Aktuális

Az egyedüllét-fóbiáról

kép: metrolic.com

Ismerek embereket, akik nem hogy nem igénylik az egyedüllétet, de egyenesen kikészülnek, ha nem tudják munka után megosztani a gondolataikat valakivel. Sokáig azt hittem, ez viszonylag ritka jelenség, viszont az utóbbi időben kiderült, hogy szinte minden barátom ismer két-három embert, akik ebbe a kategóriába tartoznak. A probléma tehát gyakoribb, mint hinnénk.

Miről is van szó? Az egyedüllét-fóbiások rendszerint nem maradnak sokáig a mamahotelben, a szülői ház óvó-védő fedele alatt: inkább 18-20 évesen fejest ugranak egy holtomiglan-holtodiglan kapcsolatba, és onnantól fogva folyamatosan van partnerük. Mindegy, hogy a párkapcsolat milyen, a lényeg, hogy van egy 24/7 elérhető társ, mivel a prototípus képtelen egyedül álomra hajtani a fejét. Kimondottan szorong, ha társa esetleg idegen helyen alszik, rosszabb esetben kétóránkénti telefonokkal és üzenetekkel bombázza ilyenkor a kedvest.

Noha 90 százalékra a kóros kapcsolatfüggőség jellemző, ha ez nem is alakul ki, egészen biztos, hogy az egyedüllét-fóbiás – anyagi helyzettől függetlenül – lakótársat keres vagy egy kedves ismerőséhez költözik az önálló élet szabadsága helyett. Fontos számára, hogy a nap minden órájában megoszthassa az életét valakivel, ám mivel habitusából fakadóan nem áll rendelkezésére töltekezési idő, hosszútávon hajlamos energiavámpírrá válni. Nem marad magára önmagával, ezért nem is tud ilyen módon töltekezni: inkább külső forrásból szerzi meg a stabilitáshoz szükséges mentális hátteret, sokszor mások erejéből táplálkozva.

Mi átlagemberek kicsit furcsának találjuk azt, amikor valaki minden körülötte élő emberrel intenzív energiacserét tart fenn a hét százhatvannyolc órájában: mi ehelyett inkább szeretünk visszahúzódni a csigaházainkba, és egyedül maradni a gondolatainkkal. “Nemrég itt voltak a szüleim és a testvérem, a három ember, akiket a legjobban szeretek a világon, de három nap után… tudod, sok volt már ez az egész. Jó volt velük lenni, ne értsd félre, de egyszerűen hiányzott már az, hogy egyedül legyek legalább egy órára” – mondta nemrég egy barátnőm, és tökéletesen tudtam azonosulni az érzéseivel. Vannak viszont emberek, akik ezt nem értik, érzik. Számukra az egyedüllét egyenlő a magánnyal, és még akkor is műmosolyokkal veszik körül magukat, amikor már párjuk mellett is csak a magány jut osztályrészükül. Magányosak, de legalább nincsenek egyedül.

Vajon mi lehet a jelenség hátterében? Ugyanaz, mint amikor az ember százassával olvassa a horoszkópokat, asztrológiai elemzéseket, jósokhoz jár és a pszichológustól várja a megoldást a problémáira. Amikor külső forrásból várjuk a megerősítést, valójában nem merünk magunkba nézni, félünk “kétszemközt” maradni önmagunkkal. Valószínűleg tudatalatti félelem ez, hiszen még magunknak sem merjük bevallani, hogy valami hiányzik: nem is tudjuk, mi lehet az. A belső űrt a felületes szemlélődő számára talán könnyű külső eszközökkel betölteni, de… egyre biztosabb vagyok abban, hogy valójában magányosak maradunk mindaddig, amíg önmagunk társaságában nem tudjuk jól érezni magunkat.

fotó: data.whicdn.com

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

23 hozzászólás Az egyedüllét-fóbiáról bejegyzéshez

  1. ” A Magány nem más, mint félelem magától az Élettől”

  2. Nagyon tetszett, főleg hogy az energia áramlását is beleszőtted! A magánytól való félelem mellet sokan az unalom elől is menekülnek. Aki unatkozik általában egyedül van, viszont az unatkozik egyedül, aki nem képes önmagával együtt lenni. A végszóban mondtad ki a lényeget. Ahogy a delphoi intelem szól: “Ismerd meg önmagad!” A lelki utak, tradíciók, vallások ma nem divatosak, talán ez is okozhatja ezeket a problémákat.

    • Én már eleve az unatkozást sem értem. Van internet, könyvek, filmek, zene, tévé, házimunka, ezerféle kreatív hobbi, és lehet írni és dolgozni. Soha nem unatkozom, mert mindig van munkám, tennivalóm vagy hobbim… vagy ha nagyon fáradt vagyok, jól esik csak úgy nézni ki a fejemből. Fura.

  3. “Kétszemközt maradni” Nagyon jó kifejezés. :) Te alkottad?

  4. Én ha nem akarok egyedül lenni, akkor sportolni megyek, mert ott társaság van. Alapvetően van 1-2 nagyon jó barátnőm, az összes többi amolyan “alkalmi” kapcsolat, akikkel ha elsodródnánk, a kapcsolat is elkopna. Az egyetemi barátságaim is ilyenek voltak, kevés emberrel tartom a kapcsolatot. Az AIESEC-es barátaim esetében a facebook a jó, ha nem lenne, már velük is elkopott volna a dolog.
    Egyébként remekül elvagyok egyedül, csak zene/laptop legyen kéznél, de minimum egy könyv. Ha semmi, akkor inkább alszok 12 órát egyhuzamban :) Sokszor szeretem átaludni a dolgokat, mert megnyugszom, valahogy az, hogy időben távolabb kerül valami, jó hatással lesz rám, átértékelődik.
    De pl. a márc. 15-i hosszú hétvégén itt voltam Debrecenben és lakótársak hazahúztak, meg mki ment a maga dolgára és tökéletesen egyedül voltam, ettől viszont 3 nap alatt kishíján megbolondultam, az már sok volt.
    Párkapcsolat tere meg olyan, hogy utoljára 2007 végén volt párkapcsolatnak nevezhető valami az életemben. Nem vagyok kapcsolatfüggő, inkább közösségekhez kötődöm.

    • Én meg pont azért nem megyek sportolni, mert ott egyedül vagyok, és az viszont sportolás közben unalmas, hiszen akkor nem tudsz dolgozni vagy netezni. :D Egyetlen ismerősöm sincs, aki sportolni járna, viszont eleinte azt hittem, ott majd találkozom emberekkel. A túrót, mind társasággal jött eleve, így nem pofátlankodhatok csak úgy oda hozzájuk egy intim beszélgetés közepén a szaunában. Ez most elég nagy visszatartó erő sajnos, igyekszem túljutni rajta.

  5. Ismerem a jelenséget, és abszolút nem értem. Mondjuk, ez abból is fakadhat, hogy egyke vagyok, megszoktam, hogy egyedül ellegyek magamnak, és nagyon szükségem is van erre. A lakótársaim szerintem néha rossz szemmel néznek rám, mert már egy ideje barátokkal lakom, de néha egyszerűen semmi kedvem bemenni hozzájuk este, ha hazaértem, és szépen elvagyok a szobámban. Az üres lakás pedig maga a mámor. Igaz, amikor hosszú távon nem szóltam senkihez, idegenekkel laktam, akikkel teljesen eltérő volt a bioritmusunk, hárman egy háromszobás lakásban, talán ha kéthavonta találkoztam velük a konyhában vagy a fürdőszobában, szóval így egy-másfél év után már talán kezdtem nagyon morózus és emberkerülő lenni. (Bár ennek akkor más okai is voltak.) De amúgy szeretek egyedül lenni, lehet, hogy nekem inkább emberfóbiám van :)

  6. Pontosan az,nem bír/mer saját magával együtt lenni,pedig nem lehet úgy egy életet leélni,hogy az ember önmagával csak a vécén találkozzon. Én ezt a ‘magány’ témát remekül cepelem, 7 napból min. 5x egyedül alszom,és 7-napból 4 nap majdhogynem teljesen egyedül vagyok-(a valaki alszik a másik szobába egész nap és este távozik nem nagy társaság) Párkapcsolatom már azon távlatokat ütögeti,hogy nem emlékszem vissza a pontos évszámra,mikor is volt utoljára-ehhez írásos dokumentáció segítségét kéne igénybe venni. Mi a titok? A lelkem köszöni szépen jól van,és ha a lelkem a barátom,sose lehetek egyedül. Persze,mivel ember vagyok,s mint ilyen társas lény, igénylem az emberi kapcsolatokat,de nem ejt kétségbe a ‘magány’. Nem is hívnám magánynak. Egyedül vagyok,’magányosan’ de mégse vagyok magányos.

  7. Engem kifejezetten dühít, ha azt mondják rám, hogy magányos. Egyedül élek, de ez egyáltalán nem magány. Jól érzem magam így, és örülök, hogy írtál erről a témáról, mert a fent említett embertípus engem néz betegnek vagy csodabogárnak.
    Még annyit hozzátennék, hogy nem csak munka után akarják a gondolataikat megosztani valakivel, hanem munka közben is, nyolc teljes órán keresztül, folyamatosan képesek beszélni, és kikövetelni a figyelmet. brrrr……

  8. uccsó mondat epic lájk!

  9. Nekem is vannak kapcsolatfüggő ismerőseim és tény és való, hogy valamilyen szinten tényleg energiavámpír kategóriába esnek.
    Nemrég voltam egyiknél kávén és meghökkentő volt a viszonyulása a párkapcsolatához.
    Én naiv megkérdeztem, hogy van-e fényképe az illetőről, mert valahogy olyan természetes dolognak tartom, hogy három hónap után legalább egy pénztárcakép vagy egy keretes fotó a komódon szimbolizálja a “kapcsolatot”.
    Hát nem volt, csak a Facebookon volt két közös képük és ennyi. Kérdeztem is ,hogy szereti-e a csajt. Azt mondta, csak azért van vele együtt, hogy ne legyen egyedül hétvégenként…
    Bizonyosan sokan vannak akiknek a párkapcsolat alapvetően presztízs kérdés, de ez számomra annyira visszatetsző.
    Nekem az egyedüllétből sem elég soha, ilyenkor tudok kreatív energiákat felszabadítani és alkotni, olvasni. Filmet is csak magam nézek többnyire, mert szeretek teljesen a celluloidra összpontosítani és nem kívánom megvitatni senkivel sem, hogy mennyire sunáznám a főhősnőt mondjuk egy érzelmes drámában…
    Amúgy lehet valami az egyes gyerek szindrómában, elvégre én is sok időt töltöttem egyedül de ilyenkor a fantáziámat használva játszottam úgy magamban. Építőkocka vagy sárvár építés pedig mindenképp szórakoztató volt… :D

    • Nem kispálya… hétvégi időtöltés, lol. Nos, a kapcsolatfüggőség alatt tényleg nem csak a párkapcsolatra gondolok, hanem arra is, amikor valamilyen társaságra – barátok, család, rokonok, kollégák etc.- mindig szüksége van valakinek, 24/7. Akik még párkapcsolatfüggők is, az már extra kereszt. :DDD

      Az egyke dologra nem gondoltam, de tényleg lehet összefüggés, most, hogy többen is felvetettétek…

  10. Érdekes kérdést pedzegetsz, én pl úgy érzem, teljesen egészséges arányban oszlik meg az egyedüllét/társaságigény az életemben. Nem gondoltam, hogy képes leszek valaha “tök egyedül” lakni (szobát bérlek, de a lakótársaimmal semmiféle kapcsolatot nem tartok fenn). Pedig nem olyan lehúzós, mert a hét úgy kétharmadában találkozom másokkal, a maradékot pedig igénylem is egyedül.
    Viszont: van olyan ismerősöm aki olykor jókat sörözik (!) egyedül, ehhez aztán kell egyfajta lelki alkat, hogy beüljön egy londoni pubba és egymaga iszogasson, amíg ennél jellemzőbben szociális-társas helyzetet el se lehet képzelni. :) Én szenvednék. Még moziba se tudnék egyedül elmenni. Valahogy frusztrál a gondolat, hogy egyedül tegyem azt, amit másokkal szokás. Akkor jobb a négy fal közt, vagy legfeljebb sétálni egyet… Más: ugyanez a srác, aki ilyen jól elvan egymaga, retteg otthagyni a barátnőjét (akit távkapcsolat lévén 1-2 hetente lát, és nem szeret). Indok: hogy ő fél az egyedülléttől. :) Ki érti ezt…

    • Sörözni én se tudnék egyedül, max otthon… de beülni egy pubba… nem semmi. A túlzott kötődés kemény dió, lehetséges, hogy nem is csak az egyedülléttől fél, hanem komplexebb a probléma (nem tudja definiálni magát a csaj nélkül, nincs önbizalma satöbbi). Nyilván az se jó, ha valaki CSAK egyedül akar lenni és mindig minden társasági eseményt kerül, plusz barátai sincsenek… na, olyat is ismerek!

  11. Hát Eszter, valahogy mindig akkor találom meg az írásaidat, amikor nekem éppen aktuális :)
    Nos, én 27 évig voltam pár nélkül, abszolút nem hiányzott. Viszont a szüleimmel élek még mindig (29 vagyok), és noha nagyon szeretem, mikor nincsenek itthon, azért mégis furin érzem magam, mikor totál egyedül hajtom álomra a fejem a lakásban (mert mondjuk bátyám meg éjszakás). Ezt mondjuk nem nevezném függőségnek, inkább csak nem volt lehetőségem kirepülni… Viszont, amikor belépett az életembe az első fickó, azonnal kijöttek rajtam ezek a “tünetek”. Én ezt beismerem, és megjegyzem, baromi rossz, amikor másról se szól a kapcsolat, mint a veszekedésről és a szexről… 2 éve folyamatosan küzdök ezzel, pont azzal gyógyítom, hogy önmagamba nézek, megismerem önmagam, és megpróbálom kijavítani a rossz beidegződéseket. Viszont van, ami nem megy magától. Az ember két úton oldhatja meg: elmével, viszont akkor becsapod önmagad (tapasztalatból tudom, milyen szépen képes az ember becsapni önmagát!!), illetve szívvel, ez viszont pont az elme miatt, nem is olyan egyszerű. Én már régóta érzem, hogy hagyni kéne ezt a fiút a fenébe, mert nem adjuk meg egymásnak azt, amit a másik igényel, de valami mégis folyton visszatartott. Egy ideig szép is volt most az újévben, de megint előjöttek a problémák, és akkor eldöntöttem, családállítással segítek magamnak. Éppen tegnap történt meg, és bár hittem benne, hogy létezik más megoldás is, mégis csak az jött ki, hogy el kell őt engednem. Ez, meg is fog történni, de hihetetlen, hogy mennyire erős az egóm, mert még most is ragaszkodik hozzá…. Holott a szívem már rég elengedte… De hiszem azt, hogy ha adok magamnak egy kis időt, hogy mindezt hagyjam energetikailag hatni, akkor magától meg fog oldódni az egész, úgy, ahogyan mindkettőnknek jó.
    Csak azért írtam mindezt, hogy lássátok, vannak olyanok is, akik szeretnének ebből a körből kilépni, de van, hogy egyedül nem megy. Agyból megoldani meg teljesen fölösleges, attól a probléma még ugyanúgy ott lesz.

  12. Ja, azt hozzáteszem, még egy érdekes kérdéskör az, hogy egyedül vagy társaságban menjünk sportolni? :) Mert én nagyon sok embert ismerek, aki csak azért nem sportol, mert egyedül az nem faja, és nincs kivel menjen. Vagy ez is csak egy kifogás? Mert én meg tökjól elsportolgatok egyedül, mostanában szeretek a természetben sétálni, zenével a fülemben, és akkor pl a párom se hiányzik (sőt, nem is kéne mellém).

  13. Nagyon érdekes dolog, amit írsz. Van is valahol egy posztom a társfüggőségről, amit ma már másképpen írnék meg… a tapasztalat, ugye. Azt hiszem, az elengedés külön művészet, amit tanulni kell, ha nem megy könnyen: nekem is ezzel van bajom, az élet minden területén. Van is egy jó kis krónikus szorulás emiatt (nyilván emiatt, mert fizikai magyarázata nincs), ihatom a Hunyadi-vizet literszámra. Én is azt tapasztalom, hogy a tudat és a tudatalatti szintjén egyszerre kell dolgozni magunkon, ezt te úgy mondtad, elme és szív. Rohadt nehéz! :DDD

    Sportolás: tutira kifogás, mert maga az aktus unalmas. Sajnos nehezen veszem rá mindenre, ami nem multitaszkolható. Film, zene, netszörf, ez a három megy együtt a legjobban, ezért ez leköt. Úszáskor meg csak úszol – és ez nem köt le, mert nem tudsz mit csinálni közben. A multitaszkolás teljesen átállította az agyamat, és nehezen tudok olyan testi élményre koncentrálni, ami egy sávon fut. A társaság ezt állítaná át, plusz motiválna – viszont amíg magamtól, egyedül nem tudom csinálni, addig mással se érdemes….

    • “nem köt le, mert nem tudsz mit csinálni közben”

      Én is nagyon hozzászoktam a multitaskinghoz, és ezért gyakran zenét hallgatok, miközben mást is csinálok. Ez rossz is, mert nem vagyok elég hatékony. Évekig így volt, és nemrég rájöttem, hogy rossz kifogások motiválnak:

      1. Ha egy dologra koncentrálok és lassan haladok, akkor türelmetlen leszek, és félek, hogy kimaradok valamiből. Pedig például a tanulással csak úgy tudok jól haladni, ha türelmesen csinálom, nem akarom elsietni.
      2. szeretem, ha a “fő” tevékenység közben van valami háttérzaj. Nem merem “hallgatni a saját csendemet”. Pedig introvertáltként “egyébként” jó vagyok ebben.

  14. “az elengedés külön művészet, amit tanulni kell” – tökéletesen egyetértek!!! Sok-sok-sok olyan dolog van nekem is, amit simán el kéne engednem, és amikor sikerül, akkor fantasztikusan működik: így csinálom manapság a Forma 1-es autogramvadászatomat is. De ez kevés. Vannak az életemben sokkal apróbb dolgok, amiket még mindig nem sikerült elengednem, és ez az állítás nagyon sokat segíthet ebben is, amint hagyom, hogy a változások megtörténjenek. Vágyom arra a szabadságra, amit az elengedés művészete eredményez, így azt hiszem, nem hiába “küzdök” ezzel. Mindenesetre tényleg nagyon nehéz akkor, ha az egód éppen annyira erős, mint a szívbéli vágyad, sőt, ha a szívbéli vágy erősebb, az ego megduplázza az erejét, hiszen a “kudarc” teljesen összetörné őt, és azt nem hagyhatja… Jó kis játék ez, fogadok, sokkal több ember játszik ebben a tudta nélkül, mint azt gondolnánk….

  15. na és az ilyen típus ellentettjének megfelelő embereket nem ismersz? Mert arról is nagyon szívesen olvasnék, olyan jól meg tudod fogalmazni a dolgokat, és pl én is inkább azokhoz tartoznék akik magánykedvelők / emberkerülők (meg ahogy olvastam a hozzászólásokat, mások is vannak még így ezzel)

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: