Aktuális

Kisvárosi depresszió

B: Hidd el, Robi* se jókedvéből iszik. Teljesen padlón van, felejteni akar.
A: Persze, a szerencsétlen minden napot egy kétdekás röviddel indít, aztán arra jön még az ivás. Hogy ne emlékezzen a nyomorúságára.
C, vagyis én:  De hát mi a fenéért van padlón? Milyen nyomorúságára? A régi nagy szerelme a felesége, van három szép, egészséges fia-lánya, mindkét szülője él és virul. Tágas kertes házban lakik, működőképes autót vezet (ha néha józan), laza munkája van, amit szeret, csinálhatja mellette nyugodtan a hobbiját is, plusz mindenki kedveli őt. Mégis mi a fenét akar még?
B: De hát 100 ezer forintot keres. Szorong miatta.
C: És? Nem is dolgozza magát halálra. Napi három-négy óra melója ha van, a maradék időben glébecol a városban, folyton látom. A melóhelyen is egyedül van, azt csinál, amit akar. Nyugodtan kereshet még pénzt a százas mellé bármikor. Tehetséges srác, sokoldalú.
A: Tudod, én azt mondom, hogy Robi teljesen irányítás nélkül van. Van, akinek belső irányítása van, van, akit a szülők irányítanak. De Robit nem irányította senki, így most is irányítás nélkül van.
C: Robi harminchét éves. Én aláírom, hogy rengeteget számít a családi háttér, nem is annyira pénz, hanem inkább mentalitás dolgában. De hát az ember tizennyolc fölött már… mindenki maga dönt.
B: Én azt mondom, hogy kényelmes a helyzete. Megél így is. Nem kell a pénzkeresésen agyalnia.
A: De hisz’ épp ez a baja. Minden az apóstól van. Robi nem ért el az ég adta világon semmit, ezért frusztrált. A kedves papa vette a házat, ő fizeti az autó törlesztőrészleteit, és az állást is ő szerezte Robinak.
C: És? Akkor örüljön neki, hogy támogató közeg veszi körül. Plusz egy ok az elégedettségre, amit előbb kihagytam a felsorolásból.
A: Az a baj, hogy ez a férfiaknál máshogy van. Ha nem te magad éred el, hanem más tart el, akkor ki vagy borulva.
C: Nem hiszem, hogy ez nemtől függ. Minden egészséges felnőtt embernek igénye van arra, hogy megtapasztalja: tud pénzt keresni, el tudja tartani magát és a szeretteit. De ez ennyi, utána ezen túl kell lépni.
A: Na, hát Robinak nem volt min túllépni.
B: Mert a szülei úgy nevelték, hogy nincsenek céljai, csak úgy van. Lóg a levegőben. Ezért meg frusztrált. Akit úgy neveltek a szülei, hogy legyenek céljai, az ezt nem is érti.
A: Ja, mit tudtuk mi is általános után, hogy mit akarunk tanulni, milyen irányba akarunk menni? Szülők beírattak valahova, aztán még kiderült, hogy abból alig lehet megélni. Munka mellett meg már nem lehet tanulni, nem ott van az ember agya. Ilyenkor meg már marad mindenki a seggén.
B: Érted, az emberek kilencvenöt százaléka nem olyan tudatos, mint te, hogy már kilencéves korában tudta, mi akar lenni, és az is lett. Te tudatos vagy, mert úgy neveltek.
C: Ez hülyeség. Nyolcadikban nagyon bosszantott, hogy nálunk liberális a családi háttér, apu azt mondta, jelentkezzek, ahova szeretnék, de a legjobb a Berze, mert ott protekciója is lenne… aztán egyedül töltöttem ki a felvételi lapokat, egyedül mentem el Egerbe. Tizennyolc alatt nekem is hiányzott, hogy valaki megmondja, mit csináljak, de tizennyolc fölött meg már eleve neked kell tudnod. Nem lehet mindent a neveltetésre fogni. Szabad emberek vagyunk… a hozzáállásáról mindenki maga dönt, a többi meg mind arra épül.
B: Te túlfilozofálod, pedig a dolog egyszerű: nyomor van. Itt tényleg csak berúgni lehet.
A: Az, nincsenek lehetőségek. Válság van. A város egy koszfészek.
C: Én már annak is örülök, hogy a világ egyik legszebb helyén járhatom a természetet. Gondoljatok bele, más fizet itt a nyaralójáért!
A: De ha kilencvenből élnél, te sem örülnél.
C: Éltem kilencvenből, voltam segédmunkás.
B: Jó, de csak egy évig, nem tizenöt. Megélhetsz kilencvenből, de nem haladsz egyről a kettőre.
A: Így van. De azért én azt mondom, hogy… tudja fene, én nem vagyok családos ember, de a Robi is azért élvezhetné a családot egy kicsit. Mindig úgy megy haza a gyerekekhez, mint akinek a fogát húzzák. Pedig szép gyerekek, komolyan mondom.
B: Csak bele van fásulva ebbe az egészbe. Ez egy ördögi kör.
A: Az. Amúgy tényleg szép gyerekek.


*nem az igazi neve, de a történet valós, változtatás nélkül lejegyezve

Reklámok
Eszter névjegye (882 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

9 hozzászólás Kisvárosi depresszió bejegyzéshez

  1. Mindig is furcsának találtam a hasonló helyzetben lévő, passzióból alkoholizáló embereket, akik jóformán egész életüket tompaságban élik le, mert elfelejtik, hogy mennyire szerencsések, vagy mert nem láttak még sötétebb napokat. Most nem rosszból, de a túlélési ösztöne csak halálközelben kapcsol be aktívan, az élet apró örömeire történő odafigyelés képessége pedig csak olyan miliőben érvényesülhet, melyből hiányzik az elnyomó anyagiasság… A falvakon a régi parasztréteg életvidám típus volt, pedig mindenüket elvették, és éppen csak hogy akadt kenyér, a húsról nem is beszélve, mégis egy virágzó rét közepén, tavasszal a mennyekben érezték magukat… apró dolgok… mint egy szívfájdítóan szép napkelte haverokkal egy átmulatott éjszaka után, vagy a kikelő borsó első hajtásai a kiskertben… Mind mind egy-egy élmény.
    *Itt a lényeg: magadnak kell megszerezned ezeket a dolgokat, más nem teheti meg helyetted… úgy mint a sztoriban: mondjuk a te önérzeted azért ilyen atomstabil , mert magad alakítottad tudatosan, de feltetted-e magadnak a kérdést, ha valami máshogy alakult volna: ha minden úgy alakul mint normáliséknál – családi, társadalmi, anyagi, tapasztalati szempontból , vajon akkor is ennyire erős egóval lennél-e megáldva. Nekem be kell ismernem, hogy ha nincs törés és nincs ébresztő a fiatal koromban, akkor egy teljesen más irányba induló egyén lettem volna, fele ennyire elszánt és fele ennyire magabiztos…
    Summa: életet nem lehet ajándékba adni, sem kapni, ez olyan valami, mint pl… a melltartó, merthogy persze persze C kosár… de annyi minden más szempont van még mellette (gondolom én laikusként – majd már egyszer kinyomozom), ezért magadnak kell megvenned. Így van ez szerintem ezzel a *Robival is, szép élet, meg minden, de egyszerűen kényelmetlen benne élni, mert tudja, hogy nem az övé, és nem is szólhat bele… hát megpróbál beletörődni. A gyerekek dettó: ennek a nem maga által “megszerzett” életnek a gyümölcsei – szörnyű – de ugyanúgy idegenkedhet tőlük is… :(
    Szomorú történet, de nagyon sok ilyen létezik még, sőt…

    • Hát, az sajnos költői túlzás, hogy atomstabil az önbizalmam, de dolgozom rajta – mert tény, hogy ezek a dolgok a lehető legritkább esetben jönnek ingyen. Igaz, hogy nagyon sokan csak egy tragédia vagy egy halálközeli élmény árnyékában jönnek rá, mekkora kincs az élet(ük), de azért szerintem ez nem így lenne ideális. :) Kicsit olyan, mint amikor valaki csak akkor megy orvoshoz, amikor már menthetetlenül beteg. Nem azt mondom, hogy jó közérzettel járjunk három havonta kontrollra és legyünk hipochonderek, akik fertőtlenített gumikesztyűvel eszik a bioepret, de azért alapszinten odafigyelni magunkra a betegség végstádiuma előtt is lehet. Valószínűleg ez a helyes út, elvégre az idejében kiszűrt súlyos betegségek nagy százaléka gyógyítható. Ugyanez a helyzet mentálisan is: miért várnánk halálesetig vagy amputációval és bénulással egybekötött balesetig, amíg megtanuljuk értékelni azt a bizonyos naplementét, baráti borozást vagy kikelő borsót a kiskertben? Tudom, tudom, mindannyian elkövetjük azt a hibát, hogy csak akkor értékeljünk, amink van, amikor már elveszítettük, de… ez nem törvényszerű. Erre a hozzáállásra kellő tudatossággal, belső munkával és a tudatalatti inspirálásával rá lehet hangolódni – csak persze ez jóval nehezebb út, mint tompaságig inni magunkat hétfőtől vasárnapig.

      Minél anyagiasabb a társadalmunk, annál könnyebb elterelni a figyelmünket a lényeges dolgokról. A fogyasztói attitűd, a birtoklás és a presztízs világa kárpótolhatja az embert pár órára, ahogyan a szesz is képes erre… de hosszútávú megoldást nem ad egyik sem. És sajnos túl sok olyan ember van, aki nem tud örülni annak, ami “megadatott” neki…

  2. Annyira fura, hogy bizonyos emberek azért szenvednek, mert egy életen át irányítja őket valaki, más meg pont ennek a hiányától… (Azt mondjuk nem tudom, hogy “Robi” melyik csoportba tartozik, mert egyszer az a baj, hogy senki nem irányította, ugyanakkor meg mindent megoldottak helyette. Szegény…) Nem tudom, melyik a rosszabb, de az biztos, hogy ezen csak az adott ember változtathat. Vannak, akik problémákat csinálnak a lehetőségeikből, mások lehetőségeket csinálnak a problémáikból.

    • “Vannak, akik problémákat csinálnak a lehetőségeikből, mások lehetőségeket csinálnak a problémáikból” – ez egy zseniális mondat volt, és milyen igaz! Asszem, ez a történet kulcsa egyébként.

  3. Szerintem van abban valami, hogy a neveltetéstől sokminden függ. Nem mindegy pl., hogy valaki arra szocializálódik, hogy “ahogy esik, úgy puffan”, vagy arra, hogy “fiam, te vagy az ász (és legyél ám!)”. Persze most csak a szélsőségeket említettem. “Robi” talán azért nem tud kiteljesedni ilyen módon az életben, mert nem tudta mire felépíteni az önbecsülését (mindent megoldottak helyette). A feleslegesség érzése elég nyomorulttá tudja tenni az embereket. Ezen tényleg csak akkor tudna változtatni, ha akarna, mert akkor kiaknázná a lehetőségeit és megnézné, mihez van kedve, tehetsége, és miben tudna jó lenni. Biztosan találna ilyet és ha elkezdené csinálni, örömmel töltené el, valószínűleg jól tudna fejlődni az adott területen, és erre szerintem már lehet építeni. Az önsajnálat pedig van olyan veszélyes mint a drog, ha épp arról van szó.

    • Hajaj, az önsajnálat aztán a fő ellenség, az egyszer biztos. A neveltetés és az ősöktől hozott tudatalatti minta rengeteget számít, és nagyon-nagyon nehéz kilépni belőle. De lehetséges.

  4. Érdekes történet. Sajnos sok mindenben magamra ismerek. Magamból kiindulva azt gondolom, hogy a neveltetés dönt el mindent. Aki a szorongást és a depressziót szívja be a szüleitől az szorongós és depressziós lesz felnőttként is. Persze adódhatnak különbségek, de nagy átlagban igaz ez az egyenlet. Magamon azt látom, hogy a lakosság kétharmada vígan cserélne velem, mégis depis vagyok.

    • Szerintem nem sok ember van a világon, aki ne élte volna már át azt az érzést, hogy sikerült valami, mégsem tud örülni, fásult, és maga se tudja, mit akar. Én azt tapasztaltam meg az utóbbi években, hogy a dolgok körülöttünk nem, vagy csak nagyon lassan változnak. A kormányok, az időjárás, a válság… egy csomó olyan dolog, amire nem igazán tudunk hatással lenni. Marad az, hogy a saját agyamat irányítom tehát. Ez persze nem könnyű történet, meg egyébként is mindig cinikusan röhögtem a hurráoptimista “pozitívgondolkodós” freakeken – máris egy prekoncepció az agyamban, ami plusz egy hendikepp, ugye :). Viszont azt találtam – mert vesztenivalóm nem volt – hogy iszonyatosan sok dolog agyban dől el valóban, és a történéseket nem mindig tudjuk befolyásolni, a hozzájuk való viszonyunk fölött viszont van már kontrollunk.

  5. Nagyon érdekes volt ez az írás, mivel elég sok “Robi”-hoz hasonló embert ismerek – mármint olyan szempontból hasonlóakat, hogy a szüleik, vagy após-anyós segítségével teremtették meg az egzisztenciájukat. Ennek fényében én is úgy gondolom, hogy Csengemama mondata lesz a kulcsmondat: “Vannak, akik problémákat csinálnak a lehetőségeikből, mások lehetőségeket csinálnak a problémáikból” . Hát igen. Pár hasonszőrű ismerős Robihoz hasonló életet él, iszik, és nem boldog, de szerintem ők akkor is innának, ha más lenne a helyzet. A többiek viszont nem csináltak ügyet ebből, örülnek hogy támogatják őket, és élik a maguk életét – jól használják fel azt, ami jutott nekik. Egyébként én úgy látom, hogy semmi szégyellnivaló nincs a szülői segítségben, főleg nem manapság. Hiszen a fővárosban dolgozó jól kereső értelmiségieken és a nagyon sikeres vállalkozókon kívül elég kevés ember van ma Magyarországon, aki a harmincas éveinek közepére önerőből eljuthat addig, hogy saját családi házat építsen-vegyen, és még családot is alapíthasson. Nagyon is kell a családi támogatás.

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: