Tapasztalatok az éjszakai élet sötétjéből – szakmai szemmel

Túl vagyok az idei év eddigi legjobb buliélményén, a Black Nail Cabaret-De/Vision-Covenant koncerten és egy fantasztikus afterpartyn, amit szinte megszakítások nélkül végigugráltam. Izomlázam van és kicsit másnapos is vagyok, senki se számítson hát hagyományos élménybeszámolóra. A produkciók helyett a fő fókusz inkább a szakmai kérdésekre vetül, hiszen az olvasóim többsége nem feltétlenül rajongója a zenekaroknak, viszont érdekli a média, a szervezés, az éjszakai élet, a klubszíntér. A számla vége pozitív, elégedett vagyok a tegnapi bulival. A Szikra őrületesen jó hely, tágas, tiszta, kulturált, jó az akusztikája és értik a dolgukat a technikusok - és ami a legfontosabb, könnyen megközelíthető, megtalálható a Nyugatival közvetlenül szemben. Fantasztikus hangzás mellett őrült dalközpontú energiabombát kaptunk az arcunkba, a BNC lédigagát alázó komplex színpadi showval, a De/Vision jó adag oldschool popveszéllyel, a Covenant meg azzal a nagyívű, elegáns őrülettel állt a színpadra, amire nem lehet nem ugrálni. Utóbbi zenekarnak egyébként is különleges jelentősége van életünkben, elvégre könyvünkben is szerepelnek - régóta Emke nagy kedvencei. Azt hiszem, nincs jobb az elektropopnál, a dark szintizenéknél, amik egyszerre szigorúak és szenvedélyesek, energikusak és érzelmesek. Ez az én közegem, ez az én zeném, ezek az én barátaim és ismerőseim - hiába indulok el egyedül, mindig annyi régi arccal találkozom, hogy soha egy percig nem érzem magányosnak magam.

Nézzük a legfontosabb tapasztalatokat.

Szakmai észrevételek
Azért mentem, hogy egy nonprofit forgatócsoporttal interjút készítsek a három zenekarral, ami nem kis munka. A legutóbbi közös produkciónk – a Front 242-interjú 2008 végén – a rendezvény szervezőinek gondozásában DVD-n is megjelent, de egy komplexebb, mélyebb, “schwarze Szene”-t  bemutató dokumentumfilm terve is húzódik a háttérben.

Saját magammal kapcsolatos észrevételeimet írom csak le:
– még mindig nagyon “írottsajtós” a gondolkozásom. Igaz, mitől is lenne másmilyen, amikor mozgóképes médiamegoldásokban soha nem gondolkoztam, két kezemen meg tudom számolni a videóinterjúimat. Jól kötök át témákat és veszem a beszélgetőpartner jelzéseit, viszont van, hogy egyszerre beszélek az alannyal; elfelejtem, hogy kerülnöm kell az eldöntendő kérdéseket, hiszen egész mondatos választ akarunk hallani; nem mindig rövidítem a kérdéseket; és sok a kitérő, ami írásban nem gond, de szóban hosszú és terjengős, nehezen vágható anyaghoz vezet. Mindez a rutin hiányával függ össze, és azzal, hogy nem vagyok klasszikus képernyős alkat (voltak idők, amikor teljesen lefagytam a kamera és a reflektor puszta látványától is, és egy értelmes mondatot nem tudtam kipréselni magamból). Jó, hogy most már ezt tudom, mert öt évvel ezelőtt még fogalmam sem volt arról, milyen is a kettőnk viszonya, a kameráé és az enyém. Gyakorlással persze ki lehet hozni valamit ebből az alapból, de azt be kellett látnom már a tegnap esti munkák előtt is: nem a képernyőre születtem, na.
– Al Ghaoui Hesna, a Magyar Televízió riportere írta Háborúk földjén című könyvében, hogy a haditudósító feladata 10 százalék újságírás, 90 százalék egyéb: szervezés, menedzsment, pr, asszisztencia, tolmácsolás, pszichológiai szolgáltatások, satöbbi. Persze se háborút nem láttam még, se riporter nem vagyok, egy viszont biztos: a dolog kisebb projekteknél sincs másképp. Extrovertált személyiséget, színészi vénával megáldott kommunikációs képességet és sok-sok türelmet, kitartást igényel három zenekar három nyelvű kommunikációja, dacolva a technika tréfáival, hiszen valami szinte mindig tönkremegy, elveszik, leáll, ha forgatni próbál egy többfős csapat. Csak olyan ember álmodozzon tehát a riporteri pályáról, aki remek szervező, határozott és türelmes kommunikátor és legfőképpen kötélből vannak az idegei.

Szervezés, kommunikáció
Tisztában vagyok azzal, mekkora felelősséget és munkát vállal egy promóter, aki nagyobb kaliberű bulit szervez szélesebb közönség számára. A stressz és a felelősség akkora, hogy kérdés nélkül úgy gondolom, minden profitot megérdemelnek, legyen szó százezrekről vagy milliókról akár. Persze azt is tudom, hogy ezen a színtéren ritkán esik szó milliókról, sőt: örülhet a szervező, ha pozitív a mérleg, illetve – különösen a vidéki klubéletre tekintve – nem bukott sokat. Maximálisan tisztelek minden szervezőt, és természetesnek tartom, hogy sógorság-komaságtól függetlenül húzniuk kell egy határt, ha vendéglistáról, sajtóspassról, étel-italjegyről és egyéb szolgáltatásokról van szó. Én már nagyon sok rendezvényt támogattam azzal, hogy megvettem a jegyet, nem kértem presspasst vagy furakodtam fel sokadikként fellépő-barát vendéglistájára. Persze ma már a legtöbbször dolgozni megyek fesztiválokra, koncertekre, így adott a pass – viszont soha, semmi szín alatt nem nyúlok a zenekarok számára elkerített részen kipakolt ételekhez-italokhoz, csak ha külön megkínálnak engem. Most pontosan ezzel volt bajom: nem volt világos kommunikáció a témában és ezért elég méltatlan, kínos helyzet állt elő.

Mivel órákkal a pult nyitása előtt érkeztem, és sanszos volt, hogy az utolsó között, a pult zárása után fogok távozni, vittem magammal enni- és innivalót, amiből a stábot is megkínáltam. Órákat töltöttünk a Covenant öltözőjében, természetesen senki sem nyúlt a számukra kihelyezett italokhoz, ételekhez, majd később az egyik szervező és pár régi LD50-es sajtós kolléga mondta, hogy jogosultságunk szerint mi is csipegethetünk a közöd backstage-terület ételeiből, italaiból. Páran közülük sört és rövideket is ittak ott, ezért gondoltam, szabad a pálya. Éjjeli kettő fele történt ugyanis, hogy megszomjaztam, és elkövettem azt a hibát, hogy a közös VIP-részen elvettem egy márka nélküli buborékmentes ásványvizet és egy darab szendvicset, amin három szelet Boszorkány-kolbász és egy ötször-öt centis salátalevél árválkodott. Ó, hogy az ég nem szakadt le abban a pillanatban! Előkerült egy ápolatlan százkilós boszorkány, aki kivette a tányért a kezemből, majd minősíthetetlen hangnemben ordította le a hajat a fejemről, hogy mit képzelek én magamról. Elmondta, hogy már az előzenekar sem jogosult cafeteriára, csupán az ő jólelkűségének következménye, hogy fogyaszthattak a közösből (ó, hogy az ég szakadjon alá, csókoltatom a jó Magyarországot). Ezzel szemben én, én gond nélkül veszek a vízből és a szendvicsből, mint egy isten – már-már kezdtem úgy érezni, bennem testesült meg új antikrisztus. Mindenesetre, ha már hozzáértem a holmihoz, akkor felőle megehetem – áldása rá, ő aztán nem sajnálja tőlem, csak a tányért ne mocskoljam be, a papírtálcából viszont vehetek.

Az est eseményei abszolút megnyitották a kommunikációs képességeim legletisztultabb és leghatározottabb formáját: hűvösen és kimérten közöltem vele, hogy
1. az egyik szervező és a sajtós kollégák mondták, hogy fogyaszthatok;
2. nem hobbiból vagyok itt, hanem egy hajóban evezek a promóterrel, önkéntesként dolgozom, nem pénzért, közös célért;
3. nem vagyok multimilliárdos, de hála az égnek egy szelet kenyér és egy kisüveg ásványvíz még nem vág földhöz, úgyhogy nagyon szívesen kifizetem a fogyasztásomat, tányérral együtt vagy anélkül.
A csaj erre kicsit elcsendesedett, majd odafordult az egy mellette ülő rosszarcú gorillához: “Ne foglalkozz vele, csak a pia beszél belőle.” Átfutott az agyamon, hogy bizony a fejére borítom a teljes asztal tartalmát, mert nincs az emlékeim között még egy olyan eset, amikor ilyen minősíthetetlen hangnemben, ennyire tiszteletlenül beszéltek volna velem – pláne úgy, hogy az ég adta világon semmi rosszat nem tettem. Tényleg, volt már egyáltalán ilyesmire példa? Nem tudok semmi hasonló otrombaságot felidézni, pedig volt már dolgom biztonsági őrökkel, rendőrséggel, bírósággal.

Miért kell egy nagyszerű, vérprofi rendezvényt elrontani tiszteletlen, udvariatlan személyzettel? Mert ez bizony rossz ízt hagy az ember szájában, és egyértelműen nem a fogyasztás hiánya miatt sűrűsödő gyomorsav miatt. Ha a rendező ilyen esetben világosan, előre kommunikálja, hogy melyik pass milyen jogosultságot ad, semmi para nincs: a sajtósok és az előzenekar nem nyúlnak semmilyen ételhez-italhoz, mert felnőtt ember módjára felfogjuk, hogy a rendelkezésre álló keretek szűkösek, hálásak lehetünk egyáltalán azért, hogy itt lehetünk és élvezhetjük a koncerteket. Az utóbbit a történtek ellenére egyébként most is így gondolom: hálás vagyok a szervező cégnek, hogy ott lehettem, és a továbbiakban is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mainstream, nagy látogatottságú felületeken is promotáljam rendezvényeiket.

Partytapaszzalat a West Balkán után, a West Balkánnal szembeni épületben

Ez volt az első nagyobb bulim a januári tragédia óta, és bizony igyekeztem meríteni a tapasztalatokból. Van néhány fontos dolog, amit észrevettem:
– a mi 25-30+ közönségünk természetesen sokkal figyelmesebb és felelősségteljesebb, mint egy csapat részeg, drogos tini, ennek ellenére biztonsági okokból a tömegbe, tehát az első 5-6 sorba csak akkor álljunk be, ha kitűnő fizikai állapotnak örvendünk épp, és tudjuk követni a tömeg mozgását;
– igazán jót ugrálni csak az ötödik sortól lehet, ott van elég mozgástér: folyamatosan jelöljük ki a mozgásunkhoz szükséges teret karunk kinyújtásával, így nem fog az előttünk bulizó véletlenül ránk ugrani;
– volt egy stagediving is közvetlenül mellettem, ami bár tilos, az ugró alapvetően civilizáltan vetette magát a tömegbe: tudta hova, kik közé ugrik, és a körülötte állókkal is szemkontaktust teremtett az aktus előtt. Ettől függetlenül folyamatosan észen kell lenni, nem szabad teljesen kikapcsolni soha az első sorokban – aki inkább elveszne a saját gondolataiban, jobb, ha hátul vagy oldalt (a Szikra esetében fent a VIP-karzaton) bulizik. Jelen kell tenni, mert kis területen sok ember csak így tud biztonságosan együtt mozogni.

Egyéb
Nagyon jó volt mindenkit látni, beszélgetni az ismerősökkel és a zenekarokkal, imádtam a koncerteket. Fantasztikus érzés volt az afterpartyn ugrálni Icon of Coilra, Combichristra, VNV Nationre (pont a Sentinelt tették be), Bruderschaftra, And One-ra, Camouflage-ra… csupa olyan track ment, amit nagyon szeretek, így adta magát, hogy az én holmim maradt legtovább a ruhatárban. Találkoztam Clan of Xymox-rajongó tizenkilenc évessel, Of Faith Power and Glory-pólós VNV-fannal (szereznem kell egyet nekem is), és megvitattuk a színtér friss pletykáit, híreit, zenéit.

Mindent egybevetve remek buli volt, amit csak az említett kellemetlenség árnyékolt be – remélhetőleg az érintettek levonták a konzekvenciákat, és legközelebb körültekintőbben kommunikálják a különféle jogosultságokat minden résztvevő és szervező felé.

Koncertekkel kapcsolatos konkrét diskurzus, fotók, videók itt gyülekeznek.