Aktuális

Szomorú történet

"...I'm not certain how much time I might have left so I'll be brief: I'm sorry if this message only amplifies your grief... But I couldn't bear the burden of never having said goodbye... And the pain you feel I promise you will go away with time...."

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis család, ami a virtuális világban verbuválódott, mégis valódi szeretet fűzte össze a tagjait. Kilencen kilenc országban éltünk, 2002 végén egy rég letűnt közösségi portál még HTML-tagek közé szorított platformján hozott össze bennünket a hasonló érdeklődési kör és az azonos értékrend. Testvérek lettünk, zárt blogokban osztottuk meg egymással legmélyebb gondolatainkat, titkainkat. Naponta beszéltünk MSN-en, Skype-on, telefonon, levélben; idővel meglátogattuk egymást a különböző országokban, ahol éltünk. Hamarosan szinte mindenki találkozott mindegyik "testvérével": együtt buliztunk, utaztunk, nevettünk, sírtunk, ismertük egymás fóbiáit és félelmeit. Amikor senki nem volt a közelben, virtuálisan söröztünk együtt nyitott MSN-ablaknál.

Aztán persze, ahogy az lenni szokott, ez a társaság is lassan, szinte észrevétlenül feloszlott, szétszéledt. Ugyanaz történt velünk, ami azokkal a barátokkal szokott, akik nem a világ kilenc különböző országában élnek és kilenc különböző nyelven beszélnek: a tagok elköltöztek, férjhez mentek, megnősültek, gyerekeik születtek, két embert igénylő munkát kaptak… és ami még ennél is fontosabb, végérvényesen megváltoztak. Eljött az a pont, amikor fel kellett ismernem: már nem “a családból” kerül ki a legjobb barátnőm, a legjobb barátom, már nem töltjük együtt az estéket virtuálisan, a nyarakat pedig valóságosan.

Természetesen a kis csapat minden tagjával tartom a kapcsolatot, de sokuk hétköznapjairól már egyáltalán nem tudok semmit: ez az a pont, amikor már csak a felületes, széles vonalakkal felkarcolható pontok ismertek, és néha egy-egy hangulat, amit megosztottunk egymással. Már nincsenek meg az apró titkok, a fejezetről fejezetre alakuló történetek, a kilenc nyelv szavaiból összerakott szóviccek, amiket csak mi értettünk ezen a világon. Nincs tizedik ember, aki követni tudta volna az sms-nyelvünket, de ma már nem igazán írunk egymásnak rövid szöveges üzeneteket – és hosszúakat sem. Pedig milyen jó volt a szilvesztert több időzónában ünnepelni!

Elmúlt ez az időszak is, különleges és mély emlékeket őrzök. Nem is beszélnék most talán róluk, ha nem tudnám, hogy kis csapatunk egyik tagja a világ legocsmányabb betegségével küzd, és sajnos vesztésre áll. Ennek a gyönyörű, törékeny, finom fiatal nőnek volt a legszörnyűbb élete, amiről valaha hallottam, és mégis tudott nevetni, örülni a dolgoknak. Most is tud, amikor a fájdalmai hagyják – de ez az elmúlt háromnegyed évben ritkán fordult elő.

A.-nak – persze nem így hívják – a csapatunkból lett egy igen közeli barátja, akivel egy ideig ugyanabban az országban éltek, és rengeteget találkoztak. A két lány gyakorlatilag ma is minden nap beszél, megosztanak egymással szinte mindent, ami történik velük. Szinte. Merthogy van egy dolog, amiről B. – akinek szintén nem ez a neve – nem tud: fogalma sincs arról, hogy A. haldoklik. A. nem akarja elmondani neki, mert képtelen volna végignézni, hogy legjobb barátnője szenved. Meg úgy egyáltalán: hogyan is nézel valakinek, akit szeretsz, a szemébe azután, hogy elmondtad: már csak hónapjaid vannak hátra?

Amikor számunkra fontos emberről derül ki, hogy halandó és a vég közelebb van, mint hittük, hajlamosak vagyunk ösztönösen elhessegetni a gondolatot, hogy szerettünk meghalhat. “Á, erre még gondolni sem szabad. Meg fogsz gyógyulni, hidd el. Hallod?! Rendbe fogsz jönni! Tudod már, hova megyünk nyaralni jövőre?” Aztán állunk a koporsó mellett, és pokolian fáj, hogy nem engedtük, hogy megossza velünk félelmeit, kétségeit az elmúlással kapcsolatban, majd elbúcsúzzon tőlünk szépen, ahogy mindketten megérdemeljük. Gyávák vagyunk, és önzőn kerüljük a fájdalmat sokszor, noha a halállal előbb-utóbb mindannyian kénytelenek vagyunk farkasszemet nézni.

Nem értek egyet A.-val, de nem tudok mit tenni: ez az ő döntése, nincs jogom a saját értékítéletem fényében cselekedni. Annyit persze elmondtam, hogy B. leírhatatlan fájdalmat és csalódottságot fog érezni, amikor A. férje (akit A. szintén szeretne elküldeni maga mellől) kör-emailben közli a barátokkal a hírt, hogy A. elment, és B. iszonyúan fog szenvedni, amiért nem volt lehetősége elbúcsúzni a legjobb barátnőjétől. Mindenek fölött pedig A. megfosztja magát egy szerető, segítő baráttól, aki a nehéz helyzetben önzetlenül mellé állt volna. És van valami, amit nem mondtam ki: talán azért volt A.-nak annyira borzalmas, hátborzongatóan fájdalmas élete, mert soha nem hagyta, hogy szeressék, nem engedte, hogy áldozatot vállaljanak érte és mellette álljanak a bajban azok, akik számára ő a legfontosabb…?

A. sorsa miatt nem csak azért sírtam, mert valaha közel állt hozzám (ha nem is volt a legjobb barátom a csapaton belül) és aggódom érte. Az is eszembe jutott, hogy mennyire fontos, hogy ne csak adni tudjunk, hanem elfogadjuk azt is, ha mi kapunk valamit. Kapni néha sokkal nehezebb, mint adni: talán mert nem tanultuk még meg feltétel nélkül szeretni önmagunkat, és nem hisszük el, hogy abban az emberi tökéletlenségben, amelyben hétköznapjaink telnek, isteni szikra van bennünk… és megérdemeljük az ajándékokat. Mindazt, amit erővel, erőszakkal és ésszel soha nem kaphatunk meg senkitől, de amit meg kell tanulnunk elfogadni, befogadni, ha valaki úgy dönt, hogy megtisztel bennünket vele.

Reklámok
Eszter névjegye (861 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

5 hozzászólás Szomorú történet bejegyzéshez

  1. Szerintem A. azért nem mondja el B-nek, mert szeretne egy utolsó szigetet, ahol soha nem jön szóba ez a rettenet. Vele úgy lehet továbbra is együtt, ahogy megszokta, ahogy mindig, ahogy azelőtt. Ha csak pillanatokra is, de régi énjében élhet, ahol nem kap lesajnáló, együtt érző pillantásokat. B. soha nem fog érdeklődni erről a szarról, soha nem emlékezteti a kínjaira, nem fog bekúszni közéjük a betegség, ami azonnal átalakítja a viszonyt. Megértem A-t, még ha kegyetlen is a játék. Egyrészt önámítás, hiszen a találkozás után még borzalmasabban érzi magát, másrészt pedig, amit írtál: B. leírhatatlan fájdalmat és csalódottságot fog érezni…

    “A. megfosztja magát egy szerető, segítő baráttól, aki a nehéz helyzetben önzetlenül mellé állt volna.”

    Alighanem vannak mellette elegen, talán éppen ezért kapta B. az általam vélt szerepet.

  2. Bazdmeg, Vaddi, mégse bőghetek munkában a monitor előtt…

  3. szilagyizeva // július 20, 2011 - 13:36 // Válasz

    Rohadt ez az élet….!

  4. Most kicsit több időm van… Szóval, ha betegség esetén a beteg érdekeit nézzük, akkor a dokikon kívül ugyan ki más határozhatna a további gyógymódról, mint maga a beteg? Lehet önző? Hogyne, hiszen az ő érdekeit nézzük. A kór ilyenkor mindent megmérgez, átalakítja az emberi viszonyokat és “A” szerintem nem akarja, hogy a legjobb barátja is olyan “segítő kézzé” váljon, mint a többiek. Nem éppen azzal adja “B” a legtöbbet, ha olyan marad, amilyen volt? Ha “B”-t is beavatja, akkor az utolsó egészséges rész is elkapja a kórt, hiszen írtad: “hogyan is nézel valakinek, akit szeretsz, a szemébe azután, hogy elmondtad: már csak hónapjaid vannak hátra?”
    “A” nem akarja a legjobb barátjának szemében látni a félelmet és a szánalmat, ami ilyenkor úgy is megvillan. “A” helyében írnék egy levelet “B”-nek, amit a halála után kapna meg és abban elmagyarázhatná, hogy miért nem avatta be. “B” megértené.

    • Teljesen igaz, és ez is egy szempont. De sajnos közben az a baj, hogy A a férjét is elküldi, hogy ne lássa őt szenvedni… ami szintén érthető, de a férj szereti őt, és természetesnek venné, hogy jóban-rosszban mellette áll. Szóval tényleg lehet, hogy A fél kapni… bár B-vel a dolog valszeg valóban arról szól, hogy szeretne még egy utolsó, tiszta bástyát, ahol nem minden a fájdalomról szól. A levelet amúgy már elkezdte neki írni…

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: