Aktuális

Az idő, a “most” és az anyag

stream of consciousness-bejegyzés, mert már régen volt*

A híres Dali-kép

Van egy tenyérnyi hely a családi ebédlőhely falán, ahol az elegáns tapéta alatt éveken át látszott a piros filctollas felirat: "MOST! MOST! MOST! MOST! MOST!" - olvashatta bárki, bizonytalan gyerekbetűkkel felvésve. Nyolcéves voltam, amikor a padlón ültem a dobozokból készített babaházaim és kisautóim között (kicsit androgün gyerek voltam, játszottam mindennel, amit találtam), és próbáltam megállítani az idő múlását. Nem ment. Szerettem volna elkapni a pillanatot, és nagyon bosszantott, hogy kicsúszik a kezeim közül: mire a T betűig eljutottam, már nem volt "most", mintha csak a T, a múlt idő jele szórakozna velem. Nem volt még egy gyerek, aki annyira próbálta megérteni az időt, mint én. Megfogni a pillanatot, kimerevíteni a jelent, megállni - tisztán metafizikai szempontból érdekelt a kérdés, hiszen nem voltak még ráncaim.

Az idő számomra idegen, megfoghatatlan, mérhetetlen valami volt. Lehetetlen, hogy a fogorvosi székben eltöltött három perc ugyanúgy száznyolcvan másodperc, mint amikor a legjobb barátnőm szülinapi zsúrján még épp ennyi időt engedélyeznek a szülők lefekvés előtt. Nem, nem, idő nem létezhet, csak a felnőttek találták ki, hogy legyen indok a koránkelésre és visszajöjjön minden gyerek a szünetről. Az idő egy nagy átverés, a legnagyobb humbug, egyszerűen kizárt dolog, hogy tényleg létezik.

Megerősített ebbéli hitemben, hogy tisztán emlékeztem egész életemben azokra az élményekre, amikor még nem csak nem értettem, de nem is éreztem az időt: örökké most volt, és nem múlt el soha. Homlokig értem a fürdőszobában a mosdókagylónak, amikor először értettem ki egy beszélgetésből a “tavaly” szót: megmaradt bennem, ahogy azon tűnődöm, miféle vaj lehet az a tavaly. Magyarázta a család, hogy régen, amikor picike voltam: értettem a szavakat, de nem társítottam a volthoz jelentést, egyszerűen nem fogtam fel a múlt időt. Talán a nyelv, a nyelvtan adott keretet később az idő megértésének? Akkor, kétévesen viszont csak “én” voltam, aki “vagyok”, és természetes volt az érzet, hogy minden idő most van. Akkor tökéletesen megvolt a “most”, hol csúszott ki a kezemből?

Jól emlékszem erre állapotra. A mostra. Az időnélküliségre. Két és fél évesen kórházba kerültem, rengeteg emlékem van onnan: a kék csempe, ahogy mosdat a vöröskontyos néni, a kiságy mellettem, amiben egy Anikó nevű picibaba feküdt (“kisebb nálam”), a villanyoltás félelme és tehetetlensége, az, ahogyan a többi gyerek egy elkerített részen játszik, de én még nem tudok mozdulni, lóg ki a kezemből valami, ami talán infúzió, talán egyéb cső lehetett. Tompa élmények, de határozottan az első emlékeim közül valók. “Holnap már te is játszhatsz velük” – ezt nagyon sokszor hallottam, lassan tagoltan, gügyögve, kedveskedve: értettem a szavakat, de nem értettem, miről beszélnek. Nem vagyok ott a többi gyerekkel, nem játszunk. Akkor meg miről beszélnek? Miért csapnak be? Hazudnak. Düh, tehetetlenség, tompán, értetlenül. Később sokáig azt hittem, éveket töltöttem a kórházban: aztán kiderült, valójában csak másfél hetet, 1984 elején. Éveknek kellett lennie…

Ebben az időben – a méretemből tudok csak következtetni: ki kellett nyújtani a kezem, hogy anyuék kézen tudjanak fogni – volt a legelső tudatos létemlékem, amikor a koromtól érettebb rálátással kívülről tekintettem magamra. Nagymamámékhoz mentünk épp, a fülészet előtt sétáltunk el egy vizet elvezető mélyedés mellett. Apu és anyu két oldalról fogták a kezemet, és mint mindig, amikor arra jártunk, picit megemeltek, játékból. “Hop-hop-hop” – mondták, és már mentünk is tovább, aztán abban a pillanatban hirtelen kívülről láttam magamat, magunkat, és szavak nélkül, de nagyon tisztán azt gondoltam: ez vagyok én, ez van most, ezt választottam, ez történik, ez az út, elkezdtem, és most figyeljek a mostra. Érdekes, mennyire tisztán emlékszem ma is erre a pillanatra, arra a testélményre, amit akkor éreztem és a szavak nélküli gondolatra, ami akkor jelen volt bennem, mellé pedig a nyugalomra és békére, ami elárasztott. Többször ezt soha nem éltem át ennyire természetesen és mégis tisztán – ma is ez egyik legmeghatározóbb élményem.

A tinikor útkeresésekor becsúszott még pár véletlen asztrálprojekció álmomban (már túl racionális gondolkozásom és erős anyagközpontúságom volt ahhoz, hogy éber állapotban történhessen ilyesmi), azokban az időkben, amikor fogalmam sem volt még az asztrális projekció mibenlétéről, sőt: magát a szót sem ismertem. Mondanom sem kell, ezeknek mindegyike halálosan ijesztő élmény volt, és mindig kétségbeesetten ébredtem: érthető, hiszen akkoriban zavart voltam és féltem, nem is élhettem volna meg másként a dolgot. Mindenesetre tizenkilenc évesen visszarántottam a gyeplőt, és azt mondtam, hogy soha többet nem akarok semmilyen “hasonló” élményt átélni: egyszerűen ragaszkodom az éberséghez és a tudatossághoz, a testélményhez.

Valószínűleg túlzottan is: részegen is megmarad egyfajta kontroll, hiába vihogok a földön fetrengve. A teljes tudatvesztést még soha semmilyen szer hatására nem értem el, a legvadabb bulik is a vécébe logó fejnél vagy a fürdőkádban alvásnál álltak meg (esetleg komplett hülyét csináltam magamból – fiatalság, bohóság, de ez már egy másik történet). A szeszen túl nem sokat experimentálódtam, de a fű és a spuri például soha semmilyen éber, józan állapottól eltérő hatást nem hozott, amikor kipróbáltam. Be kellett látnom: ragaszkodom az anyagérzethez és az afölötti kontrollhoz, és emiatt talán nem vagyok annyira intellektuálisan kreatív, fizikailag hajlékony és lelkileg áradó és intuitív, mint lehetnék. Tudatosan dolgozom rajta több eszközzel, hogy ez megváltozzon: az asztrális projekció és a drogok mindenesetre nincsenek rajta ezen a listán.

Elkalandoztam. Igen, a hétköznapok során a legidőtlenebb állapot talán a testen kívüliség – de erre az élményre cseppet sem vágyom (hiába tudom, hogy ma már más lenne, mint a félelemmel teli gimis évek során volt). Ezért inkább a sokkal természetesebb érzés, a gyerekkor időtlensége jár most az eszemben.

“Évek szállanak a nyári fák alatt, oly vidám az élet” – ez volt a kedvenc dalunk az óvodában, a “fedetalatti” cső körül suholva énekeltük folyton, és én közben néztem a hatalmas, égbe meredő fákat, arról fantáziáltam, hogyan repkednek “az évek”. Akkor már tökéletesen használtam az igeidőket és értettem az időt, de az “éveket” még mindig nem tudtam elképzelni: az valami iszonyatosan hosszú időintervallum lehet. Beláthatatlan. Miben különbözik a mosttól? Attól, ami most van?

Elsőben egy év és “a nyár” hosszú, hosszú, irgalmatlanul hosszú és beláthatatlan távlat volt. Értettem a napot, hetet, hónapot… tudtam a váltószámokat és felfogtam a háromszázhatvanöt napot, de egy év a világ volt. Egy másik világ. Harmadikban gyorsultak fel az évek, ötödikben azt mondtam: “tavalyelőtt harmadikos voltam”, és nem értettem, hogy egy érett, menstruáló, öntudatos lány hogyan lehetett kis pisis, barbizó harmadikos épp csak “tavalyelőtt”.

Gimnáziumtól már száguldottak az évek, és ma értetlenül állok egy-egy élénk és eleven 2001-es élmény előtt: hogyan történhetett tíz éve, amikor olyan, mintha tegnap este lett volna? Tökéletesen fel tudom idézni a matekérettségi előestéjét és reggelét, aztán az eredményhirdetést másnap a magyarérettségi után, azt a végtelen könnyedséget és örömet, hogy vége, vége, vége, tizenkét év szégyen és megaláztatás után örökre vége (mellesleg nagyon könnyen meglett a kettes, csalás nélkül, önerőből. Szinte láttam magam előtt, ahogy fenti segítőim karöltve sugallják a logaritmust. “Though the past, the unwanted memories, are holding onto you, all the power in the universe conspires to carry you” – ahogy a VNV Nation mondja, és higgyétek el, nem túlzás, hogy a kettesemhez azért eléggé össze kellett kapnia magát az univerzumnak). Aznap délután Garival Egerből Pestre utaztunk, mert rá voltunk gyógyulva a reinkarnációs hipnózisra, de kimaradtunk a buliból, mert nem töltöttük még be a tizennyolcat – igaz, ami igaz, elég elvont tinik voltunk. A szóbeli érettségin már ugyanabban a fekete csipkeruhában ültem a bizottság elé, amiben négy héttel később a Voodoo gót klubjában énekeltem, hogy “Lassan felettünk elmúlik minden, ahogy jöttünk csendesen, eltűnünk a semmiben”. Hogy létezhet, hogy ez 2000-ben történt, amikor olyan eleven az élmény, mintha tegnap lett volna? Hogy lehet, hogy 2000 óta már eltelt tizenegy hosszú év??? Nem csak az idő telt el, én is más ember lettem – észrevétlenül.

Érdekes, azért frázis-szintaxisból kevesebb jegyzet maradt fenn, mint pl. iszlám misztikából - haha

Aztán jött az egyetem, és ott az indokoltnál több kurzust költöttünk az orientalisztika tanszéken (milyen kár, hogy a Mahábhárata-blattolás című szemináriumról le kellett mondanunk bizonyos nyelvi korlátok miatt: a következő félévben hatásunkra már a “szanszkrit” szó is szerepelt a kurzuskínálatban a szókapcsolat mögött. Nagyon bántuk, hogy nem találtunk kezdő szanszkrit kurzust abban a félévben). Elvégeztünk minden misztikus kurzust, amit lehetett, és lassanként leesett, hogy nagyjából nincs olyan vallás és spirituális irányzat, aminek misztikus tanai között ne jelenne meg valamilyen formában az időnélküliség és a jelenlét megélésének fontossága. Ekkor már értettem, miért érdekes és ellentmondásos az idő fogalma, a pillanat tudatos megélése és a kontroll tudattalan elvesztése bizonyos pillanatokban.

Érdekes, ma már egyáltalán nem látni az ebédlőhelyiségben a tapéta alatt a “MOST! MOST! MOST” feliratokat. Megnéztem, de nincsenek ott, pedig két évvel ezelőtt még nem szívta ki a színeket a Nap azon a helyen. Lehetséges, hogy azért, mert most már sokkal tudatosabban meg tudom élni a jelent, mint mondjuk két évvel ezelőtt, így nincs szükségem külön emlékeztetőkre? Remélem. :)


*igazi oversharing-gyanús, alig szerkesztett agymenés, tudatáram technikával – írása közben kizárólag citromos jeges teát ittam, de többször is meg kellett állnom, hogy táncoljak a következő dalra, ami a bejegyzést inspirálta, és minden mondata hibátlan:
VNV Nation: Standing Still
Eyes betray the soul and bear its thinking.
Beyond words they say so many things to me.
A stranger here reborn it seems
awaking wonders deep in me.
If nothing’s ventured nothing’s gained
so I must seize the day.
It wasn’t you, it wasn’t me, it wasn’t anything.
It was a day so long awaited and a chance to be as me.
I let the wind run through my hands
before I turned to walk away.
In distant days I long to sense it all so clear.
And fighting time so hard I pray
that this moment lasts forever.
And will the world stay standing still at least for me.
Through my eyes stare into me.
I bear my heart for all to see.
With my face turned to the sun there ever standing still.
And fighting time so much I ask
I will this moment last forever.
Though seasons change and things come to pass
remain inside of me.
And fighting time so hard I pray
that this moment lasts forever.
and will the world stay standing still at least for me.
I had no faith before that time in any vow or deed.
Days followed days and years were meaningless.
Despite the wisdom of defeat
I bore my heart for all to see the wonders I’d seen.
Reklámok
Eszter névjegye (853 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

13 hozzászólás Az idő, a “most” és az anyag bejegyzéshez

  1. Jaj, már megint egy ilyen “nyomtatom és tapétázom a szobám vele” írás :) Azt hiszem most ez így kiütötte a vasárnapomat. Igen az idő furcsa, az emlékezéssel együtt… pl. én nyári reggeleken (évente egyszer kétszer) érezni vélem a tenger illatát, pedig három éves voltam mikor utoljára nyaraltunk. Apró kis sugallat, hogy valahonnan ismerős az illat, aztán mikor felismerem, jön a habzsolás, megpróbálok minél nagyobbakat szippantani az illatárból, amely amilyen gyorsan ér hirtelen jött, és tört rám, ugyanúgy tűnik tova…
    Nekem nem voltak testen kívüli élményeim, hogy így mondjam, feltételezhetően mert átlagos gyereknek indultam, de az köztudott a lányokról/nőkről, hogy sokkal fejlettebbek emocionális és érzékelés téren is, nemhiába voltak ők a boszorkányok és vajákos asszonyok. *persze azért megégetni nem fogunk, ki írna akkor ilyen szépeket nekünk?
    A most-tal is őrjítő küzdeni, még jó hogy nekem nem jutott eszembe, ellentétben a mentális állapot változásaival 7 évesen… mi történik abban a pillanatba, hogy elalszunk, mikor veszítjük el az eszméletet, mikor lépjük át az a határt és mi is az a határ… két napig nem aludtam, mert féltem elaludni, mert nem értettem, hogyan működik az éber állapot és a REM mezsgyéi közötti váltás… :)
    Kiváló és hangulatos, nem utolsó sorban hangulatos írás ! grat!

  2. Nagyon örülök, hogy élvezted és köszönöm, ez azért egy volt a spooky, kattant és elvont bejegyzések közül, általában nem bombázom ilyesmivel a környezetemet. :) Érdekes, amit írsz az ébrenlét, elalvás és REM körforgásról, ez engem is nagyon foglalkoztatott… és hajaj, voltak idők, amikor én sem mertem elaludni! :) Kisgyerekkorban ez a határvonal nagyon vékony, ezért érzékenyebben érnek minket az élmények. Az is érdekes, ahogy a tudatalattink rögzít korai élményeket, amik később visszajönnek, de szavak nélkül, mert akkor még másmilyen volt a gondolkozásunk, kognitív keretünk.

    Igen, általában a nők intuitívabbak, nem véletlenül zárta ki a patriarchális társadalom őket a vallásból évezredekre: túl könnyen kapcsolódtak a különféle vallások misztikus oldalával, és ez veszélyeztette a fennálló hatalmi rendet, aminek a hivatalos vallási keret fontos eszköze volt. A befogadó női minőség meg könnyebben átélte, megérezte – ha nem is mindig értette – mi van a hatalomgyakorlás eszközén túl, a teljes valóságban, jobb volt tehát kussoltatni. Viszont érdekes, hogy a mi kultúránkban a boszorkány nőnemű, mert számos nyelvkörben – igazából már az angolban is – férfi vagy nemtelen. A kollektív tudattalan misztikája és a nyelv szintén megérne egy külön posztot: miért kaszás férfinek ábrázolja a magyar népművészet a halált, amikor a szláv kultúrában a smrt nyelvtanilag is nőnemű, és ábrázolásában is nő? És gyerekként miért hittem azt, hogy a Nap a nő és a Hold a férfi, amikor a kollektív tudatalatti ezt pont fordítva ábrázolja? Nyilván azért, amiért a jobb oldalam erősebb és hajlékonyabb, mint a bal… egyelőre, hehe.

    • Nagyon jó vagy… a “smrt”-ön csak néztem ki a fejemből, lefogadtam volna hogy semleges mert nincs -a a végén, de gyorsan felcsaptam a szótáram és bang! tényleg nőnemű… kééész :) elismerésem, én aki használom a nyelvet minden nap nem gondolkodtam el ezen…
      *nosza várjuk a többi kicsapongást stream stílusban – nekem nagyon bejön az evezés gondolatról gondolatra, bár megtudnám én is tanulni!

      • Bizony, amikor szlovént tanultam, engem is meglepett, hogy nem a-ra végződik, és mégis… és furcsamód ez így van a csehben is, tehát a nyugati szláv nyelvek esetében is (a közös eredet, ami nem változott később se, noha bizonyos ősszavak neme változott az évek során, régen tudtam rá példát is). Amúgy a nyelvtani nem nagyon érdekes téma, pláne ugye a szláv nyelvek esetében, ahol már az egyes szám múlt idő is nem szerint változik… teljesen más lehetőségeket ad az irodalomban és a szövegalkotásban, mint a teljesen nemtelen magyar vagy finn nyelv. BTW, én meg azért irigyellek, mert én immunis maradtam a szlovénra, te pedig egy óra alatt megtanultál volna a szerbet (meg gondolom a horvátot, ugye) alapul véve! :))))
        ps.: Ismered a “szlovéntanulós” írásomat, a Nyelvében él címűt? Atyám, mennyit égtem 2005-ben… :)

        ps.: Azért ez nem igazi stream of consciousness, inkább csak szerkesztetlen rizsa. :)))

        • Most rágtam végig magam rajta és élvezet volt olvasni a nyelvi különbözőségek leküzdésének lehetőségeit és hogy határtalan az emberi elme és lélek, ha tényleg egymásra figyelünk, de tényleg EGYMÁSRA!
          *Egyszer Sárospatakon töltöttem három hetet egy anyanyelvi táborban, ahol minden határontúli náció képviseltette magát, ott olvastam bele a cseh Harry Potterbe, és a röhögőgörcs markolászta a kisagyam, hogy kb. vágom a mondatok jelentését , eltekintve a gramatikától és pár ismeretlen betűtől, de ettől függetlenül el is csodálkozott a cseh jány, hogy hoppá hoppá, azért nem hiába volt itt pánszláv vállveregetés annak idején még Jugoszlávia partjait két tenger mosta, attól függetlenül, hogy a csehszlovákok csak nyelvi szinten tartoztak ide. :) élvezetes olvasmány volt, köszi! :D

  3. Nagyon tetszett a poszt, az idővel kapcsolatos élményeim hasonlítanak a tieidre. Sokszor beszélgetünk a párommal arról, hogy mennyire más volt gyerekkorunkban az idő – vagyis mennyire másként éltük meg azt. A nyári szünet két és fél hónapja végtelennek tűnt, mert mindig benne voltunk a most-ban. Talán úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy mindig ott voltunk ahol, és azt csináltuk, amit éppen csináltunk – nem nagyon gondolkodtunk se a múlton, se a jövőn. Az időt, a pillanatot megfogni viszont sose lehetett, pedig én is sokszor szerettem volna. A holnap szintén elérhetetlenül messze volt mindig, és az is, ha anyánk azt mondta, hogy “majd hamarosan” kész lesz a málnás sütemény. Egy ilyen alkalommal hisztizni kezdtem, hogy miért nem ehetem már most, mire apukám az óra elé állított, és magyarázni kezdte, hogy majd ha a kismutató az ötösre ér… Nem volt rám túl nagy hatással 2,5 éves fejjel, de még midngi emlékszem rá. Most meg… Én is mindig a 2000-es évvel vagyok bajban: nem tudom elképzelni, hogy 11 év telt el azóta, és hogy 11 éve házas vagyok. Pedig annyi minden történt azóta, és mégis mindig meglepődöm, mikor szóba kerülnek események, és kiderül, hogy azok már 5-10-esetleg 15 évvel ezelőtt voltak. Van egy farmerszoknyám például, amit felvettem tegnapelőtt, és rájöttem, hogy kilenc éve vettem egy turkálóban. Hihetetlen.

    Érdekes, amit az asztrális projekcióról írtál – nekem is nagyon régóta vannak ilyen emlékeim, de eddig fel sem merült bennem, hogy gondolkozzak ezen. Az első kb. hároméves koromban történt, amikor a nagymamám ölében ültem kint a teraszon, este volt, világítottak az utcai lámpák, és mögöttük ott sötétlett az erdő. Ez egy nagyon régi, de nagyon tiszta emlékem, mert egyszerre kívül kerültem mindenen, és hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, mint benned is a szüleiddel való sétakor. Azóta is gyakran volt ilyen élményem, elsősorban gyerekkoromban és kamaszként. Általában zavart és megijesztett és próbáltam szabadulni ettől a fura, elringató érzéstől, amikor szinte elvesztettem a testem és kívülről láttam, ami történik velem. Mostanában ritkábban fordul elő, és már jobban tudom kezelni. A legutolsó a múlt héten történt, mikor a németcsoportomnak magyaráztam a KATI szórend mibenlétét. Fura volt, mert elég régen fordult elő utoljára, és inkább csodálkoztam, mint megijedtem. Így a posztodat olvasva, hiszem utána kéne néznem a dolognak, hogy mégis hogy működik ez és mi okozza. Eddig azt hittem, hogy csupán én vagyok defektes, és azért tapasztalok ilyeneket…

    • Ó, én az öt percet vacsora előtt úgy értelmeztem, hogy “amíg elszámolok ötig”, úgyhogy átérzem a megélésedet! :) Ma meg a 2003-as dolgokon döbbenek le, nem lehetett ANNYIRA régen, hát az most volt… Mégis fényévekre mentálisan.

      Nem, nem vagy fura, az “elringató” érzést én is tapasztaltam már rutinfeladat közben éber állapotban, de az nálam nem volt igazán intenzív, inkább volt már meditatív. Amikor álmomban/álomból ébredve “szakadtam ki a testből, az drasztikusabb fíling volt, és tökéletesen természetellenes. Sokkal később hallottam, olvastam mások élményeiről, amik egybevágtak az enyémekkel. Itt is egy nagyon jó leírás erről: http://www.fredtracy.com/accidental-astral-projection-experience/. Az van, valszeg, hogy az ember gondolata hullámzó és nehezen követhető, pláne álmában, és ezért néha oda visz bennünket a dolog, ahova eredetileg nem is vágytunk… bár vannak jó élmények is: http://www.erinpavlina.com/blog/2006/02/astral-projection-the-basics-explained/.

  4. Mennyi mindent lehetne erre írni, hihetetlen. Nagyon gondolatébresztő ez a bejegyzés. Az asztrálprojekció nyilván nem véletlen, hogy csak akkor történik meg az emberrel, mikor még azt sem tudja, hogy mi fán terem :) Valahogy minél többet tapasztal az ember a(z anyagi) világban, annál többet veszít a spirituális függetlenségéből… egyébként vajon mi a magyarázata az időérzékelés megváltozásának? Én is emlékszem azokra a végtelen óvodáskori nyarakra :) milyen lenne az időt ilyen módon érzékelve végighaladni az életen? A füvezésben azt szeretem, hogy kellemesen “elnyújtja” az időérzékelést, számomra legalábbis. Mintha hosszabb ideig “pillannának” a pillanatok :) Amúgy meg: az Utas és holdvilágból rémlik ez a sokszor elhangzó sor, hogy: “Ma bort iszom, holnap nem lesz.” Nem csak mint afféle carpe diem-gondolat. Mindig eszembe jut olyankor, amikor legszívesebben megállítanám az időt, vagy inkább rögzíteném és mindig vissza- visszajátszanám… ilyenkor elfog az a MOST! MOST! MOST! érzés, amiről írsz. Pár napja is volt ilyen élményem. Még bele is gondoltam, miközben pillant és csókolóztunk, hogy: igen. Ez AZ a pillanat. Holnap reggelre már múlt lesz, nem sokára már egy hete, hónapja, két hónapja történt, és amíg ezen gondolkodom, már el is illant :) :( Ugyanakkor nem múlik el, mert benneragadok még hónapokra és felidézgetem, de egyre távolibb lesz az egész az aktuális színes-szagos-eleven érzésekkel. Valahogy így távolodunk folyamatosan a dolgoktól, de az a vicces, hogy 2001 vagy a tavaly nyár bármilyen közelinek is tűnik, az ember elszörnyed ha megpróbál visszahelyezkedni az akkori gondolatvilágába, hogy mennyire más és meghaladott már… erre jó a napló meg az írás ugyebár :) na meg a régi fotók. Az idővel nem is lehet kibékülni persze, hiszen nem létezik – vagy ha igen, csak körben forog, nem véletlen hogy az évszakok ugyanazokat az érzékelésbeli élményeket idézik fel mindig… na jó, lényeg, hogy tetszett ez a bejegyzés is :)

  5. Ez a kettősség is érdekes: olyan, mintha tegnap lett volna, de közben már egy-két év alatt is rengeteget változtam. Nem mennék vissza, akárhogy is. Az élményeidet meg nagyon jó volt olvasni, az idézettel együtt. :)

  6. EszterEdit // május 17, 2011 - 12:36 // Válasz

    Nagyon érdekes poszt, sok hasonlóságot fedeztem fel én is az élményeim között. Közvetlenül elalvás előtt tényleg úgy tűnhet, h. nincs idő, nekem akkor csak valami könnyed zuhanás szokott lenni, ami egyszerre kellemes és félelmetes, néha pont erre riadok fel. Ismerős ez? Gondolom nem vagyok ezzel egyedül.
    Talán ez lehet valami asztrál projekció jellegű dolog.

  7. Én kiskoromban sokszor éreztem úgy, hogy „emlékszem”, mi fog történni. De most már nem akarok emlékezni a jövőre. A pillanatokat viszont szeretném örökre megfogni valahogyan, ezért írok tele 28 évesen is naplókat, pedig nem is igazán történik velem semmi…

  8. Abszolút idevágó téma, épp most foglalkoztak behatóan a nyelvészek egy törzzsel, akiknek a nyelvében nincs idő: se nap, se hét, se hónap, se év, se életkor. A napokban írtam róluk itt:

    Nem létezik idő és senkinek sincs kora az új törzs nyelvében

12 visszakövetés / visszajelzés

  1. Látni, ami a múlandón túl mutat | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Fehér elefánt | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  3. Guide, self and ego – conversation “toward the within” | Eszter's Offtopic
  4. Asszem, egy kicsit* aspie vagyok | Eszter's Offtopic
  5. Got no experience? Ask for help, for heaven’s sake! | Eszter's Offtopic
  6. Egy szülinappal még tartozom: 4 évesek lettünk « Eszter's Offtopic
  7. Ma nagyon nyíltam írtam arról, ami foglalkoztat « Eszter's Offtopic
  8. Just your typical out-of-body élmény, avagy a tértelen, tiszta tudatfeletti és a VHK-dolog « Eszter's Offtopic
  9. A mennyország létezik « Eszter's Offtopic
  10. Katolikus kalandjaim « Eszter's Offtopic
  11. Próbáljuk meg együtt! | Eszter's Offtopic
  12. Az én testem | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: