Aktuális

A tudatosság szintjei

Érdekes téma-alert!

Amikor pszichológia tanulmányaim során a Maslow-piramisról tanultunk, végtelenül lebilincselt a szükségletek hierarchiája - csakúgy, mint a különféle motivációs elméletek és a tudattal kapcsolatos fejtegetések (túllépve az ismert freudi id-ego-superego hármason). Később az énkép és az önmegvalósítás egyéb aspektusairól is több megközelítésből hallottam, a Karrier-suli rovat nyakamba szakadásával pedig még aktuálisabbá váltak a különféle önismereti és önfejlesztő könyvek, cikkek, blogok. Így jutott el hozzám Dr. David R. Hawkins Erő kontra erő című munkája is. Hawkins elég ellentmondásos figurának számít, és Magyarországon nem is túl ismert: egyesek szerint furcsa ex-alkoholista pszichiáter, mások szerint megvilágosodott misztikus, sokan pedig meghatározó modern filozófusnak tartják. Valószínűleg nem én leszek az, aki eldönti, hogy melyik kategóriába tartozik ezek közül,  inkább maradok független, de nyitott és kíváncsi laikus. Merthogy Dr. Hawkins elmélete a tudatosság szintjeiről kimondottan érdekes, gondolkozásra ingerlő anyag.

A doktor úr szerint az emberi tudatosság szintjei a következők: szégyen, bűntudat, apátia, gyász, félelem, vágyódás, düh, gőg, bátorság, semlegesség, hajlandóság, elfogadás, racionalitás, szeretet, öröm, béke, megvilágosodás. Első blikkre persze úgy tűnik, mintha csak random felsorolásról volna szó, de a különböző fázisok nagyon is logikusan építkeznek egymásból.

Az életünk különböző területei különféle tudatossági szinten lehetnek, és természetesen előfordul, hogy egy-egy konkrét esemény átmenetileg lejjebb ránt vagy feljebb repít bennünket a létrán. A legtöbb ember-két három szintkörül mozog egy-egy életszakasz során, és minden lépés előre – rosszabb esetben hátra – komoly életminőségbeli változást hoz magával. Minden, ami körülöttünk van, befolyásolja a tudatszintünket: az emberek, az állatok, a tárgyak, a tévé, a zene, az újságok… egyszóval minden, ami kicsit is hatással van ránk.

Nehéz megállapítani, a tudatosság szintjei közül melyik az, amelyik leginkább dominálja jelen életszakaszunkat, hiszen általában két-három fő csapásirány van, de a pozitív és negatív történések is módosíthatnak a pillanatnyilag megélt állapoton. Van, hogy egy héten a felsoroltak közül hét-nyolc érzettel is találkozunk, de a domináns tudatszint az, ami tartósan jelen van életünkben. Ha váratlanul külső nyomás nehezedik ránk, rendszerint a tudatszintünknek megfelelően viselkedünk, míg a konkrét stressz egy-két fokkal lentebbi tudatszinthez kapcsolódó érzelmet vált ki.

Nem kell mindent elhinni, amit Dr. David R. Hawkins mond, viszont érdemes eljátszani a gondolattal, hogy a tudatosságnak a következő szintjei léteznek:

Szégyen – A gyűlölet, ami az énből indul ki, és másokra is kivetítődik. A tudatosság ezen szintjén Hawkins szerint azok állnak, akik öngyilkosságon – helyesebben szólva végleges önmegsemmisítésen – gondolkoznak vagy éppen tömeggyilkosok.

Bűntudat – Egy lépéssel a szégyen feletti szint, de itt még mindig felmerül az önmegsemmisítés gondolata. Haszontalannak, feleslegesnek, sőt kártékonynak és pusztító hatásúnak érzi magát az ember.

Apátia – Passzív, reménytelen, sodródó áldozatnak érezhetjük magunkat a tudatosság ezen szintjén, de nem kötődik hozzá mélyebb érzelem. A hajléktalanok többsége erre a szintre süllyedhet, ahonnan nagyon nehéz kilépni.

Gyász – Az állandó szomorúság és fájdalom érzete, mégis pozitívabb valamivel, mint az apátia, hiszen az érzések motiválhatják az embert. Bárki könnyen lecsúszhat erre a szintre, amikor egy szerettét elveszíti, és fel kell dolgoznia a tényleges vesztességet.

Félelem – A világ ezen a szinten veszélyes és rémisztő helynek tűnik, megjelenik a paranoia. Azok, akik testi fenyítésen és családon belüli erőszakon mentek keresztül, általában csak külső segítséggel képesek kilépni ebből a tudatállapotból.

Vágyódás – Ez a fázis nem keverendő össze a célállítás és az álmok megvalósításának folyamatával. Itt még a realitásokat nélkülöző, elrugaszkodott és fájó vágyódásé a főszerep: pénzre, hatalomra, elismertségre, hírnévre, a valóságtól való menekülésre vágyik az ember, de úgy érzi, képtelen megélni ezeket a vágyakat. A pótszerek ezen a ponton lépnek be: a cigaretta, az alkohol, a drogok, mértéktelen fogyasztása, a fanatikus rajongás a megvalósulatlan vágyak helyét hivatottak kitölteni, a kielégülés a valóság szintjén azonban elmarad. A tévéműsorok többsége ezen a tudatszinten mozog, az érzékeket szólítja meg, vágyakat ébreszt bennünk fizikai dolgok és múlékony testérzetek iránt.

Düh – A frusztráció szintje, amiért a vágyaink nem valósultak meg. Ez egyfelől a magasabb szintek felé mozdíthat bennünket, de az is lehet, hogy hosszú időre megrekedünk, és pont a düh lesz továbblépésünk akadálya. A családon belüli erőszaknál gyakran megesik, hogy egy dühös ember egy félelemmel teli párt választ magának áldozatául, és hosszú ideig egyikük sem tud kilépni a kapcsolatból.

Gőg – Ez az első olyan szint, ahol a kellemes érzetek megjelennek, de általában csalóka alapokon nyugszik a gőgbe hajló büszkeség: a pénz és a presztízs körül forog minden, tehát nem adhat kielégülést vagy stabilitást hosszútávon. Ez a fajta gőg az, ami rasszizmushoz, sovinizmushoz, fanatizmushoz, vallási háborúhoz vezet, mivel a tagadás és az önvédelem az alapja.

Bátorság – Az első szint, ahol az erő megjelenik: itt ébredünk rá arra, hogy nem reménytelen harc az élet, hanem egy izgalmas kihívás, ahol lehetőségünk és jogunk van dönteni a sorsunkról. Itt kezdjük el úgy érezni, hogy fejlődünk önmagunkhoz képest, és igényünk is van a tovább lépésre: sportolni kezdünk, új tanulmányokba fogunk, belevetjük magunkat az önképzésbe, megpróbálunk jobban dolgozni és jobb emberek lenni.

Semlegesség – Az “élni és élni hagyni” fázisa: nyugis, rugalmas, kötöttségektől mentes életstílus, amikor bármi is történik, viszonylag könnyen alkalmazkodunk hozzá. Biztonságérzetünk van, kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat és általában nincs komolyabb konfliktusunk a körülöttünk lévő emberekkel. A kreatív szabadúszók többsége ezen a szinten mozog általában: szükségleteik kielégítettek, ugyanakkor nem vágynak többre és még többre.

Hajlandóság – Ha már egyszer biztonságban érzed magad, felébred benned az igény, hogy tudatosabban élj, hatékonyabban oszd be az energiáidat és kevesebb kárt tegyél a bolygóban. Korábban nem volt fontos, hogy rendezett, pontos legyél, de egyszeriben elkezd foglalkoztatni az időbeosztás és a hosszú távú – anyagi és szellemi – befektetések világa. Ezen szinten kitűnő tanulók és szorgalmas dolgozók mozognak, hiszen ez a fegyelem és az akaraterő megerősítésének fázisa.

Elfogadás – Mivel szükségleteid kielégültek, akaraterőd és fegyelmed megedződött, elkezdesz proaktívan élni. Itt voltaképpen a felelősség elfogadásáról van szó: ráébredtél, mi mindenre vagy képes, és hogy mindez felelősséggel jár, ezért szeretnéd a lehető leghatékonyabb, mások számára is hasznos módon kiaknázni adottságaidat. Már nem csak a részleteket figyeled, hanem a nagyobb képre is rálátásod van. Elkezdesz reális célokat meghatározni, amelyeket el is érsz. Ha van valami az életedben, amivel elégedetlen vagy, akkor változtatsz: például új karrier irányába fordulsz, ha úgy érzed, nem segíti fejlődésedet a pályád, vagy éppen egy teljesen új vállalkozásba fogsz, hogy megvalósítsd elérhető álmaidat.

Racionalitás – Hawkins szerint a tudomány szintje ez, de persze nem csak tudósok, felfedezők és orvosok létezhetnek a tudatosság ezen szintjén. Inkább arról van szó, hogy mire eljutsz eddig a pontig, már tökéletesen ki tudod aknázni saját képességeidet, mivel fegyelmezett és prokatív vagy, továbbá felelősen gondolkodsz és hajlandó vagy a kemény és tudatos munkára. Megkeresed és megtalálod azokat a területeket, ahol a leghasznosabb tudsz lenni, és a magad szintjén hozzáteszel az emberiség közös és örök értékeihez (ami természetesen nem csak az intellektus világához kapcsolódik). A lépcső tetején itt vannak a zsenik, például Einstein, Mozart vagy Freud, de természetesen az emberek többsége nem éli meg a szint legmagasabb fokát. Ettől függetlenül mindenki a saját adottságait közösbe állítva létezik a racionalitás ezen szintjén.

Szeretet – Egyfajta feltétel nélküli szeretet, amely minden létező összetartozását realizálja bennünk. A racionalitás szintjén elsősorban az elmét szolgáljuk, de ez a túl-intellektualizálás csapdájához vezethet. Rájövünk arra, hogy egy nagyobb képre van szükségünk, ezért az elménk után a szívünkre helyeződik a hangsúly. Ezzel együtt nem az érzelmekről van szó, hanem egy azon túlmutató éntudatra, amely az egész világgal kapcsolódik. Az intuíció itt erősebbé válik, az egó hangja háttérbe szorul. Ezen a szinten létezett például Teréz anya vagy Gandhi, de Hawkins szerint általában 250-ből egy ember jut el a szeretet tudatossági szintjének legalacsonyabb fokára élete során.

Öröm – A “most” ereje, a pillanat megélésének és kiaknázásának képessége, a boldogság állapota, a szentek és a bölcs lelki tanítók szintje. Itt már nincs szükség célok felállításra és megvalósítására, mert jóval tudatosabb szinten működünk. Hawkins szerint elképzelhető, hogy a halálközeli élmények okozta mentális és spirituális változások rövid időre eddig a szintig repíthetik az embert.

Béke – Teljes transzcendencia, az a terület, aminek behatárolására az emberi megismerés biológiailag is leírható és értelmezhető eszközei alkalmatlanok. Hawkins szerint 10 millióból egy ember jut el élete során erre a szintre.

Megvilágosodás – Az emberi tudatosság legmagasabb szintje, ahol az emberi az istenivel – legalábbis az anyagi az anyagon túlival – találkozik. Természetesen nagyon ritka tudatállapot, Jézus, Buddha, Krishna és Mohamed szintje. Már az is emel a tudatunk szintjén, ha a megvilágosodottakra gondolunk.

Ha magamba nézek, én a félelem-vágyódás tengelyről indultam ebben az életben, most pedig valahol a semlegesség-hajlandóság-elfogadás szintek körül mozoghatok: egyfelől jól elvagyok, nem feszít vágy sok pénz, nagy hírnév, kiemelkedő teljesítmény után, viszont elkezdtem döntéseim és választásaim racionalizálásával foglalkozni, és az utóbbi időben már energiáim hatékonyabb beosztása és – igen – szétosztása, “közösbe dobása” is terítékre került.

Ha teljesítenem kell, a hajlandóság fázisa lesz rám a legjellemzőbb: megjelenik a fegyelem és az összeszedettség, ami a hétköznapok szintjén még nem szerves része az életemnek (sőt, igazából rohadtul rendetlen vagyok, ami a még domináns semlegesség szintjéhez köthető). Külső nyomás alatt már ki tudom zárni a külvilágot, és van annyi önuralmam, hogy addig nem kelek fel, amíg kész nem vagyok az adott feladattal, a munkamódszereimre pedig ilyenkor az átgondoltság, tudatos időbeosztás jellemző.

Stresszhatás alatt ugyanakkor a gőg és düh szintjéig megyek visszafelé a létrán: leginkább a gőg az, amivel ilyenkor reagálok. Míg régen, tiniként viszonylag sokszor kerültem a gőg és a düh állapotába, ma már ritka, hogy bármi is ennyire ki tudjon hozni a sodromból. Szerencsére a dühig már ritkábban megyek vissza, de a szintemhez közel álló gőg sajnos gyakrabban visszaköszön. Legutóbb a távoli családtag abszurd, nyilvános blogkommentje húzott fel (jó régen volt, ne is forduljon elő ilyesmi gyakrabban), ahol azt éltem meg, hogy ártatlanul, méltatlan módon próbál bántani olyan ember, akihez szeretettel és nyitottan fordultam. Ez a negatív megtapasztalás a gőgöt hozta ki belőlem: úgy próbáltam feldolgozni az esetet, hogy magamban többször is megaláztam az illetőt, saját vélt és valós képességeimhez, erényeimhez mérve tiportam a sárba. Régebben, amikor tiniként az egész személyiségem közelebb állt a gőghöz (“más vagyok, különbözöm, többet tudok az életről, nem állok be a sorba”), súlyos konfliktushelyzetben egészen a vágyakozás (“nekem semmi nem jön össze, lúzer vagyok, meneküljünk a valóságból”) és a félelem (“most mi lesz? végem van!) szintekig mentem vissza. Volt idő, amikor ezekhez az érzetekhez kötődött az általános tudatállapotom: nem volt jó tinédzsernek lenni, a hormonális változások minden bizonnyal kedveznek az alsóbb szinteknek.

Mindent egybevetve, a tudatszint-elmélet rendkívül érdekes, érdemes tehát elmerengeni rajta. Azt hiszem, többségünk életkori sajátosságként is végigmegy egy bizonyos fejlődési folyamaton, de azért ennél komplexebb a téma, hiszen lefelé is vezet út, plusz rengeteg tényező befolyásolja a haladás irányát, “sebességét”. Mindenesetre szeretnék idővel előre haladni a létrán, nem hátrafelé csúszkálni vagy stagnálni. Ez pedig szép cél, attól függetlenül, hogy egyetértünk-e Hawkins világképével vagy sem…

Advertisements
Eszter névjegye (838 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

18 hozzászólás A tudatosság szintjei bejegyzéshez

  1. ez nagyon jól jött itt hajnalban… :)
    komolyan beindult a rendszerben valami progi, ami lefuttatja a scandisk-em…

  2. Elég erőltetett marhaságnak tűnik.

  3. Nos, én sem gondoltam volna, hogy ennyi féle tudatszint létezik, de kb. egy szinten állunk, druszám, én is valahol ott tartok, ahol Te. Habár a hajlandóság fokozatot még tanulnom kell az új munkámban, ez most egy elég nagy komfortzóna-beli kilépés, hogy mondjam, nem ehhez voltam eddig szokva, most meg rám bízzák. (Épp tegnap beszélgettünk erről az új főnökömmel.)
    Én hiszek abban, hogy pár év múlva több ember is eljut majd magasabb szintekre – az Új Világ pedig tele lesz megvilágosodott emberekkel. Erre gondolva pedig teljesen megnyugszom, hogy igenis, jó felé halad ez a világ, csak még át kell mennünk egy-két rizikós dolgon!

    • Ó, a komfortzóna átlépése… ne is mondd! Különösen nehéz feladat számomra minden, ami a témába vág, de dolgozom rajta! Sok sikert az új melóhoz, drusza!

  4. Van benne valami logika, még ha kicsikét talán erőltetett is. Persze ezt sem lehet készpénznek venni.
    Kicsit eljátszva a gondolattal az ember valóban betudja lőni magát egy adott fejlődési szintre, de sokszor a mindennapi életben vannak csúszkálások, áthallások két vagy több lépcsőfok között. Szóval képlékenynek érzem ezt az egészet, ill. persze, hogy az, mert az ember maga is változik. Így vagy úgy érdekes ez a post.
    Talán valahol a félelem és a vágyódás környékén vagyok, de amikor összeszedem magam, sikerül eljutni a bátorságig.

    • Szerintem az benne az érdekes, hogy ahogy megpróbálunk logikát belelátni az elméletbe, végiggondoljuk a saját viselkedésünket, motivációnkat, reakcióinkat stb. Ha egy külső rendszerbe – erőltetett vagy sem – próbáljuk belehelyezni magunkat az elmélet szintjén, mindig érdekes válaszok érkeznek belső kérdésekre. Legalábbis nálam ez így működik. Szóval érdekes, igen.

    • Mitől félsz? Engedd el az illuziókat! Ne vágyódj, az a legrosszabb amit tehet az ember. Fogadd el, hogy vannak dolgok amik ellen az ég adta világon semmit nem tudsz tenni. Szeresd önmagad, békülj meg sorsoddal!

  5. kacsalekvár // április 15, 2011 - 21:05 // Válasz

    Szerintem a béke és a megvilágosodás fokán kívül a többi állapot nem lépcsőzetesen kövei egymást. Legalábbis magamban szinte az összes stációt fel tudtam már fedezni, és ezek ráadásul össze-vissza “kavarognak bennem”, akár óráról órára. Kivéve a tömeggyilkolászást. (Bár bevallom, egy-egy nagyon durván paraszt ügyfél esetében megfordul a fejemben pár agresszív gondolat.)

    A jövőtől speciel nem félek. “Majd csak lesz valahogy. Úgy még nem volt, hogy sehogy ne legyen…” – mondogatja mindig öreganyám. Eleinte teljesen hülyének néztem eme közhelyes megállapítása miatt, de mostanában beláttam, hogy teljesen igaza van. Minek annyit izgulni?

    A vágyódás nehéz ügy, néha elfut velem a ló, és Ford Mustangban feszítve rajzolom a gumikarikákat a teszkó parkolóban.. Aztán felébredek.. :)

    A pillanatnyi örömöt teljes mértékben át tudom élni. Képes vagyok nagyon apró dolgokon hihetetlenül feldobódni. De ennek az állapotnak a szükségszerű velejárója, hogy csak pillanatokig tart. Ha nem így lenne, nem tudnánk megfelelően kezelni.

    Igyekszem a lehető legtöbb időt eltölteni szeretteimmel: a családommal, barátnőmmel, barátaimmal hiszen erről szól az igazi élet. Ez már ilyen “fél-szeretet”szint. (Mivel nem én vagyok Gandhi)

    Az utam már megvan, a főbb célállomások kijelölve. Megvalósításuk folyamatban, ezek öt-tíz éves tervek. A világ alakulásával természetesen akár még módosulhatnak is.

    • Hát igen, öreganyádnak teljesen igaza van. Nem szabad az életet TÚL komolyan venni, úgyse tart örökké (legalábbis ebben a formában). Nekem az elmúlt kb. két évben lettek 5-10 éves terveim/céljaim, mert rájöttem, hogy amit magamban mentálisan nem építek fel (értsd: határozok el), annak nincs esélye megvalósulásra, hiába teszek konkrét lépéseket a dolog irányába. Kell lennie pár kisebb-nagyobb tervnek, mert csak úgy érdemes tenni a megvalósulásért, ha nem csak a vakvilágba lövöldözünk…

    • “A pillanatnyi örömöt teljes mértékben át tudom élni. Képes vagyok nagyon apró dolgokon hihetetlenül feldobódni. De ennek az állapotnak a szükségszerű velejárója, hogy csak pillanatokig tart. Ha nem így lenne, nem tudnánk megfelelően kezelni”.

      Ez még mindig nem az igazi, mert a boldogság állapotát még mindig valamihez/valakihez kötöd. Ez belülről kell hogy jöjjön! Gyakorolj még :)

  6. Így a “Veronika meg akar halni” négy nap alatti megzabálása után a Coelho-s lélektani miazmában fuldokolva nagyon meghatott a poszt, mármint a lélektani síkok közötti ingázás vagy éppen stagnálás igazán találó – bár, mint azt már @kacsalekvár jelezte – az én esetemben sem lépcsőzősek ezek az állapotok, én is inkább ívet húzok közöttük. Ami generálisan jellemző (kb. év eleje óta) az bátorság szintje, a többi pedig vegyesen hömpölyög a hétköznapokban, kivételt képeznek persze ez alól elfogadás és az azt felfele követő szintek, de remélem fejlődőképes maradok és nyitott a “feljebb mászásra”.
    *persze kicsit túlmisztifikáltnak hat, de talán pont ettől is lesz egyszerre emberközelibb, mert nem kémiai és vegyi folyamatokkal próbálja magyarázni az emberi lélek működését! (ha a tudomány egyáltalán ismer ilyen definíciót: lélek)

    • Nahát, Robin Cook után Coelho… most már át kell térned a szépirodalomra! :) j/k

      Egyébként szerintem az természetes, hogy bőséggel jön a fentiek – I mean lentiek – közül mindenféle érzelem, inkább a fő irány a maghatározó. Ó, ha összeszámolnánk, mennyit szoktam mondjuk szégyenkezni magam előtt, ha eszembe jut pár (nem is annyira) múltbéli hülyeségem…!!!

  7. és ha valakinél csak az első 7 van jelen, és nem tud ebből továbblépni?

    (köszönöm a cikket, nagyon jól jött!)

  8. Ez jól jött, köszönöm. Újra van remény!!! :D Amikor egyedülállóként a világot jártam (saját keresetből), akkor feltornáztam magam a semlegesség szintjére…azért feltornáztam, mert itthon, a szüleim mellett gyerekkorom óta/leginkább kamaszkorom óta a “bűntudat-apátia-gyász” szinteken lifteztem, ami azért szégyen, mert mindent megkaptam és szeretnek is. (Akkor még volt pénzük is, tényleg jó sorom volt.) Csak az anyám kritizált/kritizál örökké – azt hiszem nagyon más vagyok, mint ő, eddigi ismereteim alapján Indigó/Empata (“olvasok mások gondolataiban” is – elég kellemetlen néha). Külföldön megismertem egy magyar férfit, aki a kezdeti szép idők után sajnos szintén csak kritizált, ehhez még az anyósomék is betársultak, rengeteg munka és stressz terhességem alatt, szülés, hormonok liftezése, születése után sírós-hasfájós baba, nem alvás, ebből lett egy “bűntudat” szintre csúszás akkor. Babám most már rendben, másfél éves és nevetős törpördögöcske, a szüleimmel lakunk a fiammal, gyerekem apjával szakítottam (attól kicsit megkönnyebbültem). Mostanra vissza kerültem a “gyász – düh” közötti állapotokra, anyám továbbra is kritizál, amire robbanok és kritikán aluli módon reagálok (utána még lejjebb csúszom), sokat dolgozom, a fiamat imádom, viszont néha napokig aggódom, rettegek a gyerek miatt szerintem teljesen ok nélkül – ez a paranoia állapotának tűnik, a mosolyom nem őszinte… Vissza kell másznom tartósan legalább a semlegesség szintjére, mert szívből akarok rá mosolyogni. :) Ezen kívül amit még megfigyeltem: az alsóbb tudati szinteken mozogva nem igazán lehet jobb állapotúakkal barátkozni, az emberek “nem kedvelnek”. Akkor sem, ha ésszel kontrollálom a megnyilvánulásaimat/beszédemet. Aki meg barátkozna velem, attól “Isten óvjon”. :D A gyereken kívül jellemzők az életemre: örömtelenség, önbizalomhiány, “nem szeretnek”-érzés… Ezek valószínűleg már az aurámból érezhetőek. Mindez azért érdekes, mert volt olyan életszakaszom, amikor sok barátnőm volt, kedveltek, tiszteltek, szívesen barátkoztak velem. Akkor valószínűleg a környezetbeli átlag feletti szintek valamelyikén lehettem tartósan. Ami még szembeötlő, hogy a szintek egyben valószínűleg az energetikai állapotot is leképezik, mert én folyamatosan “leszívva” érzem magam, gyomortáji szurkálással, néha remegéssel, hátfájással-zsibbadással, szédüléssel, tompa fejjel… Apám beteg (de tevékeny), anyám kikészít azzal, hogy “mit szólnak a faluban ahhoz, hogy…(ami épp kirívó szerinte)” + TV-függő, mindenki robotol, céges (nem deviza) hitel, aggodalom. Az unokájukat imádják, vigyáznak rá amikor dolgozom. Talán a házunk nem teljesen “tiszta”, talán lehet itt valami olyan “erő”, ami élősködik…? Asztrológiailag (képlet-összevetésben) minden családtagom (szüleim, testvérem), a volt párom és az ő szülei is kőkemény negatív Szaturnusz-hatást fejtenek ki rám, a fiam viszont nem, ott semmi Szaturnusz…szerencsére. Talán el kéne költöznünk (legalább a közelben egy másik házba) végre ketten? Inkább bele sem gondolok, mennyi erő kell megint “felmászni”… :)

  9. Kedves Mamamama!

    Ha empata vagy, átveheted mások érzelmeit is könnyedén, úgy, hogy észre sem veszed, mert “sajátodként” éled meg őket. Az említett tüneteiden megakadt a szemem, ezért úgy éreztem írnom kell. (mert tipikusak sajnos)
    (“folyamatosan “leszívva” érzem magam, gyomortáji szurkálással, néha remegéssel, hátfájással-zsibbadással, szédüléssel, tompa fejjel”)
    A szégyen, bűntudat is sajnos alapállapot az empatáknál, a többiek negatív energiáinak magukba szívása miatt. Tipikus jelenség még az önértékelési zavar és a “nem vagyok elég jó” érzés is. És fogadok, mindenki azzal piszkál, hogy “túlérzékeny” vagy ;) (Hamar megsértődsz, nem bírod a kritikát, sem más emberek szenvedését, vagy a kegyetlenség bármilyen formáját)

    Egy rövid teszt, ami segíthet eldönteni:
    http://www.empata.info/cikkek/empatak-korunk-valodi-angyalai-vajon-te-egy-vagy-kozuluk

    Ha érdekel, itt találhatsz még technikákat, leírásokat, remélhetőleg hozzásegítenek a rendezettebb tudatállapot eléréséhez:

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Buli van: harmadik születésnapját ünnepli a blog | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Bözsinek, nagymamámnak – avagy hol az út a néma rabszolgáktól és szomorú szingliktől távol? | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  3. Itthon elkészíthető p*** és hatalmas mellek magyar nőkön jiddisül – itt vannak a friss keresőszavak | Vergiftet – Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: