Minden út

Együtt utazott egyszer egy perzsa, egy arab, egy görög és egy török a sivatagon keresztül. Csak mentek, mendegéltek, egyszer csak azonban mind a négyen rettenetesen megéheztek és megszomjaztak. Mivel csak egyetlen pénzérme volt náluk, azonnal vitatkozni kezdtek.

– Angurt kellene ennünk – mondta a perzsa.
– Nekem uzum kell inkább! – vágta rá határozottan a török.
– Az inab csillapítja leginkább a szomjúságot és az éhséget – kontrázott az elhangzottakra az arab.
– Bolondok vagytok, a stafil a legjobb – ellenkezett a görög.

Ekkor a vándorok útjába egy hosszú, fehér ruhás férfi került, aki elvitte az érmét és fél órán belül egy láda szőlővel tért vissza: “angur” perzsául, “uzum” törökül, “inab” arabul és “stafil” görögül. A négy utazónak tátva maradt a szája, hiszen nem sejtették, hogy végig ugyanarról a gyümölcsről beszéltek, csak a neve volt más.

A történet Dzsalál ad-Dín Rúmí, a legnagyobb perzsa szúfi misztikus filozófus és költő tollából származik, akiről az ELTE Orientalisztika tanszékén hallottam először, amikor különféle elvont kurzusokkal szórakoztattam magam, Arab varázslástól a Középkori szerelemtanokon át a Nő az iszlámban címűig.

Rúmí szerint a négy vándor a különféle vallások képviselőit szimbolizálja: mindegyikük azt hiszi, hogy csak neki lehet igaza, holott voltaképpen mind ugyanazt akarják, a szőlőt. A vallások is mind ugyanahhoz a magasabb rendű spirituális igazsághoz vezetnek, csak a nevük más. A négy vándor feladata tehát nem az, hogy egymással vitatkozzanak, hanem hogy valóra váltsák mindazt, amiért útra keltek: borrá varázsolják a szőlőt, vagyis kihozzák magukból mindazt, ami legjobb tudásuk szerint kihozható.

Miért írtam le ezt az 1250-es évekből származó parabolát? Mert én a különféle hitrendszerekben és filozófiai iskolákban soha nem a különbözőségeket láttam, hanem kezdettől fogva a közös pontokat. Ha a társadalmak és kultúrák rituáléin túllátunk, a hasonlóság jóval több, mint a különbség: kell léteznie egy közös tudattalannak, ami nyilván nem írható a vakvéletlen számlájára.

Sokan vannak, akik meglátják ezt a megdöbbentő egységet, és onnantól fogva mélyen megvetik az embert merev szabályrendszerbe kényszerítő, hatalmi eszközzé vált karámot, tehát valamennyi vallást. Minek a keret, ha a kép művészi értékéhez nem tesz hozzá semmit? Én nem tartom szűklátókörű angur,- uzum-, inab-, stafil-zabálónak azokat, akik most a saját kultúrájuk nyelvén ízlelik meg a szőlőt: a rituálék számukra fontos eszközök egy önmagukhoz visszavezető úton.