Aktuális

Volna (avagy megbánások nélkül élni)

Lezúztam pár biztonsági őrt, de ott voltam a színfalak mögött, eh

Más is szokott néha arra gondolni, hogy “mi lett volna, ha”? Nos, én már egyre ritkábban merengek ilyesmin, de ma egy ellentmondásos cikk visszavitt azokba az időkbe, amikor a múlt idejű feltételes mód segédigéje aktív szókincsem fő részét képezte.

A jó Daily Mail-en futottam bele egy publikációba, amelyben egy Leah Hardy nevű nő öt flekken át arról panaszkodik, hogy mennyire bánja, hogy a negyvenhez közel szült először. Tudom, hogy a világ egyik legnagyobb vásárlóerejű olvasóközönségének kedvenc lapjánál olyan flekkdíjak vannak, hogy én is bármiről szívesen (s)írnék ott öt flekken át, de akkor is megdöbbentett a cikk. Miért? A nőnek remek karrierje, sok pénze, boldog házassága és két szép makkegészséges gyereke van, ennek ellenére őt “az a szörnyű tudat kínozza borzalmasan”, hogy már “nem lesz képes megosztani a fiatalság bohóságát a gyerekeivel”. Nos, Adora BatBratnek, aki szintén harminc fölött vállalt be három gyereket a férjével, nyilván nincsenek ilyen gondjai, mert ő úgy véli, hogy a fiatalság és a bohóság nem az évek számától függ – ugyanakkor ettől a fontos apróságtól eltekintve is érthetetlen, miért azon sír valaki, ami a múltban történt, ahelyett, hogy annak örülne, ami a jelenben megadatott neki.

“A barátnőim fiatal anyukák lettek és már az unokákat várják (ó, az összehasonlítás!), én viszont huszonévesen buliztam, a harmincas éveimben tepertem, mint a gép, közben pedig végig olyan férfi oldalán éltem, akivel nem terveztünk közös jövőt.” All in all, a szerző újra is újra elsírja, hogy már ősz hajszálai és ráncai vannak, és talán nem éri meg a dédunokák születését.  Az olvasókat – köztük magányosakat, gyermekteleneket és betegeket – természetesen felháborította, hogy valaki azon sír, miért lenne még tökéletesebb az élete, ha pár dolgot az idő szintjén korábban tesz meg, én viszont a nagy pofon mellett szerettem volna megfogni a nő vállát, és elmagyarázni neki:

“Kedves Leah Hardy! Azért nem húsz- vagy harmincévesen lettél anyuka, mert akkoriban nem ez volt életed fókuszpontjában. Nem érdekelt a téma, nem voltál ott mentálisan. Ez teljesen rendben van, előfordul, hogy valaki egész életében nem fordítja a fókuszt ebbe az irányba (az is teljesen oké). Attól meg, mert biológiailag alkalmassá váltál a projektre és intellektuálisan tudtad, hogy itt az ideje, még nem biztos, hogy egyébként is megértél az anyaságra (vagy bármi másra, teszem hozzá most az olvasók kedvéért). Nyugalom, és örülj annak, amid van, ha elég jó munkád végzel – tehát nagyon örülsz – akár a dédunokák érkezését is egészségben megélheted. Ha pedig nem így történne, ne búslakodj előre: egyetlen test sem tart ki az idők végezetéig!”

Persze aztán nem kerestem fel Leah Hardyt Londonban, viszont a téma – nem a késői anyaság, hanem a múlt idejű feltételes mód és a nagy megbánások – további elmélkedésre késztetett. Azt hiszem, most már értem azt, amit két évvel ezelőtt ebben a blogban még csak kérdeztem: hogyan lehet úgy élni, hogy semmit, de semmit nem bántunk meg az életben? Nézzük csak…

Amikor Amerikában tanultam, szerettem volna közvetlen és barátságos lenni mindenkivel, de az igazság az volt, hogy nem igazán mertem odamenni  az emberekhez: mindenkinek megvoltak a régi barátai, és nem hittem abban, hogy az aprócska, szoros klikkekből pont én hiányzom. Csapódtam ide-oda és szerveztünk pár közös programot a csoporttársakkal, de igazán megnyílni sokáig nem tudtam. Barátaim is csak az első félév végére lettek, de ha rajtam múlt volna, talán soha nem is találjuk meg egymást Arshival, Kristinával és Emilyvel: tizenhat éves voltam, és a jó beszélőkém ellenére sokkal félénkebb, mint azt bárki is képzelte volna.

Jól emlékszem arra az érzésre, amikor az első hetek egyikén egyedül álltam a hatezer fős iskola zsúfolt ebédlőjében, és jól leszidtam magamat: “Itt van ez a sok ember, miért nem mész oda az egyik csapathoz? Ők is ugyanúgy emberek, mint te. Micsoda lehetőség, hogy ismerkedj, barátkozz, nyiss a világ felé, jól érezd magad! Később majd bánni fogod, hogy ennyi különféle, érdekes emberrel ismerkedhettél volna meg, te meg ehelyett itt álltál, mint aki karót nyelt!” Magamban igazat adtam a belső hangnak, elvégre valóban: azért nyertem ösztöndíjat, hogy megismerjem az embereket az óceán túlsó partján, és jól érezzem magamat velük. Egyedül otthon is ebédelhetek, még ha nálunk a menzán nincs is ingyen currys ketchup.

Ugyanakkor azt is jól tudtam, már akkor és ott: azért nem megyek oda a különféle kurzusokról ismerős arcokhoz, mert előbb még le kell küzdenem a gátlásaimat, a tapasztalatlanságomat és a komplexusaimat. Ez volt az első eset, hogy mindenki idegen volt körülöttem: középiskolába úgy kerültem, hogy két volt osztálytársam is jött velem, s noha a kollégiumban mind a hét szobatársam vadidegen volt, akkoriban legalább az új városban volt szövetségesem, így nem éreztem egyedül magam. Különben is, lakva ismerkszik meg az ember: egy hét után már olyanná tett bennünket az összezártság, mintha egy család lennénk. Egy család, amit nem választ meg az ember (fizikai tudatossággal, legalábbis), mégis ismer és elfogad mindenkit, aki a nevét viseli.

Akkor és ott, az ebédlőben értettem meg, hogy egy dolog tudni, mi volna a helyes út (ki mondja ezt meg és mi alapján?), és egészen más megérni arra, hogy megtegyük mindazt, amit – akkori tudásunk és tapasztalatunk alapján, legalábbis – tenni kell.  Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel a felismeréssel egy csapásra megváltozott minden, és én röhögve ugráltam át sorra saját árnyékaimat. Természetesen a coloradói eset után is sokszor eszembe jutott, hogy mi lett volna ha… ha egyszerűen másként alakulnak a dolgok, mert én határozottabb, előrelátóbb, bölcsebb, bátrabb, tudatosabb vagyok.

Nem lehet kikerülni a fantazmagóriát, hogy hol lennék most, ha előbb eszmélek és kezdek el a jelenlegi szakmámban tevékenykedni (a nagy bumm és a webkettő előtt, igen), mert a korábban ébredő kortársaim jó időben voltak jó helyen, és tudatos munkájuknak köszönhetően már mind gyönyörű eredményeket tudnak felmutatni (azok is, akik szorgalom és kompetencia tekintetében nem tartoznak a szellemi arisztokráciához). Nekem sincs okom panaszra, mert soha, egyetlen percig nem kellett semmi olyasmit tennem a megélhetésért, amit utáltam volna, közben pedig egyre több különféle elismerésben és különleges élményben is van részem…  de azért ott van mélyen legbelül egy harsány kisördög, aki egy évben egyszer a vállamra kúszik és a fülembe súgja: “héééééé, ugye tudod, hogy ha tizennyolc évesen csöppensz bele ebbe az egészbe, akkor már talán saját erdei házikódban élhetnél a Mátrában, és kreatív szabadúszóként/tanácsadóként nem lenne gondod a pénzre?”

Igen, tudom. Viszonylag későn indultam a pályán, mert sokáig azt hittem, a munka rabság, a pénz véres-verejtékes munka vagy lopás-csalás eredménye, én pedig maximum segédmunkásnak vagyok jó a L.E.A.R.-ben (vagy annak se, mert tény, hogy elég gyakran akarták mondvacsinált indokok miatt levonni a béremet). Egyébként is, tizennyolc évesen én még ott tartottam, hogy kivonulok a társadalomból, megvetek mindenféle hierarchikus viszonyt, a pénzre pedig köpök, mert csak romlásba taszítja az emberiséget. Bocs, a kispolgárokat – akkoriban még így utaltam az elefántcsonttoronyból ki-kitekintgetve a népesség nagy részére.

Nemrég egy kedves, értelmes és aktív fiatal olvasónk sajtópasszt kért a VIP-szekcióba az OTTO-n. Értettem, hogy azért kéri, mert a kedvence is fellép, de ettől csak még jobban tiszteltem: én még húszévesen is ott tartottam, hogy átmásztam a palánkon a színpad alatt, hogy egy levegőt szívjak egy-egy példaképemmel. Szerezhettem volna én is sajtóbelépőt, de hol voltam én még akkor attól, hogy felvegyem a kapcsolatot egy sajtófelülettel és egy rendezvényszervezővel? Ez a lehetőség eszembe se jutott, de ha valaki rávezet, akkor sem mertem volna konkrét lépéseket tenni az ügyben. Talán mondanom se kell, valahányszor bevillannak a “palánkonátmászós” élmények, mindig eléggé elszégyellem magamat – magam előtt. Néha azért már sikerül elnézően mosolyogni, de tény, hogy még belepirulok pár kaland felidézésébe.

Nincs mit szépíteni rajta: ahogyan tizenhat évesen nem álltam készen arra, hogy egy idegen ország számomra ismeretlen diákjait elhívjam mozizni vagy plázázni, úgy tizennyolc évesen sem tartottam ott, hogy reális életvezetési célokat tűzzek ki magam elé, amiket meg is valósítok pontról pontra. Húszévesen már tudatosabb voltam, de hiába, ha ösztönök és hangulatok vezéreltek a józan ész helyett.. még most sem hiszem el, hogy képes voltam tíz méterről követni a kedvenc zenekaromat, ahelyett, hogy leszerveztem volna egy igényes, értelmes riportot velük. Eleve arra is csak évekkel később jöttem rá, hogy a riport és az interjú, mint műfaj, közel áll hozzám: annak ellenére, hogy kilencéves koromban már saját készítésű sajtóigazolvánnyal futkostam mindenhova, mint “menő újságíró”.

Sírhatnék azon, hogy milyen tökéletes volna minden, ha azokban az időkben másképpen cselekszem… de nem teszem, mert nincs értelme. Egyrészt azért, mert ahogy egyik kedvenc magyartanárom mondogatta: “ha Juli néni csilingelt volna, ő lett volna a villamos” (ezt anyám akkoriban úgy egészítette ki, hogy “ha Juli néni csilingelt volna, ő lett volna a Pista bácsi” – a lényegen ez sem változtat). Másrészt pedig azért sem dőlök kardba, mert hiába láttam át intellektuálisan-spirituálisan akkor és ott az adott helyzetet, ha egyszer az anyagi lét tapasztalataiban és az arra épülő hétköznapi bölcsesség útján még nem tartottam ott, hogy cselekedni is tudjak. Olyan ez, mint amikor látsz egy festményt, és azt mondod: hoppá, ilyet én is tudnék csinálni. De nem tudsz, nem csinálsz. Elvárható viszont egy laikustól, hogy művészettörténeti alkotást hozzon létre a semmiből? Féléves korában viszont még maga a festő se lett volna erre képes.

Végül pedig az sem egy utolsó szempont, hogy ezen az úton jutottam el oda, ahol most vagyok: szó sincs róla, hogy ez lenne a végállomás, de azért egészen szép a kilátás innen. Kár lenne, ha ezt nem láthatnám.

Advertisements
Eszter névjegye (828 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

10 hozzászólás Volna (avagy megbánások nélkül élni) bejegyzéshez

  1. Hát igen, a híres ” mi lett volna ha” őrjítő forgataga – aztán persze, mint ahogy írod, a kérdés nem is létezik, mert minden úgy történik meg az életben, ahogy annak kell, ahogy a személy számára abban a momentumban, a tudatos tényezők közjátékának fókuszában történnie kell… A mások élete nem a mi életünk, így nem lehet viszonyítási alap sem. Mindenki “megérik” a saját sorsára, a saját útjára … :)
    De mindettől függetlenül a gondolatiságodra rohadt irigy vagyok :P Mindig tudsz olyat hozni, hogy nézek ki a fejemből! Köcce

  2. A palánkos dolog az nagyon tetszett :) És mennyi tini csinál ilyen és ehhez hasonló “őrültségeket”! Erről csak a saját példám jut eszembe, amikor 2004-ben először pillantottam meg Jarnót karnyújtásnyira tőlem… Annyira kész voltam, hogy az nem igaz. Ma ott tartok, hogy a managerével diskurálok meg mindent a magyar nagydíj keretében, Jarno meg odajön és kezet fog velem :)
    Amúgy én is gyakran estem abba, hogy a bizonyos “mi lett volna ha” kérdéskörbe temettem magam, de ma már inkább azt mondom, minden úgy történik, ahogy éppen a legjobb. Ha valami nem úgy történt, ahogy elképzeltük, annak nyilván oka van, vagy azért, mert védtek minket fentről, vagy azért, mert túlzottan mi akartuk irányítani a dolgokat, a Sors pedig utálja ezt. Mindig minden úgy tökéletes, ahogy van – és ezt komolyan is gondolom, akkor is, ha éppen baromira összevesztem a párommal.

    • Á, a rajongások és én… hajlamos voltam én is belekattanni dolgokba, ami egyáltalán nem jó dolog – még akkor is, ha maga dolog, amibe belekattanunk, alapjáraton jó. Most már igyekszem mindent távolabbról szemlélni, mert pontosan így jutok közelebb: nincs benne görcsös “hisztéria”, van viszont egy nyugodtabb, tisztább nyitottság és elfogadás. Így jobb – de nem bánom, hogy megtapasztaltam a megkattanásokat is.

  3. Huh, főleg a magabiztosság részével tudok nagyon azonosulni, itt Londonban én is gyakran vádolom magam, hogy sokszor még mindig megakadályoz az idegen kultúra/nyelv miatti szorongás, hiába nincsenek se nyelvi, se asszimilációs nehézségeim… például irodai munkában még nem tudom megállni a helyem. Valahogy a hivatalos közeg, plusz az előbb említett dolgok és a félénkségem összeadódik, és (épp ahogy írod) hiába látom át a helyzetet, és a helyes viselkedést maximálisan, egyszerűen nem megy. És akkor azzal vigasztalom magam, hogy nem azért, mert sz*r vagyok, hanem mert még mindig tele vagyok belső bizonytalansággal. De ez fokozatosan kiküszöbölhető, és 2-3 év múlva már nyilván rutinosan állom meg a helyem ilyen helyzetekben. Két éve ilyenkor még egy állásinterjúra se volt merszem elmenni :)
    Vannak emberek, akik mintha életük első percétől fogva képesek lennének úgy cselekedni, ahogy épp az adott korosztálynak/helyzetnek megfelelő, “ahogy a nagy könyvben meg van írva”, és mintha nem követnék el azokat az arcpirító baromságokat, amikre visszagondolni *facepalm* még 10 év távlatából is… valahogy mindig borzasztóan irigyeltem őket. Ugyanakkor hiszek benne, hogy ez a rútkiskacsa botladozásai – időszak igenis hasznos és fontos, főleg, ha egyszer sikerül kinőni :)

    • Igen, azért jó látni a fejlődést. Most már pl. nekem se jelent gondot odamenni egy vadidegen emberekből álló társasághoz (vodka – connecting people – J/K), és nem is értem, mit paráztam ezen akkoriban. Sok mindennel vagyok így. Remélem, hogy a mostani korlátaimat is ugyanígy át fogom lépni. Hihetetlenül jó érzés, amikor tapasztalom, hogy a gát már nem áll, a kapu kinyílt – ettől még tudom, hogy volt idő, amikor kapun kívül vártam, de ha azonnal bejutok, nem értékelném annyira az eredményt talán. Persze az is tény, hogy idő volt az is, amíg megtanultam értékelni azt, amim van.

  4. Uramisten, hányszor, de hányszor rágódtam én is ezen.. pedig huszonöt évesen joggal mondja bárki, hogy fiatal vagyok még, nem késtem le semmiről, van még időm változtatni, ha valami nem tetszik (nagy általánosságban persze, eltekintve mondjuk egy továbbtanulás vagy külföldi munka reális anyagi és időbeli vonzatától). Belesüppedtem én is a kétségbeejtő filozofálgatásokba, hogy annak idején, ha nem abba az iskolába megyek, ahová, vagy nem vagyok olyan magamba forduló tini, mint amilyen voltam, hol tartanék most? Jobb lenne egyáltalán? Sosem jutottam megnyugtató válaszra. Így eljutottam arra a szintre, hogy inkább azzal foglalkozom, hogy a jövőre kitűzött céljaim elérjem, és a múltam, úgy, ahogy van, “elfelejtem”. Nem mintha lenne miért (gyakorlatilag semmi olyan momentuma nincs, amire szívesen emlékeznék, leszámítva néhány kopott pillanatot egy-egy baráttal, családdal), csak nem akarok többet ilyen kérdésekkel foglalkozni, hogy mi lett volna, ha? Sok depresszív percbe, elmulasztott lehetőségbe telt a felismerés, hogy a jövőmre kell koncentrálnom, és nem tudok teljes energiát belefeccölni, ha csak kesergek azon, ami nincs. Elhagytam a gyerek/tinikori céljaim, terveim, már nem annyira fontosak, és releváns esélyeim is kevés lenne rájuk, de napról napra jönnek újak, amik átveszik a prioritást, ha most hagyom elsétálni magam mellett az életet, mint annak idején, énekeshalott nem lesz belőlem, mire végig érek az utamon.

  5. A jó öreg “mi lett volna ha…” kérdés.
    Szerintem időnként mindenkinek eszébe jut, hogy bizonyos döntéseknél lehet a másik opció jobb lett volna, de én úgy vagyok vele, hogy okkal döntöttem akkor úgy ahogy, utólag már kár rágódni rajta.
    Mókás, 16-17 éves koromban én is nehezen tudtam bárkivel is beszélgetni, ma meg már én vagyok a legnagyobb dumás a társaságban, és bárkivel három másodperc alatt összehavekodom bárkivel, lényeges előrelépés :).

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Köszönöm – a nyár soundtrackje | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: