Aktuális

Tapasztalatok az éjszakai élet sötétjéből – szakmai szemmel

Itt vannak Emkéék (fotó: Lovasi Gábor, flickr user lovigabi, nézzétek meg a képeit)

Túl vagyok az idei év eddigi legjobb buliélményén, a Black Nail Cabaret-De/Vision-Covenant koncerten és egy fantasztikus afterpartyn, amit szinte megszakítások nélkül végigugráltam. Izomlázam van és kicsit másnapos is vagyok, senki se számítson hát hagyományos élménybeszámolóra. A produkciók helyett a fő fókusz inkább a szakmai kérdésekre vetül, hiszen az olvasóim többsége nem feltétlenül rajongója a zenekaroknak, viszont érdekli a média, a szervezés, az éjszakai élet, a klubszíntér. A számla vége pozitív, elégedett vagyok a tegnapi bulival. A Szikra őrületesen jó hely, tágas, tiszta, kulturált, jó az akusztikája és értik a dolgukat a technikusok - és ami a legfontosabb, könnyen megközelíthető, megtalálható a Nyugatival közvetlenül szemben. Fantasztikus hangzás mellett őrült dalközpontú energiabombát kaptunk az arcunkba, a BNC lédigagát alázó komplex színpadi showval, a De/Vision jó adag oldschool popveszéllyel, a Covenant meg azzal a nagyívű, elegáns őrülettel állt a színpadra, amire nem lehet nem ugrálni. Utóbbi zenekarnak egyébként is különleges jelentősége van életünkben, elvégre könyvünkben is szerepelnek - régóta Emke nagy kedvencei. Azt hiszem, nincs jobb az elektropopnál, a dark szintizenéknél, amik egyszerre szigorúak és szenvedélyesek, energikusak és érzelmesek. Ez az én közegem, ez az én zeném, ezek az én barátaim és ismerőseim - hiába indulok el egyedül, mindig annyi régi arccal találkozom, hogy soha egy percig nem érzem magányosnak magam.

Nézzük a legfontosabb tapasztalatokat.

Szakmai észrevételek
Azért mentem, hogy egy nonprofit forgatócsoporttal interjút készítsek a három zenekarral, ami nem kis munka. A legutóbbi közös produkciónk – a Front 242-interjú 2008 végén – a rendezvény szervezőinek gondozásában DVD-n is megjelent, de egy komplexebb, mélyebb, “schwarze Szene”-t  bemutató dokumentumfilm terve is húzódik a háttérben.

Eskillel

Saját magammal kapcsolatos észrevételeimet írom csak le:
– még mindig nagyon “írottsajtós” a gondolkozásom. Igaz, mitől is lenne másmilyen, amikor mozgóképes médiamegoldásokban soha nem gondolkoztam, két kezemen meg tudom számolni a videóinterjúimat. Jól kötök át témákat és veszem a beszélgetőpartner jelzéseit, viszont van, hogy egyszerre beszélek az alannyal; elfelejtem, hogy kerülnöm kell az eldöntendő kérdéseket, hiszen egész mondatos választ akarunk hallani; nem mindig rövidítem a kérdéseket; és sok a kitérő, ami írásban nem gond, de szóban hosszú és terjengős, nehezen vágható anyaghoz vezet. Mindez a rutin hiányával függ össze, és azzal, hogy nem vagyok klasszikus képernyős alkat (voltak idők, amikor teljesen lefagytam a kamera és a reflektor puszta látványától is, és egy értelmes mondatot nem tudtam kipréselni magamból). Jó, hogy most már ezt tudom, mert öt évvel ezelőtt még fogalmam sem volt arról, milyen is a kettőnk viszonya, a kameráé és az enyém. Gyakorlással persze ki lehet hozni valamit ebből az alapból, de azt be kellett látnom már a tegnap esti munkák előtt is: nem a képernyőre születtem, na.
– Al Ghaoui Hesna, a Magyar Televízió riportere írta Háborúk földjén című könyvében, hogy a haditudósító feladata 10 százalék újságírás, 90 százalék egyéb: szervezés, menedzsment, pr, asszisztencia, tolmácsolás, pszichológiai szolgáltatások, satöbbi. Persze se háborút nem láttam még, se riporter nem vagyok, egy viszont biztos: a dolog kisebb projekteknél sincs másképp. Extrovertált személyiséget, színészi vénával megáldott kommunikációs képességet és sok-sok türelmet, kitartást igényel három zenekar három nyelvű kommunikációja, dacolva a technika tréfáival, hiszen valami szinte mindig tönkremegy, elveszik, leáll, ha forgatni próbál egy többfős csapat. Csak olyan ember álmodozzon tehát a riporteri pályáról, aki remek szervező, határozott és türelmes kommunikátor és legfőképpen kötélből vannak az idegei.

De/Vision interjú

Szervezés, kommunikáció
Tisztában vagyok azzal, mekkora felelősséget és munkát vállal egy promóter, aki nagyobb kaliberű bulit szervez szélesebb közönség számára. A stressz és a felelősség akkora, hogy kérdés nélkül úgy gondolom, minden profitot megérdemelnek, legyen szó százezrekről vagy milliókról akár. Persze azt is tudom, hogy ezen a színtéren ritkán esik szó milliókról, sőt: örülhet a szervező, ha pozitív a mérleg, illetve – különösen a vidéki klubéletre tekintve – nem bukott sokat. Maximálisan tisztelek minden szervezőt, és természetesnek tartom, hogy sógorság-komaságtól függetlenül húzniuk kell egy határt, ha vendéglistáról, sajtóspassról, étel-italjegyről és egyéb szolgáltatásokról van szó. Én már nagyon sok rendezvényt támogattam azzal, hogy megvettem a jegyet, nem kértem presspasst vagy furakodtam fel sokadikként fellépő-barát vendéglistájára. Persze ma már a legtöbbször dolgozni megyek fesztiválokra, koncertekre, így adott a pass – viszont soha, semmi szín alatt nem nyúlok a zenekarok számára elkerített részen kipakolt ételekhez-italokhoz, csak ha külön megkínálnak engem. Most pontosan ezzel volt bajom: nem volt világos kommunikáció a témában és ezért elég méltatlan, kínos helyzet állt elő.

Mivel órákkal a pult nyitása előtt érkeztem, és sanszos volt, hogy az utolsó között, a pult zárása után fogok távozni, vittem magammal enni- és innivalót, amiből a stábot is megkínáltam. Órákat töltöttünk a Covenant öltözőjében, természetesen senki sem nyúlt a számukra kihelyezett italokhoz, ételekhez, majd később az egyik szervező és pár régi LD50-es sajtós kolléga mondta, hogy jogosultságunk szerint mi is csipegethetünk a közöd backstage-terület ételeiből, italaiból. Páran közülük sört és rövideket is ittak ott, ezért gondoltam, szabad a pálya. Éjjeli kettő fele történt ugyanis, hogy megszomjaztam, és elkövettem azt a hibát, hogy a közös VIP-részen elvettem egy márka nélküli buborékmentes ásványvizet és egy darab szendvicset, amin három szelet Boszorkány-kolbász és egy ötször-öt centis salátalevél árválkodott. Ó, hogy az ég nem szakadt le abban a pillanatban! Előkerült egy ápolatlan százkilós boszorkány, aki kivette a tányért a kezemből, majd minősíthetetlen hangnemben ordította le a hajat a fejemről, hogy mit képzelek én magamról. Elmondta, hogy már az előzenekar sem jogosult cafeteriára, csupán az ő jólelkűségének következménye, hogy fogyaszthattak a közösből (ó, hogy az ég szakadjon alá, csókoltatom a jó Magyarországot). Ezzel szemben én, én gond nélkül veszek a vízből és a szendvicsből, mint egy isten – már-már kezdtem úgy érezni, bennem testesült meg új antikrisztus. Mindenesetre, ha már hozzáértem a holmihoz, akkor felőle megehetem – áldása rá, ő aztán nem sajnálja tőlem, csak a tányért ne mocskoljam be, a papírtálcából viszont vehetek.

Az est eseményei abszolút megnyitották a kommunikációs képességeim legletisztultabb és leghatározottabb formáját: hűvösen és kimérten közöltem vele, hogy
1. az egyik szervező és a sajtós kollégák mondták, hogy fogyaszthatok;
2. nem hobbiból vagyok itt, hanem egy hajóban evezek a promóterrel, önkéntesként dolgozom, nem pénzért, közös célért;
3. nem vagyok multimilliárdos, de hála az égnek egy szelet kenyér és egy kisüveg ásványvíz még nem vág földhöz, úgyhogy nagyon szívesen kifizetem a fogyasztásomat, tányérral együtt vagy anélkül.
A csaj erre kicsit elcsendesedett, majd odafordult az egy mellette ülő rosszarcú gorillához: “Ne foglalkozz vele, csak a pia beszél belőle.” Átfutott az agyamon, hogy bizony a fejére borítom a teljes asztal tartalmát, mert nincs az emlékeim között még egy olyan eset, amikor ilyen minősíthetetlen hangnemben, ennyire tiszteletlenül beszéltek volna velem – pláne úgy, hogy az ég adta világon semmi rosszat nem tettem. Tényleg, volt már egyáltalán ilyesmire példa? Nem tudok semmi hasonló otrombaságot felidézni, pedig volt már dolgom biztonsági őrökkel, rendőrséggel, bírósággal.

Miért kell egy nagyszerű, vérprofi rendezvényt elrontani tiszteletlen, udvariatlan személyzettel? Mert ez bizony rossz ízt hagy az ember szájában, és egyértelműen nem a fogyasztás hiánya miatt sűrűsödő gyomorsav miatt. Ha a rendező ilyen esetben világosan, előre kommunikálja, hogy melyik pass milyen jogosultságot ad, semmi para nincs: a sajtósok és az előzenekar nem nyúlnak semmilyen ételhez-italhoz, mert felnőtt ember módjára felfogjuk, hogy a rendelkezésre álló keretek szűkösek, hálásak lehetünk egyáltalán azért, hogy itt lehetünk és élvezhetjük a koncerteket. Az utóbbit a történtek ellenére egyébként most is így gondolom: hálás vagyok a szervező cégnek, hogy ott lehettem, és a továbbiakban is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mainstream, nagy látogatottságú felületeken is promotáljam rendezvényeiket.

Stáb és Covenantos Eskil, a svéd

Partytapaszzalat a West Balkán után, a West Balkánnal szembeni épületben

Ez volt az első nagyobb bulim a januári tragédia óta, és bizony igyekeztem meríteni a tapasztalatokból. Van néhány fontos dolog, amit észrevettem:
– a mi 25-30+ közönségünk természetesen sokkal figyelmesebb és felelősségteljesebb, mint egy csapat részeg, drogos tini, ennek ellenére biztonsági okokból a tömegbe, tehát az első 5-6 sorba csak akkor álljunk be, ha kitűnő fizikai állapotnak örvendünk épp, és tudjuk követni a tömeg mozgását;
– igazán jót ugrálni csak az ötödik sortól lehet, ott van elég mozgástér: folyamatosan jelöljük ki a mozgásunkhoz szükséges teret karunk kinyújtásával, így nem fog az előttünk bulizó véletlenül ránk ugrani;
– volt egy stagediving is közvetlenül mellettem, ami bár tilos, az ugró alapvetően civilizáltan vetette magát a tömegbe: tudta hova, kik közé ugrik, és a körülötte állókkal is szemkontaktust teremtett az aktus előtt. Ettől függetlenül folyamatosan észen kell lenni, nem szabad teljesen kikapcsolni soha az első sorokban – aki inkább elveszne a saját gondolataiban, jobb, ha hátul vagy oldalt (a Szikra esetében fent a VIP-karzaton) bulizik. Jelen kell tenni, mert kis területen sok ember csak így tud biztonságosan együtt mozogni.

Egyéb
Nagyon jó volt mindenkit látni, beszélgetni az ismerősökkel és a zenekarokkal, imádtam a koncerteket. Fantasztikus érzés volt az afterpartyn ugrálni Icon of Coilra, Combichristra, VNV Nationre (pont a Sentinelt tették be), Bruderschaftra, And One-ra, Camouflage-ra… csupa olyan track ment, amit nagyon szeretek, így adta magát, hogy az én holmim maradt legtovább a ruhatárban. Találkoztam Clan of Xymox-rajongó tizenkilenc évessel, Of Faith Power and Glory-pólós VNV-fannal (szereznem kell egyet nekem is), és megvitattuk a színtér friss pletykáit, híreit, zenéit.

Mindent egybevetve remek buli volt, amit csak az említett kellemetlenség árnyékolt be – remélhetőleg az érintettek levonták a konzekvenciákat, és legközelebb körültekintőbben kommunikálják a különféle jogosultságokat minden résztvevő és szervező felé.

Koncertekkel kapcsolatos konkrét diskurzus, fotók, videók itt gyülekeznek.

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

2 hozzászólás Tapasztalatok az éjszakai élet sötétjéből – szakmai szemmel bejegyzéshez

  1. Eszter, hát, nem tudod, hogy mindig a portás és a takarítónő a főnök? :-) Ebben az egészben az a kellemetlen, hogy valóban vannak olyanok, akik nem győzik telezabálni magukat az ingyen kajával, de te pont nem ez vagy és jelen esetben sem erre hajtottál. A banyáról: tipikus jelenség, hogy valaki kap egy feladatot, és nem arra koncentrál, hogy azt elvégezze, hanem lényegtelen dolgokkal foglalkozik. Ráadásul hatalomként éli meg a ráosztott szerepkört, attól érzi magát fontosnak, hogy “intézkedik”, gondolom, ma nagymellénnyel mesélte, hogy mennyi stressz érte őt tegnap este.
    Egyébként én már kerültem hasonló helyzetbe, igaz, kicsit más kontextusban. Most azon agyaltam, leírjam-e ide, de nem hiszem, hogy valaha olvasni fogja az illető… Szóval egy szabadtéri rendezvényen (azt hiszem, valami majális volt) összegyűlt egy vegyes társaság (közeli-távoli ismerősök, pár számomra idegen), és valaki megkínált kajával, én barom, meg elfogadtam, pedig nem akartam, esküszöm, csak azért fogadtam el, mert adott helyzetben nem akartam visszautasítani, mert látszott rajta, hogyha nemet mondok, és visszautasítom a kedvességét, lefejez. Amikor elém tette, telefonáltam, majd megint becsörgött a telefon, majd megint, az illető közben elment, és csak kb. 15 perc múlva tudtam megköszönni, még bele sem haraptam a kajába (külön oda mentem hozzá), mire ordenáré módon leb…ott, hogy mekkora bunkó vagyok, és jó, hogy eszembe jut, hogy megköszönjem… Hát, komolyan mondom, életemben még ilyen kínos helyzetbe nem kerültem. Ugyanazt éreztem, amit te is leírtál fent. Annyira haragudtam magamra, hogy minek fogadtam el. Egyrészt nem vagyok afrikai árva, nem kell nekem senkitől semmi. Másrészt egyértelmű, hogy megköszönöm, csak éppen telefonáltam. Nagyon kínos és megalázó helyzet volt, bár utólag rém röhejes.:-))) Nem akartam hozzávágni, mert így is mindenki minket bámult, tök idegen emberek is. Ezután elvárta volna, hogy megegyem, én meg szurkoltam magamban, hogy kérje vissza. Aztán meg ültem, kezemben a szendviccsel, néztem, és egyszerűen képtelen voltam beleharapni. Komolyan mondom, még a hányinger is elkapott a gondolattól, hogy én ezt megegyem. Siralmas egy helyzet volt, ennyire szánalmas szituációba még soha sem kerültem. :-) A többiek mondták, hogy a francnak fogadtad el, én meg mondtam, hogy annyira rám akarta tukmálni, hogy nem volt képem visszautasítani. És tudod, mi volt a legviccesebb? Hogy később hallottuk, hogy nagy hangon mérgelődött, hogy tessék, feleslegesen csinálta a sok szendvicset, mert a férje nem evett még egyet sem… Szóval már jól felhúzta magát a hülye szendvicseken és talált egy áldozatot, akin levezethette. Kész röhej. :-)) Egyébként én sem ettem meg. Beteg az ilyen ember.

  2. Tyű, basszus, ez mekkora tirpákság! Régen nekem is csak percekkel a történtek után jutott eszembe, mit kellett volna tennem-mondanom hasonló helyzetekben, ma már viszont eléggé ott van a lélekjelenlétem! Gondolom, azóta már te is megedzőttél! :) <3

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Látni, ami a múlandón túl mutat | Vergiftet – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: