Aktuális

A három ok, amiért a nő a férfi pénztárcáját (is) nézi

Lakshmi by deviantart user Mustafa Mukherjee

Vanda igazi guminő volt: megvetted, kitömted, és azt csináltál vele, amit akartál. A hímek elérhetőségeit a következőképp iktatta a telefonkönyvében: István BMW 535 xi, Zsolt Toyota Corolla, Martin Honda Civic, Robi Porsche 911 Carrera... Polskival azonban senki sem emelkedhetett ismerősei sorába. Kétszáz pár cipője volt és eredeti Louis Vuitton-táskát hordott, mégis egy olcsó kis ribancnak tartottam. Egyszer a faszija arcába köpte a whiskyt a bárban, "ez nem igazi Johnny, baszod", vinnyogta, míg mi boldogan ittuk a dobozos sört a kisboltból, és örültünk egymásnak. Soha nem értettem azokat a lányokat, akik elvárják a férfitől, hogy fizesse a vacsorájukat, bulibelépőjüket, mozijegyüket, fitneszbérletüket, bónuszként pedig külföldi nyaralásokra hurcolássza őket. Milyen alapon kötelez az egyessel kezdődő személyi szám bárkit is arra, hogy havi bevételének iksz százalékát kötelességszerűen, rendszeresen és viszonzásmentesen egy másik egészséges, független felnőtt emberre fordítsa, amikor mindenki számára adott a lehetőség, hogy dolgozzon és pénzt keressen? Ez legalább olyan gusztustalan, mintha valakit - pusztán elsődleges nemi jellegei alapján - egy hálószoba és konyha közötti küszöbhöz láncolnánk, hogy takarítson, mosson és főzzön a négy fal elhagyása nélkül.

Az én olvasatomban kedveskedhetünk szerelmünknek ajándékokkal – akár Louis Vuitton-táskával, korfui luxusúttal vagy fényesre suvickolt lakással és órákig készülő ételkülönlegességekkel is – de beteg dolog pénzért megvásárolható szolgáltatásokra helyezni egy kapcsolat alapját. Amikor öt évvel ezelőtt gyerekkori barátnőm azért hagyta ott a párját, mert a srác harmadannyit keresett, mint ő, nem értettem, hogyan aljasodhatott idáig a felületes, felszínes világ, amelyben élünk. A szeretet, a hűség, a szerelem, a vonzalom, a bizalom, a közös emlékek és célok azért mégis csak előrébb valóak, mint egy rohadt bankszámla, nem? A pénz csak pénz: egy eszköz, nem cél. Az összetartozás meghitt élményét, intimitását és egységét viszont nem lehet átutalni senki spirituális számlájára sem.

Nehéz bevallani, ha valamit másként gondolok, mint öt évvel ezelőtt, pedig így van. Persze nem igénylem a harmadik iksz közeledtével sem a kétszáz pár cipőt és legújabb BMW-t (ha vágynék rá, megszerezném magamnak), de ma már én is azt mondom, hogy hosszútávon nem mindegy, mennyit visz haza az ember társa. Természetesen nem ez a legfontosabb dolog a világon, de… soha nem hittem volna, hogy kimondom: számít. Miért? Három ok van, amelyeket tényleg csak akkor ért meg az ember, amikor már felelősséggel tartozik saját magáért és szüleiért, és az önálló családalapítás gondolata sem beláthatatlan messzeségben van tőle:

3. A párkapcsolat, a házasság közös célokról is szól, amit lehetetlen az anyagiak érintése nélkül tárgyalni. Amikor az embernek le kell mondania a saját maga által kemény munkával megteremtett életszínvonalról a társa miatt, azt hosszútávon áldozatként élheti meg. “Nyomorba taszítottál, miattad kell lemondanom mindenről” – halljuk sokszor, gyakran a bíróságon. Szerencsés esetben nincs óriási bevételbeli különbség két közös jövőt tervező ember között, hiszen – a másik oldalt is nézzük meg – az sem normális, ha valaki “kitartottként”, aranykalitkába zárt díszként veszíti el minden önbizalmát és büszkeségét egy dúsgazdag dubaji üzletember oldalán. “Partikon smúzolni sejkekkel csak pár évig poén, utána kreatív feladatokra vágysz, mert ember vagy” – mondta egyszer egy csoporttársam, akit egy jóképű milliomos vett feleségül, és kopaszra nyírt fejjel tért vissza tíz év után egy húsz négyzetméteres bérelt lakásba.

2. Vacak dolog bevallani, de azért bizonyos szinten az állatokhoz hasonló módon működik az ember. Az a tény, hogy egy férfi képes pénzt keresni és támogatni családját, az erő, az egészség, az ügyesség, a kreativitás jele – akárcsak az állatvilágban a testi fölény, a gyorsaság, a színpompás tollazat és a fészekrakó virtus. Meggyőződésem, hogy a felnőtt nők (értsd: nem a plasztikból összerakott minipicsák, akiket apuci eltart) kilencven százaléka nem azért csekkolja partnerének tárcáját fürkésző szemekkel, mert szeretne végigpotyázni pár ingyen wellness-hétvégét, hanem mert szeretne megbizonyosodni arról, hogy választottja nem egy elveszett gyerek. Hajlandó és képes dolgozni, és mellé még a jég hátán is feltalálja magát.

1. Most jön a legigazibb indok: ha nőként háromszor annyit keresel, mint életed párja, gond nélkül meghívod sörözni, fizeted a bulibelépőit, finanszírozod a nyaralásait, nem csinálsz ügyet belőle. Az fizet, akinek éppen van pénze – ez nem nemi jellegekhez kötődő elvi kérdés, hanem a hétköznapok gyakorlata. Egy idő után azonban felmerül a kérdés: mi történik akkor, ha a fő bevételi forrás kiesik? Az az egészséges dolog, ha az anya három évig otthon marad a gyerekével: a legtöbb pályán viszont távmunkában, részmunkaidőben nem oldható meg a pénzkeresés, és – bármilyen nehéz is kimondani az egyenlő bánásmód élharcosaként – a statisztika szerint a kisgyerekes nők később is kevesebbet tudnak általában dolgozni, mint a többiek. Ilyenkor mi történik? A férfi maga mellett a társát és a gyerekét kell, hogy eltartsa (és adott esetben kettejük idős szüleit is támogassa), ami egy egészen komoly felelősség. Ha korábban saját hétköznapi kiadásait sem tudta finanszírozni, hogyan tudna még további két embert is eltartani – pláne úgy, hogy a lakhatás költségei és az egészségügyi szolgáltatások lényegesen fontosabbak és drágábbak, mint egy Louis Vuitton-táska?

“Ott voltam éhesen a hideg pincehelyiségben, ömlött a lábam közül a vér, büdös voltam, és nem tudtam lezuhanyozni. Akkor azt mondtam magamnak: huszonhét éves vagyok, szeretem a férjemet, de nem tudom kettőnket és az ő szüleit egyedül eltartani. Fűtött lakásban akarok élni, ahol van víz és villany, nem penészesek a falak és nem lyukas a tető, érted? Öt év pont elég volt a nyomorból, most már minden nap főtt ételt akarok enni hússal és friss zöldséggel, és jó lenne családot alapítani” – mondta nemrég a szép, tehetséges és szorgalmas barátnőm, aki az évezred legszebb művészszerelméből lépett ki azért, mert nem akart többé éhezni és fázni. Nagyon rossz volt ezt hallani. Kicsit olyan, mint felnőni, és magunk mögött hagyni az ártatlanságot, és mindent, amiben azelőtt hittünk. Szép pár voltak.


Reklámok
Eszter névjegye (857 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

31 hozzászólás A három ok, amiért a nő a férfi pénztárcáját (is) nézi bejegyzéshez

  1. Én azt szívesen és örömmel veszem, ha egy férfiú azzal is jelzi udvarlási szándékt felém, hogy meghív egy moziba, egy lájtos (értsd nem tízezer ruppó per kopf) vacsira vagy kávéra, de nyilván ez az aktív udvarlás eleje – utána aki normális, az fizeti, ami az ő része. Amúgy meg nem jó az valóban, ha a nő tartja el a férfit – de az sem, ha a férfi tartja el a nőt. Én attól lennék boldog, ha kb ugyanannyit keresnénk – már ha lenne valakim, persze -, kis különbségek nem érdekesek ezen a szinten. És igen, a nő ki fog esni az aktív keresőségből, ha baba jön, a férfinak sajnos el kell tudnai tartani ekkor, mert a GYES röhej, négy hónap után dolgozni menni meg hogy lehet már?

    • Igen, szerintem is a hasonló bevétel az ideális. Tanultuk régen pszichológiából, hogy mindenki olyan partnert választ ösztönösen, aki az adott társadalom “vonzósági rátáján” hasonló helyen áll, mint ő maga. Lehet, hogy ez az anyagi dolgokkal is így van. A hasonló bevétel hasonló ambíciókat, képességeket és szorgalmat sejtet (és nyilván nem mindegy az sem, ki milyen háttérből jön… a nagyon más szociokulturális háttér is extra érzelmi intelligenciát és rugalmasságot igényel).

      Ismerek pl. egy párt, mindketten százat kerestek itthon, de a lány rájött, hogy külföldön 5x annyit kereshet, ezért kiment, és három éve távkapcsolatban nyomatják a barátjával. Három évig nagy volt a szerelem, de három év után a lány ott tart, hogy a fiúnak is kéne már valamit csinálnia… mert nem állapot, hogy 35 évesen a szülőkkel lakik és nincs semmi megtakarítása. Itt nem csak a durva összegszerűség a bibi, hanem az is, hogy a lány változtatni kész, bátor, újító, elszánt, kitartó… a srác meg nem. Tehát a konkrét pénz mellett a habitus, virtus is eltér. Ez a lány elmegy bárhova bármit csinálni (bizonyos kereteken belül, lol), de a fiú meg ül a babérjain és várja a lottóötöst. Lehet, hogy hozzá egy olyan lány illik inkább, aki szintén a nyugis középszert választja, szülői támogatással, anyóspajtásék otthonában, nem egy külföldre költözős, határozott, élénk csajszi. Az idő majd eldönti, el tudják-e így egymást fogadni vagy sem…

      ps.. Fura, de olyan jó érzés felnézni egy hímneműre, akihez vonzódunk, és aki valamiben több, jobb, okosabb nálunk. Jó érzés.

      • Az utóiratra reagálva – IGEN!!! Persze nem alapvetően a pénzre gondolok, hanem mondjuk az elveire, valamire, amit elért, az eszére vagy a tájékozottságára… én nagy örömmel tisztelek bárkit, aki megérdemli, nem majom módjára, hanem indokkal. És azt hiszem, ennek az a pasi, akire felnézl – okkal – örül meg hát örülhet is. De valóban olyan jó érzés, büszkének lenni rá… (sóhaj… olyan jó érzés lenne, ugye)

  2. Tényleg igaz, hogy jó felnézni a másikra, és racionális indokok miatt fontos a pénz is. Ezzel nincs semmi gond addig, amíg nem a pénz válik az elsődlegessé az általad felsorolt dolgok előtt, mint szerelem, szeretet, hűség, bizalom stb.
    Emellett azt is gondolom, hogy ha valakinek fontos a párkapcsolata, a családja, akkor elviekben kellene hogy legyen motivációja arra, hogy dolgozzon és normálisan keressen, hogy ő is egyenlő mértékben kivegye a részét a család anyagi fenntartásából is. Ha szereted a másikat meg a gyerekeidet, és jót akarsz nekik, akkor ugyan miért várnád el tőlük hogy penészes lakásban lakjanak és ne tudjanak lezuhanyozni, vagy mindent ők fizessenek helyetted. Így túlságosan egyoldalúvá válik a dolog.
    Persze, nagyon fontos, hogy ne kelljen az egyéniségét, álmait feladnia az embernek, de egy kapcsolat a szeretet mellett általában a kompromisszumokról is szól szerintem. Anyagi értelemben is kell ilyeneket kötni.

    Elolvastam a Minden nő kurva bejegyzést is, nagyon tetszett. Németh László Iszony c. könyve jutott eszembe róla…még gimiben olvastam de nagy hatással volt rám, egy csomó mindenre élesen emlékszem belőle. Érdekes, hogy a gimnáziumi osztálytársaim körében viszont nagyon nem volt népszerű a könyv. Hát, más lelkületűek voltunk azt hiszem. :)

  3. Hát, kedves Eszter, nem semmi a sok sztereotípia, melyeket olvasóid elé tálaltál, de azért vérezget egy-két sebből a gondolatmeneted – nem sajnos, hanem szerencsére.

    Első és legfőbb csúsztatás, hogy „a jó kereset az erő, az egészség, az ügyesség, a kreativitás jele” kétségkívül magas valóságtartalmú állítást te lezserül átfordítottad „a jó kereset kizárólagosan az erő, az egészség, az ügyesség, a kreativitás jele” állítássá. Ami viszont baromság. Nem tudom, Magyarországon hogy van, de nálunk egy tizenvalahány éves képzés tűzpróbáján átesett, állami kórházban dolgozó tehetséges szakorvos nem keresi meg a havi 500 eurót (ami még Romániában is pont a semmire elég), és ha igazán lelkiismeretesen dolgozik, aligha maradhat ideje magánrendelőre. Egy tízezreket kereső nepper ennél bizonyára férfiasabb… Vagy még jobb példa a tényleg éhbérért dolgozó tanárok, színészek, zenészek, stb. hada. Odatennéd őket „szabadidejükben” seftelni, férfiasságukat bizonyítandó?!

    Második csúsztatás, hogy feltételezed: ha egy nő jól fizető állással rendelkezik, és ennek folytán képes kialakítani egy bizonyos életszínvonalat, akkor a (férfi?)társadalom köteles bebiztosítani őt a halálig tartó jólétre. Ugyan miért is? Ha elveszíti az állását, akkor esik az életszínvonala, passz. Piacgazdaság. Ha a kétszer jobban kereső férjedet elbocsátanák, és ő fapofával bejelentené neked, hogy nyomás háromszor(!) olyan jól fizető munkahelyet keresi, amíg újra munkába állhat, mert kell a megszokott életszínvonal, értékelnéd a hozzáállását? Ejnyebejnye, kettős mérce. Azt pedig, hogy a társadalom jelenlegi berendezkedése képtelen a kismamákat oly módon támogatni, hogy egy jól kereső nőnek is vonzó lehessen az anyaság, ne próbáld légyszi a kispénzű férjek nyakába varrni, mert nem fair!

    “Ott voltam éhesen a hideg pincehelyiségben, ömlött a lábam közül a vér, büdös voltam, és nem tudtam lezuhanyozni. Akkor azt mondtam magamnak: huszonhét éves vagyok, szeretem a férjemet, de nem tudom kettőnket és az ő szüleit egyedül eltartani. Fűtött lakásban akarok élni, ahol van víz és villany, nem penészesek a falak és nem lyukas a tető, érted? Öt év pont elég volt a nyomorból, most már minden nap főtt ételt akarok enni hússal és friss zöldséggel, és jó lenne családot alapítani” – mondta nemrég a szép, tehetséges és szorgalmas barátnőm, aki az évezred legszebb művészszerelméből lépett ki azért, mert nem akart többé éhezni és fázni.

    Ez viszont már egyenesen felháborító. És a „szép, tehetséges és szorgalmas” barátnődnek hirtelen megugrott az életszínvonala, ahogy kilépett a kapcsolatból? Feltételezem, egy jól kereső fickó segítségével, mert elnézést, valahogy nem tudom elhinni, hogy a nő fizetése plusz a férfi fizetése egy hideg pincelakásra volt elég, de egyedül hirtelen kacsalábon forgó palotára futotta (még akkor is, ha ott voltak a képletben a beteg szülők). Vagy még mindig a múlt század elején tartunk, vö. a férfinak el kell tartania a nőt?!

    Tényleg, hol az a fene nagy aszimmetria, ami miatt pl. teljesen elfogadott, hogy a férj keressen jóval többet, de fordítva már kevésbé? Vagy ezzel a hülye sablonnal próbáljuk leplezni a társadalom azon töketlenségét, hogy még a 21. század elején sem éri meg babát szülni, ha a nő szakmai elismerésre, karrierre vágyik? Ha én nő lennék, ezt valahogy nem azon a férfin kérném számon, akit a legjobban szeretek…

  4. keresi = keresni

    • Szervusz kesztió!

      Biztos vagy Te abban, hogy elolvastad ezt a bejegyzést, és nem csak átfutottál a címszavakon? Olyan, mintha egy teljesen más posztot kommenteltél volna. Tudom, hogy az üzenet más az adó és a vevő számára, de ennyire…? :)

      „a jó kereset az erő, az egészség, az ügyesség, a kreativitás jele” kétségkívül magas valóságtartalmú állítást te lezserül átfordítottad „a jó kereset kizárólagosan az erő, az egészség, az ügyesség, a kreativitás jele” állítássá.

      Hol? Én sehol nem látom se a “kizárólag” szót, sem pedig azt a kontextust, amihez az általad leírt jelentést lehetne párosítani. Nem lehet, hogy ezt már Te képzelted esetleg hozzá? :) Ilyesmiről ugyanis itt szó sincs. A mondatod első része viszont stimmel, és azzal Te magad is egyetértesz. Tehát ebben nincs vita közöttünk.

      “feltételezed: ha egy nő jól fizető állással rendelkezik, és ennek folytán képes kialakítani egy bizonyos életszínvonalat, akkor a (férfi?)társadalom köteles bebiztosítani őt a halálig tartó jólétre”

      Ezt viszont hol olvastad? Abban biztos lehetsz, hogy nem nálam. Senki nem köteles a másik ember jólétéről gondoskodni, pláne nem “a férfitársadalom” a nőkéről. Miért kellene…? Viszont aki nem képes a családjáért felelősséget vállalni – akár nő, akár férfi – az a legjobb, ha nem vállal gyerekeket. És itt nem a “jólét” a kérdés, hanem a kiegyensúlyozott élet, éhezés és alapvető szükségletek megvonása nélkül.

      Azt gondolom, hogy két drasztikusan eltérő életszínvonalú, hátterű, keresetű ember frigye ritkán vezet jóra: pár év alatt elmúlik a szerelem, és marad a gond, amihez kevés pár tud felnőni. Vajon miért házasodnak családok – és nem csak párok – még ma is számos kultúrkörben? Nem állítom, hogy ez az egyetlen és jó megoldás, de nyilván nem véletlen… érdemes tehát elgondolkodni rajta.

      Ami pedig az említett barátnőt illeti: onnantól fogva a bevételét csak magára költötte, és azért nem mindegy, hogy egy szerény 120 ezer forintot kétfelé vagy egyfelé kell osztani. 120:2=60, 120:1=120. Merthogy a “srác” (37 éves úriember) nem ment ám el munkát keresni, segélyre pedig már nem volt jogosult. Ő művész, aki nem dolgozik, csak alkot – ez teljesen oké, de mondjuk egy gyerekkel szemben már nem teljesen fair felállás. Mit szóltál volna, ha azt mondja édesapád annak idején, hogy a “művészetnek élek, fiam, ma este sem eszünk”? Érthető, hogy a családalapítás ebben a kontextusban lehetetlenné vált, plusz az anyagi előrelépés a lehúzó környezetnek, mindennapi gondoknak köszönhetően nem igazán volt opció.

      És végezetül: miért gondolod, hogy igazságos az, hogy akár a nő, akár a férfi többet keres ugyanabban a munkakörben, ugyanazzal a tapasztalattal és végzettséggel? Most épp az utóbbi a divat, de fordítva igazságosabb lenne? Nem. De épp nem erről beszélgetünk, hanem arról, hogy egy egy egészséges felnőtt embernek, ha családot akar alapítani, gondoskodnia kell tudnia a családjáról (talán jobb, ha az adófizetők pénzére szorul?). Ha nem így áll a helyzet, és egyedül kíván maradni, akkor természetesen tanulhat 35 éves koráig a hatodik orchidea-diplomáért, lakhat anyuéknál, művészkedhet kompromisszumok nélkül, kispolgári taposómalomtól távol – szíve joga, sőt, kell is pár független alkotó. De amint egy-két ártatlan poronty a képbe kerül, kicsit más a leányzó fekvése. A természet pedig úgy alkotta meg a férfit és a nőt, hogy fizikailag és általában lelkileg is az utóbbira hárul a kis utódokkal való foglalatosság, ami legalább pár hónapra (de egészséges esetben három évre) általában gátja a pénzkeresésnek. Innentől pedig talán érthető a három pont, amit felsoroltam, azok számára is, akik nem szenvedtek még pénzhiánytól soha.

      Remélem, sikerült eloszlatnom a felhőket! :)

  5. Eszméletlen, milyen mértékben tudsz csúsztatni.

    Az egész bejegyzésed alatt hallgatólagosan – sőt, a „legigazibb indok” címszó alatt tételesen is – azokról a férfiakról beszélsz, akik nagyságrenddel (például pont háromszor, ugye, hogy a példádat vegyük) kevesebbet keresnek, mint életük párja. És még véletlenül sem azokról, akik nem képesek és/vagy nem hajlandóak munkát találni.

    Utána pedig a nyakamba zúdítod, hogy mekkora surmóság, ha a férfi csak az éhezést és az alapvető szükségletek megvonását tudja anyagilag „biztosítani” élettársának.

    Azért döntsd már el, melyik verzióra gondolsz.

    Mert ugyebár a pasi pénztárcájának a figyelése – főleg a párkeresés, udvarlás időszakában – rendszerint nem arról szól, hogy az illetőnek van-e bár kis jóindulattal korrektnek mondható életet biztosító (minimál)bére, hanem a módos életvitel tüntető jeleinek lecsekkolásáról: megbízható kocsi, gáláns menü a vendéglőben, lakás jó övezetben, stb. Azaz csomó olyasmi, amit előző példánkban említett szakorvosunk bajosan tud lobogtatni, pedig igazán magas szinten és lelkiismeretesen dolgozik, csakhogy költségvetési fizetést kap érte.

    Tehát ne mossuk össze azt, hogy valaki nem hajlandó vagy nem tud normális munkát vállalni – azzal, hogy megfelelő a munkahely (sőt sokszor több, mint az) de a fizetés behatárolt, és nincs sok remény arra, hogy valaha is lényegesen jobb lehessen.

    Egészen érthetően: egyrészt a nő igenis elvárhatja, hogy férjének decens foglalkozása/keresete legyen, hiszen ez a felnőttség jele, bár ez fordítva is igaz. (Hagyjuk a bullshitet, hogy a nő 3 évig, sőt többször 3 évig gyermeket nevel, ez konzervatív tévképzet. Egyrészt 3 éves kiesés után a nő rendszerint akaszthatná szögre a karrierjét, tehát legtöbb 1 év után legalább részmunkaidős vagy otthonról végezhető verziót kell hogy találjon, másrészt a pelenkázás a férfiak számára sem az ördögtől való.) Másrészt viszont az a nő, aki kizárólag azért nem kapja meg az elvárt életszínvonalat, mert az ő fizetése kimagasló ugyan, de a férjéé „mindössze” decens, az meg is érdemli.

    Remélem, én is el tudtam oszlatni a felhőket a vaskos félreértést illetően.

  6. Elég furcsa elképzeléseid vannak a “csúsztatás” szóról, csak mert más véleményen van valaki, mint te.

    Már bocs, de te tényleg ilyen gyökér vagy, vagy csak úgy csinálsz mintha?

    Beszélgettem már Vaddival erről a témáról, de a cikkből is világosan lejött, hogy azokról a pasikról van szó, AKIK NEM KERESIK A LEHETŐSÉGET ARRA, HOGY FINANCIÁLISAN RENDBEN LEGYENEK ÉS EL TUDJÁK TARTANI A CSALÁDJUKAT. Akik megelégszenek a nyomorral és a kevéssel, mert lusták és passzívak.

    Tehát: nem azokról, akik mondjuk szupertudósok vagy életmentő orvosok, de a társadalom nem becsüli meg őket. (Egyébként a bátyám nőgyógyász, a kórházi fizetése kurvakevés, magánpraxis felállítására még nincs tőkéje, de már keresi a lehetőséget, hogyan tudna ezen változtatni, tisztességes úton, és nem nepperként, ahogy te írod. Hidd el, aki keres, az talál.)

    Az meg természetes, hogy a nő is ugyanúgy keresi a lehetőséget a megélhetésre, otthoni munkával, részmunkaidős megoldásokkal, saját vállalkozással, satöbbi. De miért lenne egyetlen egy nő is olyan hülye, hogy egyedül gondoskodjon három emberről (saját magáról, a párjáról meg a gyerekről)??? Vagy szerinted ezt kellene csinánia?

    • Dreamy, annyit helyesbítenék, hogy nem “pasikról”, hanem férfiakról van szó, de egyébként abszolút jól látod a dolgokat. Élvezem a diskurzust! :)

      Kesztió, én még mindig nem értem, hol van az leírva, amit épp a számba akarsz adni? Egyetlen mondatban arról szól a bejegyzés, hogy egyáltalán nem pénzéhes ribanc minden nő, aki megnézi, mi van a társa pénztárcájában. Viszont:
      1. nyilván nem ez a legeslegfontosabb alapja a házasságnak (nagyanyám idejében ez volt);
      2. nyilván nem az a legférfiasabb, aki a világon a legtöbbet keresi, hanem az, aki hajlandó és akar javítani a pénzügyi helyzetén kemény és tisztességes munkával;
      3. végezetül pedig NYILVÁN a nő sem várhatja el senkitől, hogy pusztán anyai minősége miatt élete végéig királyi pompában eltartsák.

      Röviden és tényszerűen ennyi áll a posztban, és nem igazán értem, hol olvastad azt, hogy “KIZÁRÓLAGOSAN” (te szavad) az férfias, aki sokat keres, és a nő dolga pedig az, hogy lógassa a lábát, amíg élete párja hülyére dolgozza magát látástól mikulásig.

      Számomra úgy tűnik, ugyanazon a véleményen vagyunk, viszont valahol olyasmit olvastál bele a posztba, amit rajtad kívül eddig senki más… és őszintén szólva nekem fel sem tűnt, hogy ilyesmit is bele lehet olvasni, tekintve, hogy az én olvasatomban világos a tartalom és a mögöttes szándék az első betűtől az utolsóig.

      ps.: Hozzáteszem, akkor sem lenne semmi gond, ha totál más véleményen lennél, és azt promotálnád, hogy az asszonynak otthon Kinder-Kirche-Küche-Kuss a neve, amíg papu lopva-csalva pénzt keres, majd leüli a sitten a sztorit… arra azt mondanám, a te dolgod, és rád meg életed párjára tartozik… Így viszont végképp nem értem, mi az, amiben nem értünk egyet.

      • Jól van, Eszter, nagyon figyelmesen újraolvastam az írásod, és ami az ingem, azt tényleg magamra veszem.

        De azért egy-két passzus megmagyarázásával te is adós maradtál. Lássuk csak.

        nyilván nem az a legférfiasabb, aki a világon a legtöbbet keresi, hanem az, aki hajlandó és akar javítani a pénzügyi helyzetén kemény és tisztességes munkával.

        Ez jó demagógra és szörnyenegyszerűsítőre sikeredett. Lássuk csak Dreamside példáit, a szupertudóst és a sürgősségi orvost. Az előbbi is, de főleg az utóbbi, ha igazán szereti a szakmáját, kurvára nem hajlandó és nem akar javítani a pénzügyi helyzetén „kemény és tisztességes munkával” (jujj, de szép ez a szintagma!), mert ehhez pont, hogy ott kellene kompromisszumot kötnie, ahol a legtöbbet segít a társadalomnak. Sürgősségi orvosként kabinetet működtetni pl. még elképzelés szintjén is nevetséges. És különben is: gyermeked életveszélyes sérülésénél rohannál-e olyan sürgősségi központba, ahol a szolgálatos orvosról tudvalevő, hogy „szabadidejét” nem a munkaképességét regeneráló pihenéssel, hanem gürcöléssel tölti, ergo két lábon járó hulla? Az a nő, aki ilyen körülmények között elvárná párjától, hogy legyen már „férfiasabb” és keressen több pénzt, igenis ribanc.

        ha nőként háromszor annyit keresel, mint életed párja (…) nem csinálsz ügyet belőle. Az fizet, akinek éppen van pénze – ez nem nemi jellegekhez kötődő elvi kérdés, hanem a hétköznapok gyakorlata. Egy idő után azonban felmerül a kérdés: mi történik akkor, ha a fő bevételi forrás kiesik?

        Ezt bizony kár volt annyira kihangsúlyozni, mert önmagában az a tény, hogy a nő háromszor, tízszer, vagy százszor annyit keres, mint párja, kurvára irreleváns. Mármint abból a szempontból, hogy a férfi (a) tényleg lúzer-e – vagy (b) képes és akar dolgozni, sőt, családot is eltartani, ha az igények nem szöknek az egekig, de fizetése bizony nem kimagasló. Feltéve, hogy tényleg a tisztességes pénzt megkeresni képtelen férfiakról szól a bejegyzésed, és nem „csak” azokról, akik szignifikánsan kevesebbet keresnek élettársuknál.

        Amúgy tényleg, jó kérdés. Egészséges, ha a nő háromszor annyit keres, mint a férfi?
        A válasz: Igen, az.
        Mármint abban az esetben természetesen, ha a férfi egyébként korrekt fizetése nem elég a hölgy által annyira óhajtott életszínvonal fenntartásához…

  7. Nekem az a véleményem, hogy – mivel mindig mindennek oka van – nem véletlenül tolja a Sors a csajok elé a luxust, kívülről. Értsd: nem ő teremti meg magának a luxust, hanem egy másik embertől kapja meg mindazt, amire vágyik. Ez is egyfajta függőség. Minden ember függ addig valamitől vagy valakitől, amíg azt magának meg nem teremti. Sokan biztonságfüggőek, mások pénzfüggőek – ez ugyanolyan függőség mint az alkohol meg a drog, csak jóval általánosabb, és az embereknek ez már fel sem tűnik. Amikor valaki azért lesz jómódú, mert kilép egy olyan kapcsolatból, ami nem hoz neki fejlődést, az két okból lehetséges: vagy azért, mert akkorát fejlődött a kapcsolatban, hogy már képes magának megteremteni mindazt, amire vágyik, vagy azért, mert a Sors tapasztalásként olyan szituációba vitte bele, mint pl. egy másik, gazdagabb fickóba való beleszeretés (ez hülye kifejezés?), de nyilván ez is csak és kizárólag tapasztalás. A legtöbb ember nem tudja, miért került éppen abba a szituációba – miért veszítette el a munkáját, ahol 300 ezret keresett, vagy éppen miért lépett le a barátnője a nyomorúságból. A tudatosan élőknél azonban nem hiszem, hogy gyakran előfordul, hogy valamelyik eltartja a másikat – ha mégis, akkor abban semmi tudatosság nincs, csak felfest magáról egy álképet az ember. Tény, hogy a pénz fontos dolog, de az is csak egy energia, így ha a nő azt nézi, a pasi mennyit keres, akkor csak egy energiavámpír, aki önmagának képtelen megadni azt, amire vágyik.
    (Csak zárójelben teszem hozzá, hogy az én meglátásom szerint hamarosan minden, ami egóból épült, összedől – főleg a jól menő vállalkozásokra gondolok. A szív ideje következik, s aki nem a szívéből építkezik, arra rá fog járni a rúd rendesen.)

    • Abszolút: sztem sem úgy néz ki a dolog, hogy az ember “véletlenül”, “mázliból” 300-at keres kedden, aztán szerdán kirúgják/megszűnik a munkahelye, és utána marad a kényszerű nyomor, amíg nem lesz “szerencséje” még egyszer. A pénzkeresés és a bőség nem arról szól, hogy épp sokat keresünk, mert nagy szerencsénk van, hanem arról, hogy tudatosan megkeressük és megtaláljuk a lehetőségeket a tisztességes pénzszerzésre. Ha az egyik forrás megszűnik, keresünk másikat – megtaláljuk a módját. Oké, hogy ez általában nem megy “keddről szerdára”, időbe és energiába telik, és nyilván egy ezerfős kis faluban nem fogsz percek alatt új üzletet felépíteni, ha tönkrement az előző. Tehát egyértelmű, hogy nem történik csoda, viszont a kellő tudatosság és egészséges bőségszemlélet, pénzviszony, segít megtalálni a lehetőségeket, új forrásokat.

  8. Teljesen egyet értek a posztban leírtakkal. A pénz ugyan nem a legfontosabb, de igenis fontos tényező. Én nem várom el, hogy eltartsanak – ennek ellenére a randizós időszakban igenis elvárom, hogy a férfi fizesse a vacsorát, a kávét, a mozit – de a jövőbeli párom igenis keressen legalább annyit mint én, hogy tartani tudjuk a színvonalat (amit otthonról hoztam), és igen, merjek bevállalni esetleg egy gyereket.
    Ma Magyarországon sajnos sok fiatal pár csak azért nem vállal gyereket, mert megítélésük szerint nem keresnek annyit, amiből tisztességesen fel tudnák nevelni.

    • Kedves Petrus,

      Teljesen „egyet értek” az általad leírtakkal. Valóban, ki gondolta volna, hogy ennyire egy rugóra jár az agyunk?

      Én is szeretném ugyanis tartani azt a színvonalat, amit a házasságom előttről hoztam, így én is teljes joggal elvárhatom, hogy a feleségem legalább annyit keressen, mint én.

      Hoppá.

      Akkor mért is ne győzném meg a feleségemet, hogy vágja már sutba a kegyetlenül alulfizetett orvosi hivatását és álljon be például luxusprostinakhosztessznek? Hálás köszönetem az ötletért!

      Elvégre mégis csak hívei vagytok a nemek közötti egyenlőségnek és utáljátok a kettős mércét, nemdebár?

      • Erre azt mondom, hogy ha asszonypajtásnak minden vágya az, hogy luxusprosti legyen, és te nem kapsz sikítófrászt a gondolattól, akkor hajrá. A dolog akkor nem fair, ha az egyik fél próbálja rávenni a másikat valamire, amit az illető abszolút nem akar (jelen példánál az már bűncselekmény is :)).

        Tartani szeretnéd a színvonalat: épp ezért írom a posztban, hogy ritkán éli túl a kapcsolat, ha két teljesen eltérő anyagi hátterű ember köti össze az életét. Ilyenkor ugyanis a számos egyéb gond mellett megjelenik az is, hogy az egyik fél úgy érzi, “nyomorba taszítják”, a másik meg esetleg úgy, hogy neki kell eltartania a társát hosszú éveken át. Ahelyett, hogy a közös élmény az volna: együtt építünk valamit, amihez mindketten hozzátesszük azt, amink van. A lényeg szempontjából itt teljesen mindegy, hogy a nőről van-e szó, hogy a férfiról (és igen, ez a probléma egynemű pároknál is megjelenik).

        • nem csak a párkapcsolatok, de a barátságok is hamar tönkremehetnek emiatt. :S
          Tudom, nagyon gáz, de nem vagyunk egyformák.

        • Úgy látszik, Eszter, neked is egy halom idézőjelre van szükséged, hogy valahogy átmenjen az irónia és a mondanivaló, pedig, ha jól értem, médiamunkás vagy. Akkor hát meglepődnél-e, ha azt mondanám, hogy

          a) a kettőnk fizetése még úgy is elegendő a „színvonal” tartására, hogy az én fizetésem (magántőkéből üzemelt cégről lévén szó) lényegesen meghaladja az állami kórházban dolgozó páromét;
          b) ha a kettőnk fizetése történetesen nem lenne elegendő a színvonal tartására, hamarább mondanék le a színvonalról, mint bármi olyasmiről, ami megsínylené a kapcsolatunkat;
          c) a párom orvosként nemes, magas képzettségű munkát végez lelkesedésből, elhivatottságból, és még akkor is büszke lennék rá és a munkájára, ha minimálbért hozna haza. Sőt, meggyőződésem, hogy lényegesen kevesebb pénzért hasznosabb munkát végez, mint én.

          Akkor hát velünk van-e a „baj”, vagy azzal a bizonyos hipotetikus párral, amelyre olyan buzgón hivatkoztok? Vagy velem, hogy pont ugyanezt elvárnám a páromtól, ha történetesen fordítva állna a helyzet?

          Hogy is van akkor a dolog?

      • Kedves Kesztió,

        ezt gondoltad volna meg azelőtt, hogy elvetted feleségül. :P Most már kár panaszkodni!

        • Ha megfelelő színvonalú lett volna az inkriminált hozzászólásod, még azt is hihetném, hogy csak sajátos módon reagáltál az iróniámra. De sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy nagyon nem erőltetted meg magad a szövegértést illetően.
          Kár.

          • Kedves Kesztió,

            szerintem elég sajátos módon reagáltam. De ha nem voltam elég ironikus, akkor bocsánat. Másrészről viszont nem szándékozom beleszólni senkinek a magánéletébe, mert mindenkinek a maga döntése kit/mit választ és miért. Nyilvánvaló, ha Neked annyira fontos lett volna a pénz, akkor egy jobb módú nőt veszel el. De mivel számodra a szeretet és a törődés volt fontosabb, így készségesen lemondtál arról, hogy a házasság előtti életszínvonalon élj. Nincs ezzel semmi gond. A te döntésed. De hagyd, hogy más is szabadon döntsön, mit szeretne. Mert nem vagyunk egyformák. :)

  9. Akkor mi a probléma? A lényeg, hogy büszke vagy rá, tiszteled az elhivatottságát, nem kényszerültök éhezni. Nem igazán értem, hogy hasonlítható ez a helyzet azokhoz a szituációkhoz, amikor az egyik fél úgy érzi, semmit nem kell beletennie a közös kasszába (értsd: ahogy esik, úgy puffan, a felelősség a másiké , és ezért NEM AZ EGYIPTOMI NYARALÁSRÓL, hanem a gázfűtésről kell lemondani.

    A párod becsülettel dolgozik, a fizetését nem játékgépbe tömi vagy cipőre költi, és nem várja tőled, hogy eltartsd. Nem értem a hasonlóságot a fent vázolt helyzethez, légy szíves, tarts egy rövid szövegértési gyorstalpalót! (Bocs, fizetni nem tudok, a kedvesem nem ad elég lóvét, amit eltapsolhatok… :D)

    Ott pedig, ahol nem 100 ezer Ft, hanem 1 millió a bevételkülönbség, sajnos gyakran előfordul, hogy az egyik úgy érzi, “megvette” a másikat az aranykalitkába, a másik meg belekényelmesedik, majd beleőrül a szituációba. Nem állítom, hogy minden párnál ez a helyzet, de láttam már rá példát… és röhögni fogsz, leszbikus kapcsolatban is. Nesze neked egyenjogúság!

    • Olvasd már végig a kedves hozzászólóidat, Eszter.

      Legutóbb ugye például arra reagáltam, hogy Petrus kifejtette: „a jövőbeli párom igenis keressen legalább annyit mint én, hogy tartani tudjuk a színvonalat

      Milyen érdekes, ugye, hogy a kulcsszavak csaknem minden hozzászólásnál a keressen legalább annyit és az (élet)színvonal tartása.

      Még véletlenül sem arról írnak a kedves (hölgy)kommentelőid, hogy az egyik fél ne akarna semmit se betenni a kasszába, és áthárítaná a pénzkeresés felelősségét a másikra. Kérdezzük csak meg Petrustól, hogy mit szólna az általam vázolt helyzet fordítottjához, mármint ha a nő lenne a nemzetközi szoftvercéges programozó meg a férfi minimálbért kereső orvos? Mert a hozzászólásából nem sok jó derül ki. És nem mellesleg, ezt figuráztam ki ironikus magánéleti példámmal – a jelek szerint kevés sikerrel.

      Vedd már észre, mit indítottál el, még ha nem is ez volt a szándékod.

      Ugyanis úgy mossa össze a társaság (a)„a férfi jóval kevesebbet keres, mint a nő” és (b)„a férfinek nincs se tisztességes szakmája, se hozzáállása a rendes munkához”, valamint (a)„az életszínvonal csökken a férfi kis(ebb) keresete miatt” és (b)„a férfi lustasága miatt létminimumon tengődik a család” állításokat, hogy öröm nézni.

      Én értem, hogy te a (b) változatokra gondoltál, bár ez finoman szólva továbbra sem egyértelmű a bejegyzésedet illetően. De magyarázd már el a többieknek is, mert hátha mégsem én vagyok a hülye?!

      • Nézd, ebben a témában mindenki másképpen gondolkozik, ne mossuk egybe Petrus, az én és a többi hozzászóló meglátását. Sehol nem írtam vagy sejtettem azt, hogy “a leendő párom keressen legalább annyit, mint én”, sőt: azt pláne nem, hogy a férfi mindig keressen annyit vagy többet, mint a nő. Azt írtam: “hosszútávon nem mindegy, mennyit visz haza az ember társa”, és ezt tartom, ahogy azt is, hogy az óriási különbség számos probléma melegágya. A többségnél nem több százezres-milliós különbségek vannak (mint mondjuk egy sikeres plasztikai sebész és körzeti orvos bevétele között), hanem épp annyi, ami a normális, egészséges életszínvonal tartásához szükséges. De biztos vagyok abban, hogy ha valakinek a párja – akár férfi, akár nő – tisztességes munkát végez elhivatottságból (pl. mentős), akkor a boldog közös élet gátja nem az lesz, hogy csak havi százezret visz haza pótlékokkal együtt. Ha esetleg – ismétlem, esetleg – emiatt kisebbségi komplexusa lesz vagy frusztrálttá válik, az már lehet akadály, de önmagában véve a “munkabér” címen átutalt összeg nem. (Mellesleg igen, az orvosok és a tanárok is pofátlanul kereset kapnak, noha tény, hogy fontosabb munkát végeznek, mint bárki más – ez egy más téma.)

        Az én személyes véleményem szerint az, hogy valaki akar és hajlandó pénzt keresni, hogy önálló legyen és tudja támogatni a szüleit, családját, a legfontosabb. Sokkal többre becsülök egy olyan FÉRFIT vagy nőt, akinek megszűnik a munkahelye, és (akár diplomásként) elmegy a Tescóhoz pakolni/takarítani, amíg keresgél, mint egy olyat, aki milliókat keres, de olyasmit csinál, amit szívből gyűlöl. Miért? Mert az előbbi feltalálja magát, határozott, kötelességtudó, gyakorlatias, míg a másik feladja az elveit, nyilván nem végez hasznos munkát, nem él a lehetőségeivel… és a stagnálás egyébként is lefelé vezető út kezdete lehet.

  10. “Kérdezzük csak meg Petrustól, hogy mit szólna az általam vázolt helyzet fordítottjához, mármint ha a nő lenne a nemzetközi szoftvercéges programozó meg a férfi minimálbért kereső orvos? ”

    Akkor válaszolnék is a kérdésre.

    1) A férfi önérzetét egy idő után biztosan zavarná, hogy a nő a dupláját keresi, mint ő. Vagy ha mégsem, egy idő után szépen belekényelmesedne a dologba, mondván “az asszony úgyis többet keres, majd ő kifizeti a számlákat meg minden, én meg elköltöm sörre meg videojátékra”. Na itt van az a pont, amikor nálam repül az illető.

    2) Én magam sem tudnám nőnek érezni egy olyan kapcsolatban, ahol én vagyok az abszolút családfenntartó. Egy nő a biztonságot keresi ezért olyan férfit választ, akire fel tud nézni.
    A másik dolog, ha teszem fel, gyereket szeretnék, akkor nyilván nem én fogok elmenni 3 évre gyesre, mert akkor a pelenkát, nem hogy a ruhát nem tudnám kifizetni. A férfi sem fog otthon maradni a gyerekkel, mert a) micsoda dolog az? Ez női munka! b) mivel orvos/ápoló, NEM teheti meg, hogy találomra kivesz szabit, mert a gyereket orvoshoz kell vinni, anyuci üzleti úton van, nincs ki vigyázzon a gyerekre, de apuci éppen éjszakás, stb.

    Szóval az én esetemben ez egy halálra ítélt kapcsolat. (és nem azt jelenti, hogy más ne tudná megoldani, hangsúlyozom, ez az ÉN SZEMÉLYES véleményem!)

    És most jöhetnek a hozzászólások! :P

    • A férfi önérzetét egy idő után biztosan zavarná, hogy a nő a dupláját keresi, mint ő.

      150 évvel ezelőtt a féri önérzetét bizonyára az is zavarta volna, hogy a nő egyáltalán keres és szavazati joga van. Szeretettel várunk a 21. században.

      „az asszony úgyis többet keres, majd ő kifizeti a számlákat meg minden, én meg elköltöm sörre meg videojátékra”

      Valóban, én is pont sörre meg videojátékokra költeném a pénzt. Éljenek az előítéletek!

      Én magam sem tudnám nőnek érezni egy olyan kapcsolatban, ahol én vagyok az abszolút családfenntartó.

      Lásd fennebb a 21. százados megjegyzésemet.

      Egy nő a biztonságot keresi ezért olyan férfit választ, akire fel tud nézni.

      A(z okos) férfi viszont ugyancsak keresi a biztonságot, ezért olyan nőt választ, akire fel tud nézni. Gyengébbek kedvéért: a Vanda-féle guminők idővel kurvára kellemetlenek tudnak lenni egyrészt az érzelmi biztonság hiánya, másrászt az intellektuális igénytelenség miatt, így hosszú távon ilyesmibe csak agyilag rövidlátó férfiak vágnak bele. Egészségükre.

      A férfi sem fog otthon maradni a gyerekkel, mert a) micsoda dolog az? Ez női munka!

      No comment. Ennyi konzervativizmust még a magyarországi aktuálpolitikai trend sem indokol. :P Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szíved joga hinni, hogy még ma is szégyen lenne a férfi számára, ha a csecsemőgondozásból/kisgyermeknevelésből legalább felerészben ki kell vennie a részét. De elárulom neked: nem szégyen, sőt.

      b) mivel orvos/ápoló, NEM teheti meg, hogy találomra kivesz szabit, mert a gyereket orvoshoz kell vinni, anyuci üzleti úton van, nincs ki vigyázzon a gyerekre, de apuci éppen éjszakás, stb.

      Nem tudom, Mo-n hogy van, de civilizált országokban a férfi is kérhet gyes-t. És kérjen is, ha a családi körülmények ezt indokolják! Ne mindig a nő karrierjét viselje meg a gyermekvállalás, bár – amint már említettem – normális körülmények között amúgy is értelmes, betartható törvénykezés kell hogy védje a gyermekgondozási szabadsággal élő diplomás szakmai pályáját.

    • Bónusz:

      Egy nő a biztonságot keresi ezért olyan férfit választ, akire fel tud nézni.

      Hűha, ezt a magas labdát el is felejtettem lecsapni.
      Akkor arra a férfire, aki orvos és nagy szakértelmet igénylő, tisztességes (miazhogy!) munkát végez elhivatottságból, te nem tudnál felnézni! Méghozzá azért, mert történetesen nem fizetik meg úgy, mint – példának okáért– a sznob társadalmunk által lényegesen jobban fizetett (ráadásul lehet, hogy nem is annyira értékes) munkádat.

      Na, legjobb, ha úgy teszek, mintha nem is hallottam volna… :D

  11. Egyre érdekesebb a beszélgetés!

    Nem vagyunk egyformák. Miért kellene mindenkinek ugyanúgy gondolkoznia? Annyi a fontos, hogy az egyén szintjén mindenki magához illő párt találjon, a társadalom szintjén pedig lehetőségünk legyen választani (értsd: papa/mama mehessen gyesre, férfi/nő ugyanannyit keressen ugyanabban a pozícióban etc.).

    Van, akinek a biztonság és a hagyományos női-férfi szerepek megőrzése a prioritás egy párkapcsolatban. Azt eldönteni, hogy ez helyes-e vagy sem, kábé olyan, mintha azon vitatkoznánk, hogy a natúr vagy a csupasz női szeméremtest-e az ideálisabb. Kinek a pap, kinek a papné.

    Én úgy gondolom, hogy a férfi és a nő egy kapcsolatban osszon meg minden munkát: házon belülit és házon kívülit is. Méghozzá aszerint, hogy ki miben jó, ki mit érez felvállalhatónak – az “alantasabb melót” meg egyenlő arányban végezzük. Számomra a fő alapélmény a közös cél, közös építés, lelki és anyagi értelemben is – ehhez pedig nem árt, ha hasonlóak vagyunk az élet számos területén, nem csak a felszínes, külsőséges dolgokban.

    Szerintem egy férfit férfiasabbá tesz, ha pelenkát cserél és babát fürdet, és a gyereknevelés nem a nő, hanem a család feladata, tehát természetesen az apáé is. Az én olvasatomban két ember azért van együtt, hogy támogassák és építsék egymást, nem azért, hogy szolgáltatásokat nyújtsanak a másik számára (főzés, mosás, takarítás, szerelés, kertészkedés, aztóvezetés etc.). Viszont azt el kell ismerni, hogy minden gyereknek élete első hónapjaiban az anyja közelsége a legfontosabb, ez pedig – lássuk be – behatárolja a munkaerő piaci viszonyokat. Nem csak azért, mert minimum pár hónap lesz, amíg az anya kiesik a melóból, hanem azért is, mert később a fizetését sajnos még mindig befolyásolja a tény, hogy kiesett a melóból 2-3 évre, és bármikor kieshet újra, ha a gyerkőc megbetegszik például. Ha ebből indulunk ki, be kell látnunk, hogy az apa fizetése nagyon is fontos.

    Egyébként akarok egy posztot majd erről a régóta tartó vitáról: jogosan keresnek-e a családos nők kevesebbet? (Merthogy még sajna mindig ez az ábra, igen, igen, üdvözlök én is mindenkit a 21. században – elméletben sok mindent elértünk, de a gyakorlatban még mindig megkérdezik a harmincas csajoktól állásinterjún, hogy mikor akarnak gyereket. De mit is várunk, amikor még színkitűnő tanuló nagyanyám csak azért járhatott gimnáziumba évfolyamszinten öt nőtársával, mert az öccse bukásra állt öt tárgyból, és olcsóbb volt őt beállítani korrepetitornak, mint öt magántanárt fizetni.) Szóval igazságos az, hogy a nők még mindiog kevesebbet kapnak? Sokak szerint igen, a fenti okok miatt (=szünet az iparágban, a bármikori kiesés lehetősége betegség és egyéb anyai feladatok miatt). Szerintem nem, mert:
    a, a gyerekkel kapcsolatos felelősségek az apa és az anya között megoszthatók, és ott a tágabb család is;
    b, a hatékonyság, képzettség, tapasztalat nem feltétlenül arányos a ráfordított idővel (ergó képezheti magát bárki otthon is, plusz azért, mert valaki 8 óra alatt végez el egy munkát, nem jobb annál, aki ugyanazt 4 óra alatt teszi stb.).

    Én annyit tehetek, hogy igyekszem rávilágítani az említett alternatívákra: ha viszont valaki mindezek ellenére úgy dönt, hogy klasszikus női szerepben érzi magát komfortosan, ahol a biztonság dominál egy hagyományos férfiszerepben működő férj/apa oldalán, akkor tiszteletben kell tartani, hogy ő ezt az utat választotta. Ez az út azért nem egyenlő a rabszolgasággal és az elnyomott, műveletlen, analfabéta cselédszereppel, ezért érdemes túllátni az előítéleteken.

  12. “150 évvel ezelőtt a féri önérzetét bizonyára az is zavarta volna, hogy a nő egyáltalán keres és szavazati joga van. Szeretettel várunk a 21. században.” – én pedig szeretettel várlak a XXI. századi Magyarországon. Mert szívesen bemutatnék Neked egy-két embert, meglátjuk ők mit gondolnak a liberalizmusodról. :))
    Egyébként amiket felhoztam, nem előítéletek, hanem saját és a környezetemben élők tapasztalatai!

    “Akkor arra a férfire, aki orvos és nagy szakértelmet igénylő, tisztességes (miazhogy!) munkát végez elhivatottságból, te nem tudnál felnézni! Méghozzá azért, mert történetesen nem fizetik meg úgy, mint – példának okáért– a sznob társadalmunk által lényegesen jobban fizetett (ráadásul lehet, hogy nem is annyira értékes) munkádat.”

    Szerintem mindenki maga döntse el, hogy számára mi az értékes munka, és hogy mi éri meg neki. Te is mehetnél mondjuk őstermelőnek, hiszen élelmiszer nélkül a sznob városlakók biztosan éhen halnának. Ha-ha-ha. De elég egy-két szárazabb időszak és még a saját betevőd se lesz meg. Ehelyett programozó vagy egy multinál, szarrá keresed magad, és kevés az esélye, hogy éhen halsz egy hullámvölgy során. (kivétel egy hatalmas napkitörés ami hazavágja a Föld mágneses terét és összeomlik az információs/kommunikációs rendszer :P)
    És ha annak az orvosnak lenne egy kis esze, akkor kimenne külföldre (nyugatra!) és talán megbecsülnék a munkáját, nem pedig a hála pénzeket szedné össze. És mielőtt azt mondanád, hát már pedig nem minden orvos fogadja el, ki kell ábrándítsalak, ma Mo-n minden 2. orvos engedi, hogy a kedves páciens a köpenye zsebébe csúsztassa az 5-10 ezreket, olyannyira kevés a kórházi fizetés a Fővárosban(!). Ez van. Pénz beszél, kutya ugat. Az emberek pedig ostobák. És ez lesz a végzetük. :)

    Amúgy meg javaslom Vaddi azon cikkét, amiben a pénz = szabadságról ír. ;-)

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Buli van: harmadik születésnapját ünnepli a blog | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. A fiú, aki plakáton keresi a szerelmet | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: