Aktuális

A szerencséről, ami választás dolga (is)

kép: goddessgift.net

"A cukorból táplálkoznak a ráksejtek" - sóhajt, amikor átadom a csokit, amit a névnapjára vittem. "Esni fog, már megint." Kapkodva kötjük a cipőfűzőt, még sötétedés előtt meg akarjuk járni az utat. "Igaz, hogy napsütést ír, egész nap azért voltam ilyen bágyadt... Utálom a meleget..." - teszi hozzá szomorúan. Tíz perc múlva a kapu mögött halljuk, ahogy bosszankodik a virágcserepek formáján, villámként csapnak elő nyelve alól a szitokszavak. Mondhatnánk, hogy rossz napja van, de ő évek óta semminek sem tud örülni. Ha öröm történik a családban, azonnal elkomorul az arca: "Ó, jaj, de vajon mikor jön a tragédia? Mikor veszi el az Isten tőlünk ezt is?" Még rosszabb, ha bánat éri a famíliát: "Ez az élet rendje: amink van, az mind elmegy, hiába küzdünk vérrel-verejtékkel érte." Legutóbb egy temetésen egyre csak azt hajtogatta, hogy jó lenne tudni, ki lesz a következő. "Ha egy haláleset történik, nincs megállás háromig" - súgta a megtört özvegy fülébe hidegen és tárgyilagosan, mintha valóban az élet egyik fő tényéről beszélne bölcs beavatottként.

Soha nem találkoztam még senkivel sem, aki ennyire negatívan állt volna mindenhez és mindenkihez, legfőképpen a saját életéhez. Pszichológiából tanultunk az önsorsrontásról, az önszabotázsról és az önbeteljesítő jóslatokról, de a valóságban soha nem találkoztam senkivel, aki megtestesítené mindazt, ami a felsorolt szavak mögött rejlik. Az élő példa megdöbbent: szerethető, szorgalmas, jó ember, mégis mérgező és nehéz a társasága. Mintha mázsás súlyokat pakolna a vállamra minden sóhaja. Nem élvezi az életet, csak éli – mintegy kötelességből, hogy ne nézzenek rá ferdén a szomszédok, akikkel a köszönőviszonyon túl soha tovább nem jutott.

Van olyan, amikor a drámánk identitásunk részéve válik, és nem tudunk megválni tőle. Sőt, nem is akarunk, mert a fájdalom már annyira a sajátunkká vált, hogy meztelennek éreznénk magunkat nélküle. Furcsa, mennyire ragaszkodik az ember az agóniához, milyen büszkén viseli a nyomait, akár a katona a háborús sebesüléseket. Egész népünkben kódolva van az önsanyargatás génje, sírva vigad a magyar, balsors, akit régen tép, megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. A szomszédokat sokkal gyakrabban köti össze közös bosszúság, mint közös cél.

Én nem tartom a szerencsét misztikus, megfoghatatlan dolognak. Azt mondják, a siker titka tíz százalék tehetség, harminc százalék szorgalom, hatvan százalék szerencse. Jó időben, jó helyen. Én meg azt gondolom, a szerencse nem csak a vakvéletlen játéka, hanem attól jóval konkrétabb természetű valami: szemlélet, hozzáállás, világnézet, hajlandóság a cselekvésre, bátorság, kíváncsiság, nyitottság… s mint olyan, tőlünk is függ, mennyire van jelen az életünkben. Meg nyilván a környezetünktől: egy állandó tragédiát áhító családtag sebezhetőbbé és kiszolgáltatottabbá tesz minket a “balsors” számára: pont, mint a bagzó macska, aki különös nyávogásával hívja fel a figyelmet szexuális tettrekészségére. Nincs misztikus oka ennek: egyszerűen a gondolatok és érzések meghatározott cselekvés-és történéssor irányába terelnek bennünket.

Mondok egy példát. Amikor fél évtizede először kerestem munkát a jelenlegi szakmámban, eléggé reménytelen volt a helyzet: nem nagyon ismertem senkit az adott területen, és hát kizárólag kapcsolati úton terjednek az álláshírek mifelénk; nem volt megfelelő végzettségem, hiszen az egyetemen nem pont ez tanultam; ráadásul semmilyen tapasztalat vagy referencia nem állt mögöttem. Emellett nem éltem Budapesten, márpedig Gyöngyösön csak bolti eladó, gyári munkás vagy könyvelő lehet az ember, nincs semmi olyan lehetőség, ami nekem szólt volna. Mindezek fényében mondhatjuk, hogy óriási mákom volt, amikor sikerült belefutnom egy olyan hirdetésbe, ami mindössze másfél órán át volt éles, utána levették… és valószínűleg így is van, elvégre ha nem vettem volna természetesnek, hogy találok majd ilyesmit és fel is vesznek az adott posztra, nyilván a tehetségem és a szorgalmam kevés lett volna a sikerhez. Vannak nálam tehetségesebb és szorgalmasabb emberek is ugyanis.

Az ember nagyon fiatalon hajlamos az iskolára és a szülőre hárítani a felelősséget, később pedig ugyanezt a szerepet tölti be a társadalom, a kormány, az önkormányzat, az ország. Előbb-utóbb azonban eljön az idő, amikor rájövünk arra, hogy az életünket közvetlenül érintő dolgok a legnagyobb részben rajtunk múlnak, nekünk kell rájönni, mit is akarunk és hogyan jutunk el odáig, azután pedig ránk vár a feladat, hogy konkrét lépéseket tegyünk az ügyben. Mindig van választási lehetőség, csak nem mindig merünk lépni. Sokkal könnyebb túlmisztifikálni a szerencsét, és nyúllábat szorongatva, kéményseprő gombját tapogatva várni, hogy Fortuna segglyukunkba temesse az orrát, és megérkezzen a világbékecomb sültgalambbal. Nem fog: ha csak nem teszünk érte. Agyban – első lépésként. Aztán a tettek mezején, ahol mindegy, hogy épp esik-e az eső vagy bágyasztó a napsütés, mert mindenképpen jól érezhetjük magunkat, ha akarjuk.

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Látni, ami a múlandón túl mutat | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Másokhoz mérni magunkat | Eszter's Offtopic
  3. 10 dolog, amit az elmúlt 30 évben tanultam | Eszter's Offtopic

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: