Aktuális

Halál, elmúlás, elengedés – emlékezz!

Negyven körüli, szelíd arcú, fekete ruhás muzsikusok voltak, a fűben ült előttük két-három tucat ember – titkos szeánsz a beavatottak részére, éjjeli kettőkor. Mély, zengő hangon, angolul mutatkozott be az énekes, from Temesvár, tette hozzá. Szép volt tőle, hogy így mondta. Keresztbe tett lábakkal ültem a hegedűs elé, figyeltem az arcokat a kisszínpad körül, az erdő közepén. Tizenkét éve látom őket újra és újra, kötődés és kötöttség nélküli otthon-sziget, gondoltam hidegen, nyugodtan. Úgy lépett be ennek a furcsa, feketén belül is ezerszínű háznak a kapuján a temesvári zenekar, mintha mindig is hozzánk tartoztak volna. Nem ismertem őket, de megdöbbentett az az egyszerű, szelíd alázat, amivel engedték, hogy belénk fonódjon üzenetük. Makulátlanul, tisztán, hibátlan hangzás mellett játszottak, tökéletes harmóniában magukkal, egymással és a zsebkendőnyi közönséggel. Semmi sallang, feltűnő külsőségek, pózok. Valami ilyesmi zene szólhatna majd a ravatalomnál, futott az agyamon, de nem voltam szomorú. Az egész délutánt és estét betöltő tánc, ugrálás és nevetés után megnyugvást éreztem.

Alexander Mair: Memento Mori

Memento Mori – hirdette a színpad nevét a molinó a háttérben, és én emlékeztem. Felidéztem magamban a temetéseket, amelyeken az elmúlt egy évben jártam, és igen, eszembe jutott minden más elengedésem is, ami könnyeket hozott. Aztán megértettem, miért érintett meg a hajnal előtti legsötétebb órában az ismeretlen, soha nem hallott temesvári kompánia a hegedűvel és a fléndzsörös gitárral: épp úgy közelítenek az elmúlás, az elengedés könnyeihez, ahogyan én próbálok. Megengedéssel, türelemmel, szeretettel, humorral (ami néha még iróniába fullad). Semmi dráma, külső máz, nincsenek túljátszott pózok, tragédiába illő hatásvadász fájdalom-demonstrációk, játszmák, cselek és hazugságok. Nekem, mióta megszülettem, nincsenek kétségeim afelől, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell, és nincs a Földön semmi, ami elmúlna – minden átalakul. A transzformáció viszont néha nagyon nehéz: mélyen legbelül magányosak vagyunk fájdalmunkban születéskor és halálkor is. Akkor is, ha születünk és meghalunk, és akkor is, amikor szülünk és temetünk. Hát nem fáj rettenetesen, amikor fogunk nő vagy kihullik? Hazugság tehát hátat fordítani az átalakulás könnyeinek, és alacsonyrendű egó-zárványként kezelni az ilyenkor fellépő mély és őszinte tisztulást hozó fájdalmat. Engedjük meg magunknak, hogy néha igen is piszkosul, átkozottul fáj a fizikai szintű elmúlás, a lelki szintű elengedés. Annyira fáj, hogy azt leírni nem lehet. Engedjük meg, drámák és pózok nélkül, alázattal, őszintén, türelemmel, szeretettel. Engedjük meg, mert könnyebb lesz utána elengedni magát a fájdalmat is, amikor eljön az ideje. “Minden dolognak ideje van, és ideje van minden akaratnak az ég alatt. […] Ideje van a keresésnek, ideje az elvesztésnek. Ideje az aratásnak, és ideje a vetésnek. Ideje van az elszaggatásnak, és ideje az összevarrásnak…” Milyen messze van ez a fajta értelmezése minden fizikai és lelki szintű elmúlásnak, elengedésnek attól, amit egyszer egy buli után a HÉV-megállóban kiáltott fekete ruhában hazasétáló húszunk után egy csapat bőrfejű: “halálváró köcsög buzik”! És milyen más volt a tiszta, felszabadító, nyugodt érzés az erdőben éjjel a fűben, mint amikor azt hallom: “ez szép, de szomorú, gyere, hallgassunk valami vidámat”. És igen, akkor értettem meg, hogy kicsit sem ismert meg valaki, akit én a húson túl is megláttam, amikor a függöny lehullása előtt azt mondta: “Felmerült benned az önmegsemmisítés gondolata? Remélem, stabil vagy”. Nevetnem kell, tényleg: életigenlő, pozitív gondolkozású, optimista ember vagyok, sokkal több “vidám” zenét hallgatok, mint “szomorút” (félre a címkézéssel egyébként is, nem kétpólusú a teljes valóság!), és soha, semmilyen kontextusban nem gondoltam még “az önmegsemmisítésre” – de azt hittem, ez a tudatosságom szintjéből kikövetkeztethető mindazok számára, akik öt percnél régebb óta ismernek.

Én, a fesztivál elején, tánc közben

Ültem hát a fűben, meztelen lábujjaimat a földbe vájtam. Bocsánatot kértem a fájdalmamtól, aminek annyiszor, de annyiszor hazudtam már azt, hogy nem is létezik (“ne dramatizáld túl, hagyd most ezt”). Aztán amikor már túl nagy és erős volt ahhoz, hogy elrejtsem magamban magam előtt, haragudtam rá és harcoltam vele. Káromkodtam, ordítottam, rugdostam, aztán sajnáltam magamat… pedig semmi mást nem kellett volna tennem, minthogy odamegyek “hozzá”, és megölelem: “hát itt vagy… gyere, és tedd meg, amit meg kell tenned, aztán menj tovább”. Az öröm az én igazi természetem, alapállapotom. Drámai elemekre és játszmákra mindennek megéléséhez épp annyira nincs szükség, mint a ragaszkodásra a fájdalomhoz vagy a menekülésszerű halálkultuszra. A vart sem piszkálom a seben, ha elestem: szépen, csendben várom, hogy begyógyuljon, majd új bőr nőjön a helyén, közben pedig néha azért megtapintom, megnézem: ilyenkor emlékezem, és hálás vagyok, hogy élek.

Reklámok
Eszter névjegye (847 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

3 hozzászólás Halál, elmúlás, elengedés – emlékezz! bejegyzéshez

  1. Azt hiszem, most nagyon kellett nekem ez a bejegyzés. És most kicsit szégyellem magam, hogy a majdnem két év hallgatás után egy ilyen hozzászólással indítok itt a blogodon, főleg egy ilyen témában. De ennek most volt itt az ideje. És köszönöm a soraidat, azt hiszem, új megvilágításban látom az én helyzetemet.

  2. Nincs miért szégyellni magad, ugyan már. Igazából egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jól tettem, hogy erről írtam… méghozzá ennyire nyíltan. “I cannot turn my feelings down, beyond my means to turn my thoughts around, expressed in every word I will ever speak, brighter than all the stars combined…”

    Igazából az inspirálta a bejegyzést, hogy homloklebenyig benne vagyunk egy olyan kultúrában, ahol éjjel.nappal panaszkodunk, de a fájdalom mélyebb megélése tabu. A panaszkodással negatív energiákat termelünk és még mélyebbre húzzuk magunkat és egymást, az aktuális elmúlás-elengedés megélése és feldolgozása viszont elmarad. Halmozódnak így aztán a fájdalmak, amelyeket elfojtottunk, és emiatt később sem tudunk normálisan funkcionálni.

    Persze reális aggodalom, hogy ha túl mélyen “belemegyünk” a “gyászba” (elvégre minden elmúlás-elengedés gyászfolyamat), nincs megállás, és a menet közben felgyülemlő energiák még mélyebbre rántanak. Mindenki tudja, hogy “önsajnálni” néha jó, és az se rossz érzés, ha másokból csikarunk ki pozitív megerősítéseket ezzel… és ez veszélyes csapda. Talán a legjobb, ha félrehúzódunk, mint egy beteg állatka, és nyalogatjuk a sebeinket. Van pár ember, aki segíthet, de nem kell turnézni a fájdalommal, és túldramatizálni sem szabad.

    Most kellett rájönnöm arra, hogy legalább magamhoz őszintének kell lennem: igen, van úgy, hogy valami egyszerűen fáj, és NINCS MENEKVÉS A FÁJDALOM ELŐL. Meg kell élni, fel kell dolgozni, és menni kell tovább. Lehet intellektualizálni, lehet elfojtani, lehet ironizálni… de ha nem merem megélni, nem is élek igazán.

  3. Jól tetted, hogy írtál erről. Mert így legalább tudom, hogy én épp az ellenkezője vagyok a szokásosnak.
    Azt hiszem, én mindig is nagyon bele tudtam magam élni a fájdalomba. Sőt, túlságosan is. Mintha élvezném ezt a fájdalmat, melyet sokszor jobban eltúlzok, mint kellene. Azt mindig is tudtam, hogy “mazochistább” vagyok a kelleténél, hogy abban lelem sokszor az örömöm, hogy félrevonulhatok és sírhatok, közben pedig belemerülök az önsajnálatba. Ezért nem is értettem azokat az embereket, akiknek olyan hatalmas problémái vannak (súlyos betegség, gyász, erőszak áldozatai), azok hogy bírják lelkileg. Hogy tudnak még örülni bárminek is? Ha velem ilyen történne, nem hiszem, hogy bírnám. Elemésztene a bánat és az önsajnálat.
    És én úgy érzem, nem sokat panaszkodom. Csak a legszűkebb családi és baráti körömnek beszélek a problémáimról néha-néha, mikor már kifakad belőlem. Én magam szeretem ezt átélni, legbelül, magányosan, mikor senki sem lát. A húgommal élek egy szobában, és utálom is, hogy nem vonulhatok félre sírni, és ha véletlenül síráson is kap, utálom megmagyarázni, hogy miért sírok. Magamban szeretem ezt lerendezni, csak ritkán szeretek kérni külső segítséget.

5 visszakövetés / visszajelzés

  1. Inspiráció, ha nehéz helyzetben vagy | Eszter's Offtopic
  2. 10 dolog, amit a szerelemről tanultam | Eszter's Offtopic
  3. Köszönöm – a nyár soundtrackje | Eszter's Offtopic
  4. 10 dolog, amit az elmúlt 30 évben tanultam | Eszter's Offtopic
  5. Az emberiséggel egyidős kérdés: létezik-e barátság szakítás után?* | Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: