi médián keresztül komoly ismertségre szert tenni, ha van benne kakaó. Ha valaki művészembernek tartja magát, akkor miért jelentkezik egy óriási kereskedelmi csatorna showműsorába, ami érthető és belátható módon nem az önmegvalósításról és a kreatív kiteljesedésről, hanem a reflektorfényről és a szórakoztatóipar évszázadok óta (!) kötelező kellékeiről szól? A TV2 1998 óta létezik, Megasztár 2003 óta van – kellemes, szórakoztató felületről van szó, az értékközvetítés mélyebb szándéka nélkül (bár kivételek itt is akadnak, bulvár nélkül sok csaló politikus nem bukik le, számos beteg kisgyerek hal meg pénz híján és jópár érdekes karakter kerüli el a figyelmünket).

Vajon mi adhat magyarázatot a szereptévesztésre, amivel saját magának okozza újra és újra a legtöbb kellemetlenséget? Megválaszoltam már pár bekezdéssel feljebb, Szíj Melinda esetében még határozottabban úgy érzem, hogy ezeknek a felismeréseknek a hiányával van gond. Nem az a fő baj ugyanis, ha prostituáltnak állunk és meglepődünk, ha nemi életet akarnak élni velünk pénzért cserébe, hanem inkább az, ha észre sem vesszük, hogy mi magunk kértük ehhez a strici segítségét.

---

Kapcsolódó cikkek:

• Szíj Melinda nem nyerheti meg a Megasztárt
• Nem lehet jól működni a családban, ha nem működünk
• Kutyakomédia három szereplővel: Csak Van, TV2 és Bors
• Ambíció
• Nem, nem, nem akartam Bikicsunájról írni!
• Itt van Tóth Lüszi első klipje: a szegény ember selenagomeze francia producer CD-jével főz
• Nem tudom feldolgozni Szecsődi Karcsit
• Susan Boyle, az éneklő könyv avagy: a nő azért van, hogy szép legyen… és szexi